Egy közösség narratívái az idő múlásával – beszélgetés Szajbély Mihály irodalomtörténésszel

– Legutóbbi kolozsvári (Vörösmartyról, Csáth Gézáról) tartott előadásaid után először is azt kérdezem, mit jelent neked Kolozsvár? És ezen belül a Kolozsvár–Szeged egyetemi kapcsolat?
– Kolozsváron először, ha jól emlékszem, 1985 őszén töltöttem két-három szürke, november végi napot. Nagyon szomorú képét mutatta akkor a város. Rosszkedvű emberek, üres üzletek, lepusztult tömegközlekedés, a buszok karosszériáján lyukakat mart a rozsda, a tetejükön Zeppelinekre emlékeztető gáztartályok, éppen csak pislákoló közvilágítás. Rideg és hideg szállodai szoba a főtéren, egymás közt sem mertünk beszélgetni, féltünk, lehallgatnak minket, bekapcsoltuk a rádiót, hangosra állítottuk a zenét. Egy vonat járt akkor Magyarországról, kora hajnalban érkezett, semmi sem volt még nyitva, lődörögtünk és fáztunk a városban, míg csak annyira ki nem reggeledett, hogy fölmehessünk Jakó Zsigmondékhoz. Ők is csak egy szobát fűtöttek, tüzelőhöz sem volt könnyű hozzájutni, de jólesően melegített a cserépkályha, régi polgári lakás, plafonig érő könyvespolcok és a megőrzött értelmiségi lét otthoniassága, beléptünk az ajtón, és mintha egy másik, régen volt világba csöppentünk volna.
Akkor tanultam meg, hogy az otthon autonómiáját minden körülmények között meg kell védeni. Jósika Miklós emlékalbumát rendeztük sajtó alá egy hallgatói munkaközösséggel, Szádeczky-Kardoss Béla egy, a szegedi Egyetemi Könyvtár kézirattárában őrzött, még az első világháború előtt keletkezett másolata alapján, ami itt-ott hiányos volt. Szerettük volna megnézni az eredetit, ezért jöttünk Kolozsvárra, de ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, nem tudtak segíteni Jakóék sem, Rohonyi Zoltánék sem, az archívumokba akkor Magyarországról ember nem juthatott be. Dolgunk végezetlen tértünk vissza Ceaușescu Romániájából, és megkönnyebbültünk, amikor ismét Kádár Magyarországán döcögött velünk a vonat, pedig azért – finoman szólva – azt sem szerettük igazán.
Azután eljött a kelet-európai rendszerváltások ideje, amely engem Bécsben talált az ottani egyetem finnugor intézetének magyar irodalmat oktató vendégtanáraként. 1991 tavaszán tanszéki kirándulást szerveztünk Kolozsvárra, ahová érkeztünk, az már egy másik város volt, viselte még a korábbi évtizedek ütött-kopott mázát, de már teli színekkel, élettel és optimizmussal, mint ahogyan a lyukas cipőt viseljük, ha végre teli erszénnyel igyekszünk a cipőbolt felé. A Magyar Tanszéken nagyszerűen fogadtak bennünket, tanárok és diákok egyaránt, mindenki hazavitt és vendégül látott egy-egy idelátogatót, a tartózkodó természetű és kimért bécsi népek csak néztek és csodálkoztak, én Kozma Dezsőék vendégszeretetét élveztem, sohase felejtem el.
