Ellenpólusok Reményik Sándor versbeszédében

Octavian Maxim: Gondolkodás
Hát így is kell mindig lennie:Fölül az egyik, s a másik alul?Hatalmi kérdés emberek között,S a hatalomban az egyik elvadul?
(Korszerűtlen versek, 7. Egymás mellett soha?)

Valami furcsa összehangolódás,Valami ritka rend –Széthúzó erők erős egyensúlya,Mély belső bizonyosság idebent –Bizonyosság arról, hogy élni jó,Szenvedni elkerülhetetlen […](Korszerűtlen versek, 10. Béke)
A vándormotívumok hálójában az ellenpólusok alkalmazása a traumafeldolgozás fontos eszköze Reményik költészetében, hiszen az élet alaptörvénye az ellenpólusok állandó, kölcsönös egymásra hatása. Főként a Két fény között, a Romon virág, a Magasfeszültség és az Egészen című kötetekben jellemző sorozatos megjelenésük a bennük lévő biografikus én és lírai én megvalósíthatatlanságának szemléltetésére. Reményik attitűdjében ez a magatartás a külső és belső szabadság együtthatójának kettősségében jelenik meg. A külső kényszer, az adott társadalmi-politikai helyzetben kialakult hatalmi pozíció miatt azt jelentette számára, hogy az egyén nem teheti szabadon azt, amit akar, a belső szabadság azonban mint felelős önrendelkezés van jelen, a transzcendentális reflexió elvezet bennünket az énhez, az ész eredendő szintéziséhez, a morális elkötelezettség a priori megnyilvánulásához.
Valójában a személy és a magára vállalt szerep között antagonisztikusnak látszó ellentétek között keresi az egyensúlyt, azonban ez a törekvése mindvégig utópia marad. Az öntraumatizáció során „az ember megszokja a szenvedést, még ha tiltakozik is ellene. Egyesek sajátos depressziós hangulatba esnek […] mintha nem tudnák nélkülözni a szenvedést, vagy mintha eltűnne belőlük a cselekvő erő, melyet a szenvedés hívott elő belőlük”.
Bináris párok sokasága található a reményiki versszövetben, főként a trianoni eseményeket követően született alkotásokban; elsősorban a fény és sötét ellenpólusában, ami analóg a fent és lent ellentétpárral, valamint a vár és a rom, a mennyország és a pokol, a tűz és a víz egymást feltételező oppozícióiban.
A feszültségteremtés és feloldódás, az elbukás és a felemelkedés dichotómiája meghatározza Reményik egész versvilágát.

Azt akarom, hogy a lelkembe láss,Mélyen, egészen, úgy, mint soha még, […]
Ó, mert én minden percben elbukom,És minden percben fölemelkedem.Azt akarom, hogy a lelkembe láss,És lásd, hogy az a fölemelkedésSokszor keserűbb, mint az elbukás.

A vonzás és a taszítás kettősségében, az erdélyi magyarság nehéz sorsát átélve, a pusztulás, a reménytelenség, a száműzetés érzését mindannyiszor szembeállítja a végső elszántság moráljával, ezt tudja mindannyiszor kiemelni az „atlantiszi” mélyből. A világ teljességét azonban csak transzcendentális szférában tudja megérteni, ugyanis az emberi psziché struktúrái a tudattalanban archetípusok, szimbólumok, álmok formájában jelentkeznek. Ezek pedig, Reményik küldetéstudatának ismeretében, mint motívumrendszerek, kinyilatkoztatás-jellegűek, a tehetetlenség érzésén túl a távlatok megnyílásának lehetőségét is tükrözik, s a kettősség szorításában pozitív és negatív érték-hozzárendeléssel a versbeszélő önmagát egyidejűleg bűnösként is, mintegy eleve elrendelésként elfogadja.
És ne lehessen enyém senki se.És legyek mégis a mindenkié,És legyen enyém az egész világ.
