Egy tetszhalott Páskándi-esszéfolyam életre keltése

Gondolatok A vándor-líra értékvilágáról

1. Páskándi Géza 1963 és 1973 közötti évtizedét átvilágító Beckett Erdélybe jön című kötetemben igyekeztem bemutatni a börtön után önmagára találó író műfajspektrumát, nyomon követve azt a folyamatot, amelyben a költői eszköztár, a prózanyelv, a drámaszerkezet és az esszé befogadó tere alkalmassá vált írói szabadságharcának közvetítésére. A korabeli szövegek előhívásában az Arcanum és a DigiTéka adatbázisára támaszkodhattam, az elmélyült kutatáshoz a Rádiusz Könyvek sorozatban megjelent Magyar Napló-kötet, Az intellektus méltósága segített hozzá. Éspedig épp azzal, amit a válogatott esszékötet nem tartalmazott. A válogató vagy nem ismerte annak az évtizednek a termését, vagy pedig eleve a Budapesten született írásokat tartotta mérvadóknak. Örülök hiányérzetem egészséges működésének, mert így Az intellektus méltósága sugarainak fényében olvashattam újra az emlékeimből felderengő Páskándi-műfajokat, ismerhettem meg azok – tágabb összefüggéseket felvillantó – szövegkörnyezetét. Amit egyetemi hallgatóként, pályakezdőként legfeljebb csak sejtettem, az egyértelművé vált: voltaképpen a szabadsághiányos évek alatt beindult szellemi folyamatok készítették elő Páskándi írásművészetének a hatvanas évek derekától egyre látványosabb kibontakozását.

2. Volt még egy nagy ajándéka ennek a búvárkodásnak. Körvonalazódott egy fél évszázada tetszhalott állapotban leledző esszéfolyam is, A vándor-líra. Az irodalom nyitottabb szellemű megközelítése érdekében a Helikon elődje, az Utunk 1971 őszén a 6. lapon elindította a középiskolások figyelmére számító +1 oldalt. Páskándi rendhagyó líratörténeti útirajzát szerencsésen egészítette ki Láng Gusztáv verstan-szemináriuma, Király László kalandozása a modern költészet tájain (Bóják), valamint Nagy Kálmán, majd Cs. Gyimesi Éva stíluspallérozása.

Csakhogy… Páskándi esszéfolyama a 33. résznél megszakadt, hogy aztán „átvándoroljon” az Igaz Szó hasábjaira.

Az utolsó rész a költő áttelepedése előtt jelent meg, 1973 decemberében. Akkor már aligha az járt a fejében, hogy A vándor-lírát kötetté szerkessze. Azóta sem jelent meg – Magyarországon sem. A költő mindössze három alkalommal tért vissza az életműve szerves részét alkotó esszéfolyam témakörére. A már említett Rádiusz-kötetben lévő esszéjében sem beszélt az erdélyi „laptemetőbe” süllyesztett kötetéről. „A vándor-líra című tanulmány-sorozatunkban – írta Dsida Jenő emlékének adózva – a magyar költészet sajátos értékeit próbáltuk feltérképezni s a motívumok stafétáját költőtől költőig, hogy Balassi mintegy »lóhátról látja a fenséges természetet«, Csokonai és Fazekas pedig lehajolnak a növényekhez, mert a természet mikroszkopikus dimenziói kezdik érdekelni őket. Vörösmarty és Petőfi romantikus lendületűnek látja a tájat, szellemek tanyájának, viharosnak vagy gyermekkorian idillikusnak. Berzsenyi tájain az antik fátum szele fúj: mítoszi alakokat idéző, és ha a tél »közelít«, ebben már-már az Idő jelzései hallatszanak. Ady tája »lapos«, mert a Kisszerűség és a Zsenialitás kontraszthoz – túl a társadalmi ellentmondások emlegetésén – ez kell. Itt vagy »leránt«, »lehúz« a táj sara, vagy pedig babonás; csak ritkán fenségesül, ha egészen »benső tájjá« válik, ilyenkor a szőlőhegy áttűnik az »elillant évek szőlőhegyévé«, s a költőt koszorúzni hivatott. Ki-ki saját életrajzán szűri át tehát a tájélményt. […] Az annyiszor megáldott erdélyi táj Dsida verseiben nemegyszer drámai tájjá változik.” (Az intellektus méltósága. Magyar Napló, Bp., 2019, 96–111.)