Azóta elég rendszeresen és nagy örömmel járok vissza Kolozsvárra, konferenciákra vagy éppen tanítani, doktori védésre vagy docensi versenyvizsgára, de voltam már vendég diákrendezvényeken is. A város egy nyüzsgő metropolisszá vált, túljutottunk Funar kipingált Kolozsvárán, és ahogyan múltak az évek, úgy hallottam az utcán egyre több magyar szót, amit én úgy fordítottam le magamnak, hogy immár nincs félnivalója annak, aki magyarul beszél. Itteni egyetemi kollégáimmal nagyon jó szakmai kapcsolatokat alakítottunk ki az évek folyamán, az első CEEPUS-hálózat megszervezésétől kezdve számtalan közös konferenciáig, doktori cselekményig, hallgatócseréig. Az első kolozsvári hallgatók közül, akik a 90-es évek közepén nálunk Szegeden töltöttek egy-két szemesztert, ma már többen, T. Szabó Leventétől kezdve Balázs Imre Józsefig, az itteni tanszék vezető oktatói. Többen jöttek hozzánk doktori tanulmányokra is, és szereztek nálunk PhD-fokozatot. De a szegedi hallgatóknak is, akik Kolozsváron töltöttek néhány hónapot és kutattak az immár hozzáférhetővé vált levéltárakban, nagyon fontos szakmai és emberi tapasztalatokat, új barátságokat hozott az együttműködés.
Úgy látom egyébként, a magyar nyelv és irodalom oktatása nagyon jó kezekben és nagyon jó helyen van a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, akik itt végeznek, kiváló hungarológiai ismeretekkel felvértezetten jutnak diplomához, miközben otthon vannak a román szellemi életben, kultúrában, számukra a kisebbségi lét immár nem trauma, hanem lehetőség. Jó lenne, ha észrevennék ezt a magyarországi „nemzetpolitika” hivatalos korifeusai is, és végre ráébrednének arra, hogy a kizárólagosan magyar nyelvű képzések határon túli támogatásával valójában a Magyarországra való kivándorlást ösztönzik, hiszen Romániában (Szerbiában, Szlovákiában) nyilván kisebb esélyekkel boldogulhat az, aki nem beszéli jól a nyelvet és nincsen otthon az adott kultúrában.

– A magyar irodalmi szövegkincset évtizedek óta vizsgálod. A megközelítések lehetőségei közül magad is többet kipróbáltál a 18–20. század szerzői műveit, életművét vizsgálva. Intencionalitás, mintakövető szövegalkotás, nemzeti narratívum, medialitás? Hogy látod ma a megközelítések értelmét?
– Ha nem haragszol, erre a kérdésre önmagamat idézve felelnék, mert A homokvárépítés öröme című, 2016-ban megjelent és irodalomtörténeti tanulmányokat tartalmazó könyvem (http://mek.oszk.hu/16000/16025/) bevezetőjében éppen erre a kérdésre kerestem a választ, okosabbat pedig most sem tudnék mondani. Ott a posztmodern történelemelméletre hivatkoztam, mely meggyőzően beszél arról, hogy a múlt a maga komplexitásában nem megismerhető és nem birtokolható. Az irodalom története sem más, mint komplexitás-redukciók eredményeként létrejött és időlegesen kanonizálódott elbeszélések összessége. A komplexitás-redukciók határai azonban újra és újra meghúzhatók: más marad kívül, és megint más kerül belül a redukált területen. Így aztán a múltról többféle, egymással gyakran nehezen vagy egyáltalán nem összeegyeztethető, a saját maga által alkalmazott komplexitás-redukció alapján mégis érvényes narratíva hozható létre. Ezek azonban nem érvénytelenítik egymást, még akkor sem, ha radikálisan eltérő eredményekre jutnak. „A történelem nem más, mint értelmezés” – fogalmazott E. H. Carr. Ha belátjuk ennek igazságát, akkor az alapkérdés már nem az, hogy egy irodalomtörténeti narratíva igaz-e vagy sem, hanem hogy elfogadható, magyarázó és megvilágosító erejű-e egy adott kor adott közössége számára vagy sem; és a kort/közösséget minősíti, hogy milyen narratívákat hoz létre, fogad el a múltról.
