„Életem – fáklya a tűzvészben”

Csiki Lászlóról, haladóknak

‍

Kutakodnom kellett, előbb az emlékezetemben, aztán a „bibliográfiámban”, végül a köteteim sorában, először vajon mikor s pláne mit írtam Csiki Lászlóról. A nyomok a saját életművét beszélgetéseivel megkoronázó Gálfalvi György 1977-ben megjelent interjúkötete, a Marad a láz? oldalaihoz vezettek. Az egyik helyen egyetértően utaltam arra a válaszára, amelyet arra a kérdésre adott, hogy szándékában állt-e pár esztendővel korábban éles választóvonalat húzni a Forrás első, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos és Hervay Gizella nevével jelzett nemzedéke és az övé, a második között. Azt felelte ugyanis, hogy a különbség kettejük között nem érdembeli, hanem helyzeti, az előttük járók a kifejezési formában jelentettek „palotaforradalmat”, ami megkönnyítette az ő helyzetüket (is). „Ők a költészet felől indultak az életnek, míg a második nemzedék élményvilágát alapvetően meghatározza, hogy a köznapi élettel sokkal közvetlenebb kapcsolatba került” – ehhez az állításához kapcsoltam a társaiét. Éltető Józsefét, aki a hangsúlyozott társadalmi érdeklődést és a szókimondóbb, nyersebb hangot tartotta megkülönböztető jegyüknek. Kenéz Ferencét, aki érdemüknek tartotta, hogy az elkötelezettséget nem tankönyvekből tanulták, ismerték fel, és bebizonyították, az irodalom „másképp is lehet közügyi, mint az előző években”. Király László ugyancsak a szókimondásban jelölte meg fő sajátságukat, nem utolsósorban – utóbb is úgy látszik, nemesen naiv – szándékukban, egy „kötöttségektől és előítéletektől mentes irodalmi közélet megteremtéséhez” való hozzájárulásukban. Nemzetiségi sorsuk közérzetének kibeszélésében – fogalmazott Magyari Lajos. „A magatartás kötött össze, s nem alkotói iskolát képeztünk” – Kocsis István véleményével lényegében egybehangzott a többieké, Csiki Lászlóé is, aki törvényszerűnek vélte, hogy az alkotói egyéniségük egymás ellenére alakult ki, személyes viszályokkal tarkítva, a nemzedék sokszínűségének megalapozásaként. Eme vélekedések miatt is lehetett a Tiszatájban megjelent recenzió címe: Magányos portyázók, szabadcsapatból (1978/9.).

De amiatt is, ami, úgy vélem, Csiki Lászlót pályája végéig a legmélyebben elgondolkodtatta: származása, neveltetése mint „életanyag” miképp befolyásolta, alakította, sőt, határozta meg alkotói eszményeit, ízlését, az irodalom s ezen túl a művészet jelentőségéről, szerepéről, „küldetéséről” vallott, és főleg esszéiben, kritikáiban „kinyilvánított” nézeteit, elképzeléseit. Mintha az írók, művészek képviseleti küldetésével kapcsolatban mondta volna, hogy származását tekintve egy személyben az Osztrák–Magyar Monarchia csaknem minden nemzetiségét képviseli, nem tudja összeszedni az őseit, mert „mindig elmentek valahova”. Ő maga vagy tizenkétszer változtatott iskolát, hamar elszakadt a családtól, és – hivatkoztam rá a kritikámban – a szokásosnál jóval élesebb „kispolgárpukkasztó kitörésekben” harcolt a „társadalmi eredete” ellen. Ezért is irigyelte az egyetem után a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör napilap szerkesztőségének java részét kitevő barátait, amikor falujukról, otthonukról írtak, tette hozzá, elismerve, méltatva, hogy míg ő csak „tengett-lengett” az irodalomban, ők, Farkas Árpáddal, Király Lászlóval az élen, „határozott arcélű, népi gyökerű, erős falusi élményvilágot őrző emberek voltak, s ezt tudatosan akarták íróként képviselni”.