A hetvenes évek elejének irodalmi viszonyaira jellemző, hogy az Utunk vezérkritikusának számító Marosi Péter egy műhelybeszélgetésben még dicséri a +1 oldalt, hogy aztán a június 16-i lapszámban váratlanul robbanjon Szőcs István glosszája: Ki groteszk? Amit persze Páskándi sem hagyhatott szó nélkül. Replikája alatt ez a szerkesztőségi jegyzet olvasható: „Szőcs István glosszája és Páskándi Géza fentebbi vitacikke mintegy jelzés számunkra: Páskándi A vándor-líra című, az Utunk harminchárom számában közölt irodalomtörténeti és irodalomelméleti »útirajza« mennyi döntő kérdését érinti esztétikai köztudatunk alakításának, s ezért milyen nagy jelentősége lehet e kérdések tudományosan megalapozott vitájának. Reméljük, erre sor kerül Páskándi Géza tanulmánya kötetben való megjelentetése vagy már befejező részének az Igaz Szóban való közlése után.” (Utunk, 1972/26.)

A szellemi merénylettel felérő 1972-es fordulat alighanem a pártfőtitkárnak az írók országos konferenciáján elhangzott beszédével függ össze. Az Utunk aláíratlan vezércikke ugyanis ennek „szellemében” utasítja el az újformalizmus, az újesztéticizmus, a neo-l’art pour l’art megnyilvánulásait. Az óvatosságáról ismert Létay Lajos főszerkesztő a konferencián úgy ítélte meg a várható fejleményeket, hogy az újabb idők már nem kedveznek a magyar líra irodalomtörténeti „útirajzának” (sem). A kétkulacsosnak tartott Hajdu Győző, az Igaz Szó főszerkesztője épp az ellenkező következtetést vonta le. Vezércikket rittyentett a nyomdakész júniusi lapszám élére, amelyben kifejtette: az országos tanácskozás azt erősítette meg benne, hogy ne tévessze szem elől az esztétikai teljesítményt, ha szépírásról, a bírálat tudományos objektivitását, ha kritikáról, a folyóirat minőségét, ha szerkesztőségről van szó. (Amiből nem lehet kiábrándulni. Igaz Szó, 1972/6., 795–800.) Valaminő „új arcú esztétikumot” sürgetett, aminek jegyében kiemelte Deák Tamás, Kocsis István, Páskándi Géza, Szabó Lajos, Székely János, Veress Dániel – társadalmi igényből fakadó – drámáinak korszerűségét. Ezzel mintegy „menlevelet” nyújtott a már betördelt Caligula helytartója megjelenésének, az augusztusi számban pedig bejelenthette A vándor-líra folytatását: „Folyóiratunk elkezdi a szerzőnek az Utunkban (1971. 42. sz. – 1972. 24. sz.) megindított esszéje befejező részeinek közlését.”

3. Az Arcanum és a DigiTéka révén kimentett szövegkorpusz alapján a Beckett Erdélybe jön egyik fejezete A vándor-líra vándorlása címet viseli. Korántsem kimerítő bemutató ez, a mikrofilológia íratlan szabályai szerint ugyanis a tetszhalott esszéfolyamot össze kellett még vetni a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában őrzött Páskándi-anyaggal. Felvettem a kapcsolatot Komáromi Csabával, akit a Kézirattárból már korábbról ismertem, és aki a továbbiakban készséggel volt segítségemre. Ami nem kis munkát jelentett számára, mert A vándor-líra gépiratait több ládából kellett előkeresnie. Először 2022. június 16-án kaptam tőle biztató jelzést, miszerint „a ciklus darabjaiból is” talált kéziratokat, hogy aztán július 27-én – nagy örömömre – négy vaskos dossziéban előmbe kerüljenek az esszéfolyamot rejtő palliumok.