Ó árvasággá szűkült végtelen!Ó végtelenné tágult árvaság !
A kortárs lírában jelen lévő motívumrendszerek összehasonlító elemzése tárhatja csak fel azon karakterisztikus jegyek összességét, „melyek révén egy irodalomszegmens egyértelműen felismerhetővé, könnyen behatárolhatóvá válik”, ugyanis „az irodalmi beszédmódok recepcióban eltérő volta olyan jegyekkel párosult, melyek akaratlanul is a földrajzi térszerkezetek felőli homogén elgondolások és poétikai jegyek felőli irodalmi egység heterogén álláspontját ütköztették”.
A versekben megjelenő ellenpólusok a fény és a sötétség, a Lét és a Semmi metafizikai összefüggéseiben nyerik el a lírai én versbeli szituációját meghatározó jelentését. A fent és lent kettőssége ugyanazt reprezentálja, mint a fény-sötét „párkapcsolata”. A sötét és a lent a káosz, a tudatlanság, a halál, s az ezzel analóg mozdulatlanság és tehetetlenség tükrözője, míg a fény és a fent apotropaikus (fény és víz felé törő), reménykedő, távlatokat nyitó jelenléte válik egyértelművé a sorok között. A Két fény között soraiban Reményik ellenpólusai az önérték-megerősítés és az önérték-vesztés megosztottságának csapdájába kényszerítik a költőt, s ez a versben a bizonytalanság felé billenti a mérleg serpenyőjét. „Hát én, hát én világítok vajjon? – […]/ Se fárosz nem lettem, se fénybogár./ A parton állok két fény közt, sötéten”.
Reményik világban való létét egyrészt meghatározza a történetiség „motivációs horizontja”, a világ számára való befogadhatóságának eredményeként folyamatosan változik, amit predesztinál „saját-időiségű végessége”.
Mint az előző versből is kiolvasható, Reményik minden, egymást feltételező oppozíció megjelenítésében egyidejűleg kutatásának alanya és tárgya is, önmagát vizsgálja úgy, mint egyes ember és úgy, mint egy történelmi közösség tagja, hogy eljusson a kierkegaardi bizonytalanságig, mely számára az önérték-tudat és önérték-vesztés kettősége.
Vagy egy nagy mű, – vagy egy nagy szenvedély.Vagy égő nyár, – vagy gyémántfényű tél.
Vagy az Úristen, – vagy az emberek.Vagy a kolostor, – vagy a fészek-meleg.
Vagy a csúcsok nagy, edző hidege,Vagy egy asszony simogató keze.
Vagy fent, vagy lent, élőn, halálra-váltan,Jaj, csak ne felemásan, felemásan!
Az ellenpólusok végigkísérik Reményik egész költészetét. Már az Egy eszme indul verseiben is megjelennek a bináris oppozíciók, s mindannyiszor a fény és sötét kontrasztjának szinonimájaként a teremtés és a pusztítás a remény és reménytelenség, az építés és a rombolás kettősségének gyötrelmét szólaltatják meg. A Míg állt a várban ezzel a versépítéssel nemzetének erejét szuperlatívuszokban jeleníti meg, mert „míg állt a vár: ó könnyű volt beszélni”. A második versszak a külső és belső körülmények okozta tragikuma nemzethalál-hangulatot áraszt, fájdalmas katasztrofizmussal szemléli a romot, mely „A földdel egyenlővé tétetett”.
Nem véletlenül utal itt Cassandra alakjára a görög mitológiából, hiszen személyében a cselekvőképtelenség, a tehetetlenség alakja rajzolódik ki, melyet az ellenpólusok csak fokoznak. A vers lezárása a veszteség ellenére sem közvetíti a reménytelenség érzését, mert valahol győzni fog majd a létjobbító humanitás, mely kimondatlanul is hordozza a megmaradás képességét.