Csiki László pályakezdését ennek az önironikus, egyszersmind öntudatos, külön- vagy önállóságra törekvésnek a jegyében igyekeztem aztán figyelni – a Marad a láz? megjelenésétől visszamenőleg is, a nemzedéki össze- vagy széttartás jeleit követve. Öt verseskönyvet szemlézett az ugyancsak a Tiszatájban (1979/6.) közzétett Láztalanul? című recenzióm, Czegő Zoltán (Ezen a parton), Kenéz Ferenc (Vigyázzállásból fejállásba), Molnos Lajos (Hazatérések) és Vári Attila (Változatok ütő és védekező hangszerekre) könyvei mellett Csiki Lászlóét is tárgyalva. A Szombat. A búvár hazamegy című, Verskönyv haladóknak alcímű könyv a szerző hatodik kötete volt, köztük három az elbeszéléseiből válogatott. Mi tagadás, úgy fogtam neki a réges-régi „szövegem” olvasásához, mintha Hábi-Szádi lennék, Füst Milán teremtménye, aki múltjában bolyongva belátja, bevallja, „ez mind én voltam egykor”. Én voltam, ez voltam, kell-e restelkednem – ez lett a kérdés, és ami ennél fontosabb: Csiki lírájának milyen gondolati s poétikai jellemzőit emeltem ki a Szombatot tárgyalva. Amit az elején idéztem a kötetéből, a Mottó és tartalomjegyzék volt, érdemesnek tartom most is, a vers képe miatt is citálni:

                       Fájdalomtól

                        megtört szí

                        vvel tudato

          m hogy hosszas szenvedés u

           tán tegnap délután meghalt

           a Vers Az elhunytat alul

                        író személ

                        yes halott

                        jának teki

                        nti…

Szégyen vagy nem szégyen, szegénység vagy nem szegénység, mindenesetre feltűnő, hogy a sorokat, szavakat tördelő versnek a tartalmi, gondolati, régi szóval, „mondanivalójára” tereltem a figyelmet. Arra, hogy a vers halála maga után vonja, „nincs barátság, nincs összefogás, nincs közös cél, nincs elkötelezettség, nincs közösségféltés, és nincs prófétai jeladás és hevület”. De az ifjúság, a szerelem elmúltán sincs szomorkodás, ahogy a család széthulltán sincs. Azaz semmi sincs, ami nemzedéktársai verseiben mint hagyományos lírai elem, költői magatartásforma van jelen. A hiábavalóság ironikus bevallásának gyanítottam a kétszer is visszatérő kép – az „életem – fáklya a tűzvészben” – kifejezte kesernyés érzését és tudatát. A versek játékos, ironikus hangja tűnt fel, azt viszont, hogy nem a dolgokhoz, „nem a valósághoz” és ezek „lényegéhez” igyekeznek eljutni, hanem csupán „a szavakhoz”, a nyelvi felszínhez, megítélhettem volna másképp is. Más nézőpontból, nem csak a (romániai) magyar nyelvnek a kisebbségi sors, az államhatalmi elnyomás okozta veszélyeztetettségi helyzetéből, a Kányádi Sándornál, Király Lászlónál, Farkas Árpádnál fel-felzokogó panaszok alapján. E más perspektíva a (neo)avantgárd felé nyílt, annak a poétikai törekvésnek, taktikának a következtében, amelyet Csiki László otthon (Romániában, Erdélyben), főként Páskándi Géza nyomában, aztán a délvidéki Új Symposion-osokat, Domonkos Istvánt, Tolnai Ottót követve, netán a felvidéki antológia, az Egyszemű éjszaka költőinek, jelesül jó barátja, Tóth László tanácsára is választhatott: „nincs más utam, mint utakat keresni”. Az út a magyar líra nem sokkal később porig koptatott útja. Úgy vélem, tárgyilagosan tárgyszerű óhajtottam lenni, amikor így írtam róla, utalva a kötetalcím „haladóknak” kitételére: „Csiki művelt tanárhoz hasonlóan, aki jártas a nyugati nyelvi-filozófiai és líraesztétikai irodalomban, s átrágta magát a kommunikációelmélet vonatkozó fejezetein is, didaktikusan, pedagógusi türelemmel adja elő, hogy mennyire a szavakká váló anyagban élünk, mennyire egyenlők a világ dolgai a szavakban és ehhez hasonlókat”. A szavakká váló-vált világ víziója tűnik fel, amikor Csiki barátja, Király László Amikor pipacsok voltatok című verseskötetét méltatja (Veszélyes csúcs, avagy költők múzeuma. Ld. uő: Idegen tollaim. Szépirodalmi, Bp., 1990). Bevett fordulatokat, vonzatokat használ – írja a versekről, illetve jelzős szerkezetükről –, „mintha nem a tartalmuk, hanem meg- és jelenlétük lenne fontosabb: a töredezett világ, a »Lopott Ország« űreit kitöltő folytonosság: a nyelv”. Farkas Árpád Jegenyeköréhez, melyet, mint írja, „lassan legkedveltebb könyveim között tartok számon”, ugyanígy közelít. Méltatja, hogy Farkasnak „sikerült saját, összetéveszthetetlen költői nyelvet kialakítania”, „lényegesebbnek” véli viszont – s ez nem feltétlenül dicséret – „e költői nyelv zártságát”. Ennek a költői nyelvnek a megértése, fejtegeti, „bármikor lehetséges – a költő elérhető, felfedezhető tehát –, de biztonságot, védelmet is ad neki (akár illúziókat), és ki is zárja őt” (ld. Nos, értik, akik értik, in: Idegen tollaim). Főleg a nyelvhasználat alapján ítéli meg a költő publicisztikai írásait, az Asszonyidő kötetét is (Az őszinte póz lovagja, in: Idegen tollaim). „Vesztett ügyek önjelölt képviselőjeként állt helyt” a nemzedéktárs, aki „szándéka szerint közíró, alkata szerint viszont nem az”, vélekedik Csiki, nemzedéktársa publicisztikai stílusa sajátos vonásai közé sorolva, hogy „archaizmusával súlyt, stílromantikájával őszinte hevületet, népiségével színt akar adni mondandójának”, vagyis „mára már furcsának ható veretességgel próbál hatni”. Szigorú ítélkezés, érzi a kritikus maga is, ám aligha enyhíteni akar rajta, amikor magától értetődőnek tartja, hogy vitatkozni lehet a stílus „természetességén, műviségén, akár korszerűségén is”, ám „írói tisztességén vitatkozni nincs jogunk”. „Hiszen a stílusnak is van becsülete” – fűzi hozzá, mintegy magamagát is jellemezve, a másikban pedig becsülve, hogy „másfél évtizede következetesen, konokul mondja a magáét”. A csattanó pedig: „Nincs jobb dolgunk, mint hinni egymásnak”.