A PIM-ben töltött szűkös kutatási időm nem tette lehetővé, hogy a számomra előkészített 336 szövegoldalt a helyszínen számítógépembe mentsem. Ezért Rózsafalvi Zsuzsannával, a Kézirattár osztályvezetőjével úgy egyeztünk meg, hogy fénymásolják számomra a teljes anyagot, és átküldik a gépemre.

Ez meg is történt november 8-án.

Persze a szétszórtan és különböző variánsokban „rejtekező” szövegrészek ezt követően is csak nehezen „fedték fel” összetartozásukat, de végül szembetűnővé vált a lírai „lélekvándorlás” öntörvényű szerkezete, fény derült sajátos arculatára, a korábban elkeveredett fejezetek logikusan építették tovább egymást.

Szerencsém volt, mert mindjárt az első dossziéból kezembe került egy boríték, amelyikre ez volt ráírva: Előszó. A gépirat egyértelművé tette, hogy Páskándi eleve kötetnek szánta A vándor-lírát. Amit később még két – golyóstollal írt – kiegészítés is megerősített.

A továbbiakban némiképp a gépiratos szövegek másodpéldányainak minősége, illetve az azokon felfedezhető szerzői javítások igazítottak el. Itt kell megjegyeznem, hogy Páskándi csaknem minden esetben továbbcsiszolta, helyen-helyen átjavította, esetenként golyóstollal elmélyültebben kiegészítette a megjelent szövegrészeket. Hosszas mikrofilológiai vizsgálat után öt Utunk-közlés sorrendjét sikerült ekképpen megállapítanom (A motívumok „kísértete”, A „zongora billentyűi”, Balassi hátranéz, majd felénk fordítja arcát…, Csokonai „világszelídítése”, A minden eszközök meghódítása), de jócskán akadtak olyan szövegtömbök is, amelyekből Páskándi nem adott közre részleteket. Ezekhez járultak még a törzsszöveget megelőző elméleti megközelítések: Nyelv, stílus, logika; Stilisztikai és poétikai megfigyelések. Értelmezésem szerint ezek mind hozzátartoznak A vándor-líra értékszerkezetéhez.

4. Így kerekedett ki „egy intellektuális erőfeszítés pszichológiai regénye”, amelyben Páskándi – mint megvallja – „nem türtőztette magát”, mindent leírt, ami valaminek a kapcsán eszébe jutott. Ebből adódik ennek a könyvnek a kettős kísérleti jellege is: „kísérlet egy gondolat viszonylagos végiggondolására, és kísérlet a szabad asszociációk és az intuíciók önmagukon való bemutatására”.

Miért tartotta Páskándi a verselemzések hasznos kiegészítő módszerének A vándor-líra világképtágító káprázatát? Azért, mert meggyőződése szerint a versolvasó-elemző ezzel a „szellemi detektívkedéssel” érdekeltté válhat az önképzésben. Ennek köszönhetően folyamatában láthatja az irodalomtörténetet – „nem mint egymástól elszigetelt írók egymás melletti és utáni sorozatát”, hanem „mint erdőt, amelyet a fák sokasága alkot ugyan, de amely minőségileg más, mint az elszigetelt fák sokasága”. Többször hangsúlyozta: „látnunk kell a fáktól az erdőt is: az irodalom egészét mint élő, folytonos, összefüggő-kapcsolódó, megújuló, fejlődő, változó szellemi szervezetet, és nem csupán az egyes írókat, költőket.”