Míg álltál? értetlenül néztelek,Most rádismerve nézlek, révetegS imádlak romjaidban, – nemzetem!
Az idézett sorok egyértelműen bizonyítják, hogy „az ember történelmi termék, de nem azért, mert ilyen vagy olyan ruhát hord, ilyen vagy olyan szokásának hódol, hanem azért, mert mindez annak a sokkal mélyebb ténynek a következménye, hogy az ember történelmileg érti meg saját létét”.
A neurotikusan szorongó költő ellenpólusai igazolják, hogy nem képes felülről, kellő objektivitással szemlélni a tényeket, énjét átszövi a misztikum, szüksége van a szakrális térre, Isten segítő szerepére, hogy cselekvőképessége hiányában legyen honnan a megoldást várni, legyen, aki tudja „ egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát”.[…] Én jót akartam – s minden rosszra vált…”
Ezt az alapvető kettősséget tárja fel Rónay László egy munkájában is, hiszen Reményik egész költői attitűdjét Isten mint segítő és menedékadó, illetőleg az elkötelezett, a nehézségekkel megbirkózni kívánó küldetésvállaló költő „együttműködése” határozza meg.
„…a szakralitást átszövi az erdélyi protestáns hagyomány, melynek lényeges eleme a másokért vállalt áldozat.[…] Tanító és megtartó jellegét ideáljaiból veszi, ezek között Istennek kiemelt a szerepe. […] Krisztus szenvedő arcába beleláttatja az erdélyi magyarság szenvedéseit”.
Több versben halmozottan jelennek meg az ellenpólusok, mintegy erősítve a lírai én helyzetének bizonytalanságát, a tehetetlenségből fakadó elfogadást. Sokszor már a cím sem véletlen, hiszen Charon az alvilág hajósa, vele már csak egyfelé vezet az út. Itt azonban az ellenpólusok nem állnak oppozícióban, inkább egymást erősítik a megmásíthatatlan elfogadásában. A versben „Barátságban él az ég a tengerrel”, az előre-hátra mozgások szelíd szimbiózisba lendülnek, a metafizikai összefüggésében „összefolyik élet és halál”.
A lehetőség elmulasztásának megfogalmazásához a fény-éjszaka kettőse az élettel való nagy találkozás elmulasztását szimbolizálja. A sorokban a hangulatot negatív érték-hozzárendelés egészíti ki, a fényt itt uralja a sötét, a világosságot csak „kis-ablaknyi fény” vagy „haldokló lámpavilág” szemlélteti.

Lehajtom a fejem.Ez már nem félelem.Ez már az Ámen halk mozdulata:Az irgalmatlan léptű idegenHadd jöjjön hát. –Oltson el minden kis-ablaknyi fényt,Csalóka fényt, -Tegye teljessé ezt az éjszakát.
A vele együtt élő harmónia és diszharmónia örök paradoxonját Reményik is érzi, önnön töredék voltát ezért úgy állítja be a nagy egészbe, hogy Isten mint segítőtárs, lehetővé tegye végigjátszani szerepét.
Nekem úgy fáj a sok-sok szakadék,Az ellentétek iszonyú világa… […]Feloldanám egy nagy harmóniába:Ami itt disszonáns hang és töredék,Feloldanám egy nagy, nyugodt Egészbe. Reményik önnön magasságai és mélységei között vergődve ritkán érezheti az egyensúlyi állapotot, ezért folyamatosan szembesül saját felelősségre vonásának problémájával. Ő az a költő, aki személyiségének és az atipikus korban vállalt szerepének minden anomáliáját a legmélyebben átéli. Az ellenpólusok között kiegyenlítődésre törekedve szorongása és elkeseredettsége halmozza benne az indulatokat. Léte örök harc bizonyosság és bizonytalanság között, helytállás-allegóriáiban nem tud amorális dimenzióba helyezkedni, nem tudja önmagát könnyedén feloldozni, de nem akar istenfélelmével sem igazán azonosulni, így minden esetben egyedül marad önmaga szorongáshatalmának foglyaként. A ’szalmaszál’ és a ’világot kormányzó hadipálca’; a ’szépség’ és a ’torz arcon álca’ ennek a kettősségnek a bizonytalanságát hordozza. „Adj hát egy szalmaszálat legalább/ Világ, – s hitesd el, hogy acélból van! […] S a szépség nemcsak torz arcon álca”.