Visszakapcsolva innen a Szombat. A búvár hazamegy Mottójának a Vers halála eszméjéhez, cáfolatul állítható, hogy a pályakezdő Csiki „élménye a vers”, még ha „semmi vigasztalót” nem is tud mondani a „haladóknak”. „Akárhonnan indul el, költészettől, nyelvtől, társadalomtól, történelemtől, önnön kétségéig jut el” – a kritika csattanója, aligha kétséges, elég közhelyesre sikeredett.

Kiváltképp, hogy úgy két évtizeddel később, a prózaírói munkásságának egy szeletét vizsgálgatva hasonló következtetés állt hosszabb dolgozatom végén (Látszat, akár a szó. Új Forrás, 1998/7.). Az 1990-es megjelenésű A céda nyúl című regénye narrátorának az elmélkedése akörül forog, hogy önmegváltás, közügyi szolgálat, cselekvés eszköze-e vajon az irodalom s az „íróság”, és az eszmefuttatása vége: „Irodalmunk java is csak virágmintákkal csipkézte ki az általános eszményeket, hogy holmi honi valóságra lássunk át a réseken, vagy célozgatott. Aludtam volna inkább, ha tudok.” Ehhez, illetve A pusztulás gyönyöre, a Kínai védelem, a Titkos fegyverek és az Adam Adam című regényeinek a mágikus realizmus poétikai eszköztárát is felhasználó világnézetéhez, életszemléletéhez kapcsolódva a zárlat, nem a poén kedvéért, ez lett: „Csiki László prózái nem csipkéznek, nem célozgatnak, nem magyarázzák meg az irracionálisat. Nem is igazítják vissza a világot – ahogy az egyik hős vágyná – a zsarnokság, a hatalom által megzavart valóságos méreteire. Még csak a derű vigaszával sem szolgálnak”. S itt következik ismét a kétség gondolata: a regények „legtöbb, amit kiváltanak, az az intellektuális kételkedés, hogy egyáltalán berendezhető-e igazságosan, emberi módra a társadalom, megszüntethető-e örökös hiányérzetünk, elégedetlenségünk”.