Hogy mennyire alapvetőnek tartotta szemléletének tágabb körű megismertetését, azt leginkább az bizonyítja, hogy újraírta az eredetileg módszertani fejezetként „beékelt” 15. részt. Olyan órák bevezetését ajánlotta, amelyeknek nem az ún. „költő-nevelés” a céljuk, sokkal inkább a képességvizsgálat, az elvonatkoztató képesség fejlesztése, a nyelv szellemét felvillantó szójáték-csinálás mint tárgy. Tíz feladványt dolgozott ki, hogy a diákok belekóstolhassanak az írás műhelytitkaiba. Mert érvelése szerint, akinek egyszer „alkalma van az írás lélektanát saját magában megfigyelni, az mindig hajlamos lesz arra, hogy mélyebbre hatoljon egy írásműbe, s ne elégedjék meg a puszta olvasmány-élménnyel”.

5. A börtön világából egy diktatórikus társadalmi miliőbe „visszaszabadulva” Páskándi „az igazi demokratikus művészet” megteremtésének célját tűzte maga elé. Alighogy visszakapta közlésjogát, a Korunkban indított esszésorozatában, a Szabálytalan szerelmekben kifejti, hogy meg kell szabadítani az olvasót, a nézőt a naturalizmus sokárnyalatú terrorjától; éspedig annak érdekében, hogy saját képzeteivel, asszociációival egészíthesse ki a művészi alkotásokba zárt világot, „a »lét terét«, amelyet alkotásunkban szemlélhet. […] A csontadó a művész, a húst tegye csak rá a műélvező.” (Gondolattalanság. Korunk, 1966/7., 1037–1038.) Agytágító, gondolatcsigázó műveivel a „gondolkodás vákumait” akarta eltüntetni, mintegy befecskendezni az egyéniség „bőre alá” az alkotói folyamat által megváltoztatott-átalakított „megélt anyag” új alakzatait.

Nem kétséges, hogy A vándor-líra alapján (is) képet alkothatunk Páskándi lenyűgöző irodalmi műveltségéről és írói-művészi intuícióinak sajátosságairól. Miközben rendhagyó líratörténettel gazdagította műfajspektrumát, gondolatrendszerének sűrű fogalmi hálózatával lepte meg olvasóit. Sokat időz természetesen saját „vesszőparipáinál”: az absztraktnál, a groteszknél, az abszurdnál, az abszurdoidnál. Fogalomhálózata lényegében alkotói világképét vetíti az olvasó „én-képére”, ami abban a korban alighanem egyedülálló módon történt. Ha a jelen útvesztőiben el akar igazodni/igazítani, ókori és/vagy kortárs filozófusok egyképpen a segítségére vannak. Ami pedig a magyar líra „birtokon belüliségét” illeti, az minden bizonnyal kislexikon-terjedelmet igényelne – Apáti Ferenctől Zrínyi Miklósig. Miközben a világlíra tájaira is mindig van kitekintése.

6. Markó Béla 2019-ben a Páskándiéhoz hasonló újabb „kalandot” ajánlott az olvasók figyelmébe (Markó Béla: A költészet rendeltetésszerű használatáról. Bookart, Csíkszereda, 2019). Líraértelmezési gyűjteményét Borcsa János nyomban irodalomtörténeti távlatba állította. A személyes hangoltságú, világos gondolatvezetésű Markó-kötet – írja – „a magyar vers szubjektív, izgalmas útikönyveként” avatja élményünkké mintegy négyszáz év magyar költészetének üzenetét – a klasszikusoktól a kortárs alkotókig (Borcsa János: Markó-esszé, Markó-vers. Helikon, 2019/17.). Érdeklődésemre Markó egyik elektronikus levelében (2020. ápr. 5.) kifejtette: eredetileg nem állt szándékában Páskándi abbahagyatott vállalkozását folytatni, de bevallása szerint sokat tanult belőle, hiszen mindketten szerves egésznek tekintik a költészetet. Szerinte is Vörösmarty nélkül Petőfit, Petőfi nélkül Aranyt, Arany nélkül Babitsot, Vajda János nélkül Adyt, Ady nélkül Kosztolányit vagy József Attilát nehéz pontosan érteni.

‍