Értékhordozó szenvedés jellemzi Reményik verseit a Két fény között kötetében. A természeti kellékek ismét fokozott jelentőséget kapnak. A fény-sötét, magas-mély, élet-halál dichotómiája mozdulatlanságba szintetizálódik.
Most lent vagyunk a tenger fenekén,Én meg a csillag, a csillag meg én:Ketten együtt, egy halva született,Elsüllyedt költemény.
A fény mint a mindenhatóság szimbóluma majd mégis felülkerekedik a Visszanyert fényben. Nem véletlen, hiszen élete egyik mértékadó barátjának, Járosi Andor lelkésznek ajánlja ezt a verset, s az a keresztény tradícióhoz legerősebben kötődő motívum, amikor a fény, a transzcendencia megjelenésének, a teofániának a kísérőjelensége. A versben a már jól ismert fenyő és szikla motívum is jelen van. A ’sötét fenyves’ a háború borzalmaira utal, a megjelenő fény azonban mégis erőt ad, ez jelenti a versben a pozitív érték-hozzárendelést.
Sötét a fenyves, sötét a világÉs háború van s ó, annyian félnek!Uram, bűnömül ne vedd – én nem félek.Bízom, hiszek, s fényem táncoltatom –
Ó visszanyert Fény – Ó Lámpa – Ó Lélek! A fény mint negatív környezetben megjelenő tisztaság jelentkezik Ady Költözés Átok-városból című versében, ahol a költő a „fény-ember”, akit kézen fog a halál, s más vidékre költözteti, mert „ Itt nem lehet szépet álmodni – mondja Ady –, Itt nincs könnyes, nagy szerelem”.
Pilinszky az édeni állapotot felidézve a ’világ világosságának’ jelenlétét kíséri végig, ahol a sötét fák között vágyódik arra, hogy „visszafogadja az ősi rend”, a szépség olyan módon, „ahogy az igazság el-nem rejtettségként van jelen”.
Látja Isten, hogy állok a napon,Látja árnyam kövön és kerítésenLélekzet nélkül látja állaniárnyékomat a levegőtlen présben.A fény mint a transzcendencia megjelenítője a Magasfeszültség verseiben is domináns, s az ellenpólusok között a már jól ismert vándormotívumokkal is találkozhatunk. A „verspillangó” fény felé, kék egekbe emelkedése újra meg újra szembeállítja emberi mivoltának jelentéktelenségével. Ilyen módon úgy tekint verseire, mint idegenekre, s ez az attitűd az idegenség hatalmi képzeteiben a Reményik-líra kettőségének hordozója.
Ez a magatartás az idézett versben a költőnek mint teremtőnek a leértékelését, teremtményétől való távolságát jelképezi; a távolságtartás mögöttesében azonban ott van továbbra is az az erő, mely küldetéstudatát teremtményein keresztül szituálja. „Össze ne tévesszetek véle:/ Ő immáron a napsugáré… Én maradok a föld poráé… […] És mégis jó, hogy háza voltam, / Egy darabig eszköze, őre…”
Az alkotás szépségét és az alkotás teremtő erejét a Károli Gáspárnak szentelt A fordító című versben is racionalizálja, az alkotás erejét adománynak tekinti, melynek birtokában az emberi lény a magára vállalt létforma abszolút értékhordozójává válik. Az ellenpólusoknak itt is szerepet ad; a „felhők üstöke” és a „tenger feneke” között tágítja a teret. Meghódíthat eget-földet, de ebben a szétválasztásban ott rejtőzik az egység megteremtésének lehetősége, s miként Heidegger írja: „A lét eszméje egyaránt átfogja az »ontikust« és a »történetit«. Ez az eszme az, aminek generikusan differenciálhatónak kell lennie”.