Talán nem túlzottan erőszakos eljárás a hiányérzet és az elégedetlenségérzés megvallásaként is jelentést tulajdonítani annak a versgyűjteménynek, amely A szótolvaj címmel jelent meg nem sokkal a szerző halála előtt. Róla írva (Sajgó mókaberci. Tiszatáj, 2004/10.), utóbb is úgy vélem, a költő mellett a magánember karakterjegyeire is figyeltem, figyelmeztettem. Hangsúlyozva, hogy amit a posztmodernitás jegyében dogmaszerűen követelnek, a lírai én radikális „átépítése”, „decentralizálása” és „disszeminálása” érdekében, azt Csiki nemzedékéből rajta kívül főként Király László réges-rég teljesítette. Elvesztik vagy megsokszorozzák, különböző szerepekbe állítják az alanyt. Éntelenségükkel élik meg és hárítják el a mérget-átkot, a Szabó Lőrinc megénekelte Én „roppant bódulatát”. A humor, az irónia is ezt a célt szolgálja – például, amikor a saját magát költőként szemlélőnek egyrészt nincs „közérdekű” mondanivalója, másrészt „mindig fontos ügyről” beszél: önmagáról. Vagy amikor annak a belterjességnek a tükrében szemléli magát, amelyik a különböző társadalmi megbízatásoktól, címektől, díjaktól teszi függővé a művészi teljesítményt, mintegy „örökös önreprezentációra” késztetve az alkotót, kollégája, barátja, Szilágyi István szavaival, az állandó fennforoghatásra és fontoskodásra. „Attól meg végképp nem leszek jobb költő, ha beszélek róla. Legfeljebb, ha nem írok verseket” – csipkelődik. A költőnek, fogalmaz kesernyésen, a méltóság elvesztése a tét, a jelentéktelenség elviselése az ár. Személyiségének meghatározó vonása az önkicsinyítés, nyelvi játékokba bújtatva akár: „Csakhogy én adok magamra. Teszek is”; aztán: „Azt álmodtam, hogy vagyok. Teljesen én voltam. / Éreztem már ennél nagyobb örömet”. Kimeríthetetlen fantáziájú, a tótágast álló világ poétájaként érezhető örömét leli a hangok, színek, rímek, ritmusok változatosságában. Nem az öröm diktálja neki, hogy kövesse az „igaz egész csak ellentéteiddel együtt lehetsz” Szabó Lőrinc-i tételét, amikor áttételesen bár, de határozottan szól az önazonossággal – az egyénivel és a közösségivel – kapcsolatosan. Az Atoll ekképp: „világra jön velünk és világlik egy kör, / megvagyunk magunknak bőven idebenn, / és odakint szintúgy a többi idegen”, az Allegro barbaro így: „Ez a sok fáradt ember: a nemzetem. / Együtt éldelünk egy menhelyen”. S a Király László szerint a mennyboltot leszakító pörölycsapásként ható Csiki-mondat: „Erdély – mintha a szívem kívül dobogna”. Végül, messze az önsajnálattól, a tragédia sugallatától, közelebb a szenvtelenséghez a jelképes Hajóút, az utolsó utazásé: „Okosabb rég a testem nálam, / mohóbb tehát, többekre vágyik, / estében is megaláz-előz, / előttem jut el a halálig”.

Záradék:

Nem voltunk barátok, nem lapogattuk meg egymás hátát, ha találkoztunk, ami amúgy igen ritkán esett meg, talán az írószövetség közgyűlésein vagy különböző rendezvényein egyszer-egyszer, amikor már Magyarországon élt. De nem járt az évente rendezett debreceni irodalmi napokra, s arra sem emlékszem, hogy a tokaji írótáborban legalább egyszer megjelent volna. Szerkesztőként, ő a Magvető Kiadónál dolgozva, én az Alföld folyóiratnál sem igen cseréltünk eszmét, ajánlottunk közlésre kéziratot, egyszóval, a lényeget tekintve, talán annyi volt csak a kapcsolatunk, hogy tudtunk egymásról. Ha írtam róla, könyveiről, sosem jelzett vissza. Épp ezért lepett meg, amikor levélben tudatta, olvasta a Sajgó mókabercit. Hogy mi volt róluk a véleménye, tapintatosan elhallgatta, s mint aki más jelentést (is) tulajdonít a tőle vett és Szilágyi Domokosra vonatkoztatott címbeli minősítő megnevezésnek, és a sajog ige általam ajánlott jelentését, miszerint a sajog tájszóként annyit tesz, csillog, ragyog, nem fogadja el – azt adta elő, ami tompán, bizseregve fájhatott neki: elégedetlenségét írásainak, voltaképp életművének magyarországi fogadtatása, szórványos visszhangja miatt. Nem volt indulatos, cseppet sem dühösen, sokkal inkább borongósan panaszkodott. Ez a visszafogottság is, azt hiszem, alaptermészete lehetett. Életműve gazdag és színes voltát tekintve, nyolcvanadik születésnapján sem mondhatunk mást, mint hogy okkal volt elégedetlen. És okkal lehetne, ha élnie adatott volna, ma is.

‍