Az ellenpólusokra építkező verstechnika lebilincselően expresszív a Korszerűtlen versek elégikus hangvételű darabjaiban, melyek egyértelműen és visszavonhatatlanul a „költészet és a nemzet szakrális dokumentumai”.
Az összegző-visszatekintő, értéktartó és értékvesztő, 10 részből álló versfüzér magatartás és életstratégia felvonultatása, tapasztalatokból és élményekből kikristályosodott életbölcsesség, melyben a költő a keresztény szellemiség égisze alatt a magyar és román nép közötti megbékélést, az együttműködés megvalósítását sürgette.
Önmagához, a világhoz és Erdélyhez fűződő kapcsolatának megéneklése vonul végig a sorokon, melyeket egy egész nemzedék közérzete hat át. E sorokat olvasva Kosztolányi Reményiket az ’utolsó walesi énekesként’ jellemzi, aki valóban, népe egész sorsát megénekli ebben a végső számvetésben, melyet minden részletében átitat a transzilván ideológia, hiszen az „erdélyi gondolatban” látta megvalósulni a hagyomány és korszerűség kettősében megteremthető életminőséget.
Az Üres kardhüvely szól a versfüzér előfutáraként azt a lemondó szomorúságot sűríti, mely önmaga átadásának és elvesztésének reprezentációja. A kard önértékének, versei hatalmának jelképeként jelentkezik, a hüvely egyrészről a test gyengesége, másrészről a cselekvőképtelenség kelléke. A kard magaslatok felé visz minden embert és magyart, ő azonban hátramarad a „beteg test törvényei szerint”.
Mert íme megüresíttettem megint –Hogy ne legyek egyéb,Mint hüvely, melyből kiröppent a kard – […]Körülhordoztassék a kard,S része legyen minden diadalban,Mely égfelé visz embert és magyart.
A Korszűtlen versek első része még tele van önváddal, kiszolgáltatott személyként készít számadást lírai monológ formájában, hiszen maradt „Lobogni nem tudó / Magyar zászlódarab”. Már nincs itt a pozitív érték-hozzárendelés, amit egy 1919-ben írt versben a világosság „tűszúrásnyi Lángjával” és a „Végtelen remény” képzetével foglalt szavakba.
A Korszerűtlen versek második részében a háború „milliófejű szörnyetege” építette meg az új rendet, ahol a Spártát idéző új világban minden érték „Odakerül a szikla tetejére, / S letaszítják a szikla tetejéről”. A külső és belső erők ellenpólusai között vergődve folyamatosan önmagáról is alkot ítéletet, elmarasztalja magát narrátori pozíciója miatt, ott megkérdőjelezi önnön helyének létjogosultságát.
Nincs helyem ittKi hallgatjaEgy korszerűtlen és beteg,Hanyatló költő végső rímeit?Aki se munkás, se nem katona. […] S csupán az árva rímmelNéha még ma isFurcsa, bolondos varázslatot mível.
Ellenpontozó bipolaritással, a külső és belső erők együttállásával fokozza a bizonytalanságot, a kilátástalanságot, miközben tiltakozását is kifejezi egy emberségesebb jövő megteremteni képtelensége miatt. A lírai én vádbeszéd, Erdély sorsának dilemmájával szinte Ady hangját idézi. „Mert Istent is hadúrrá tette / Az őrült emberi képzelet”, s a nemzetek közötti véres játékban már nem lehet emberként megmaradni az embertelenségben. Reményik a „háborús évek újbarbársága, a humánumtól idegen korszellem ellenében vallotta magát korszerűtlennek, korából kimaradónak. […] Soraiban „nem a pózzá merevedett honfibú vagy a nemzeti elfogultság szólal meg. […] a világ értékvesztése, maga az embertelenség fáj neki”.
A veszteség ’listázása’ rövid szóismétlésekkel fokozza a kettősségre épített egyéni és kollektív szenvedéstörténet motívumait. A lírai énnek szüksége van önigazolásra is. „Látták, hogy gyönge, s gyáva vagyok én. / De gyávaságból, s gyöngeségből / Csodára, erő lesz és költemény. […] Én is, én is hősi halott vagyok… Másképp nem bírtam volna ki / Az évtizedes tehetetlenséget”.
A beszélő a hatodik részben ismét gyermekkorát idézi, édesanyja szavait, melyek szintén ellenpólusokra építve teremtenek feszültséget: jó hazafi, rossz katona, nagy bűn, kis erény. A bűntudat az utolsó sorban mégis feloldódik, hiszen költészete a maga számára nemcsak önkifejezés, hanem feladat és szerep, versei az adott helyzetben a bátorítás, a túlélés eszközei egy új életstratégia megteremtéséhez: „engem külön szolgálatra hívott be / Az, aki poétának alkotott”.
Ellenpólusok sokasága fokozza a feszültséget az Egymás mellett soha? részében. A lendületes, mozgalmas sorokban Petőfi „föltámadott tengere” jelenik meg a fölül-alul hatalmi harcában, amit még tovább erősít az elnyomó-elnyomott, ölni–halni antagonisztikus ellentéte.
A Mi a magyar? a transzilván ideológiából megformált magatartásforma megerősítése, költői szabadságába integrált identitástudata. „Mert magyarok lesznek Magyarország nélkül, / Mert az országnál mélyebb a magyarság, / Mert test az ország és lélek a nép. […] Országokat lehet szétdarabolni: / Nem lehet legyilkolni lelkeket!”
A kilencedik rész idilli életképpel indít. Már visszavonultak a nagy indulatok, Isten házában fel lehet emelkedni a mélypontról, a templom a megmaradás jelképeként nyugalmat áraszt, így az ellenpólusok itt nem feszültségfokozók, inkább a kínokból kikristályosodó enyhülés, a megmaradás megerősítőiként vannak jelen. Reményik megjelenített Isten-élménye közelít a Magunkba le befejező sorainak mélypszichológiájához. Személyiség és szerep vizsgálatában valósul meg egy sajátos magatartásforma. „…[…] a lírai énnek a megszólított közösséghez való viszonya sajátos önmeghatározást tesz lehetővé: egyrészt fennáll közöttük egyfajta ellentét, ami egyrészt a népből kiemelkedő, istenek szavát és akaratát hirdető vátesz retorikailag kimunkált, egyszerre zord, kíméletlen és ünnepélyes tónusú beszédében nyilvánul meg, másrészt monológjában tetten érhető a közösséggel való együttérzés és az összetartozás megteremtésének gesztusa is”.
A kollektív traumatapasztalat és a személyes fájdalom együttérző ragaszkodássá magasodik az utolsó részben. Vörösmarty „itt élned, halnod kell” elkötelezett figyelmeztetését halljuk ki a sorok között. El kell fogadnia az elkerülhetetlen szenvedést, a megnyugvás titka pedig a belső csend, melyből egyenes út vezet a békéhez.
Valami furcsa összehangolódás,Valami ritka rend –Széthúzó erők erős egyensúlya,Mély, belső bizonyosság idebent –Bizonyosság, hogy élni jó,Szenvedni elkerülhetetlen.
A megőrzött értékekhez pedig hozzá kell adni azt a többletet, amit összmagyarnak nevezünk, mert a különbözések összessége is hozzájárul a magyarság arcélének kialakításához, nemcsak a hasonlóságok.