Egy közösség narratívái az idő múlásával változnak, s ez így természetes, hiszen a múlt megismerésére való törekvés végső soron nem más, mint a jelen megértésének igénye. Ehhez pedig – a jelen múlttá válásával párhuzamosan – újabb és újabb narratívák létrehozása szükséges. A múltról szóló elbeszélések tehát ideiglenes, törékeny és tünékeny formák. Állandó csak az anyag, az irodalomtörténet-írás médiuma, melynek komplexitása nem a mi számunkra való – de a miénk az állandó formázás, a homokvárépítés, az éppen érvényesnek hitt, érvényesnek bizonyuló megértés öröme.
– Tanultál és tanítottál Magyarországon kívül. Hogyan alakították irodalomszemléletedet, tanári habitusodat a bécsi, a berlini vendégtanári évek? – Fontos évek voltak ezek, számomra akkor nyílt ki a világ. A rendszerváltás előtt Magyarországról sem volt egyszerű Nyugatra utazni. 1981–82-ben, amikor egy ösztöndíjjal először töltöttem kilenc hónapot Bécsben, számomra minden tekintetben új világba csöppentem. A jólétbe és a jólét érdektelenségébe. Az akkori magyarországi hallgatók nyitottságához, érdeklődéséhez és tenni akarásához képest az ottaniak többségét egyszerűen unottnak és unalmasnak találtam. De máig szóló baráti kapcsolataim is születtek akkor, és persze rendelkezésemre állottak a bécsi – jóval később, már vendégprofesszorként, a berlini – könyvtárak és könyvesboltok. Akkor ez még fontosabb volt, mint ma, hiszen még nem volt, illetve a végén éppen csak „levésben” volt az internet, még éppen csak elindultak azok a digitalizációs projektek, amiknek köszönhetően ma már nagyon sok mindent az otthoni íróasztal mellett ülve is kényelmesen el lehet érni. A legfontosabb és valóban szemléletformáló impulzus 1998 tavaszán Berlinben ért, amikor a Dussmann nevű hatalmas, több emeletes KulturKaufhausban rábukkantam Niklas Luhmann egyik, történetesen a periodizáció elméleti lehetőségeiről szóló tanulmányára. Akkoriban élénken foglalkoztatott ez a kérdés, keresztülrágtam magam a nem könnyű szövegen, aztán Luhmann számos könyvén is. Az a komplexitás-redukciókon, különbségtételeken és mások véleményének toleráns megközelítésén alapuló irodalomszemlélet és irodalomtörténet-írói gyakorlat, amelyet az előző kérdésre válaszolva a posztmodern történetelméletre hivatkozva igyekeztem érzékeltetni, Luhmann olvasása nyomán alakult ki bennem, voltaképpen már ott is illett volna az ő nevét említenem.
– Visszatértél a Csáth-kutatáshoz. Hogyan dolgozol, mit várhatunk e kutatás eredményeképpen?
– Csáth valójában egész pályámon elkísért. Szerencsére nem úgy, hogy folyamatosan és csak vele foglalkoztam volna, hanem úgy, hogy időről időre visszatértem hozzá. Még egyetemista voltam, amikor diákköri dolgozatot írtam róla. Egyetemi gyakornok, amikor kiadtam és kísérő tanulmánnyal láttam el Dr. Brenner József név alatt megjelent s talán emiatt is elfeledett elmeorvosi szakmunkáját. A könyv Egy elmebeteg nő naplója címen jelent meg a Magvető Kiadó Magyar Tallózó sorozatában, előszót Mészöly Miklós írt hozzá, szakmai utószót Buda Béla, különleges csemegének számított, azonnal elkapkodták. Később aztán több kiadást megért. Csáthnak köszönhetem, hogy megismerkedtem Mészöly Miklóssal, az első olyan emberrel életemben, akiről érzed, hogy aurája van, amelybe belépni, ott lenni jó. 1977 végén találkoztunk a Gerbeaud-ban, karácsony és újév közötti békesség, a Magvető akkor még a Vörösmarty téri, ma már nem létező irodaházban székelt, vittük leadni a kéziratot.
A könyv sikere nyomán a Gondolat Kiadó egyik szerkesztője szinopszist kért tőlem egy Csáthról szóló kismonográfiára, melyet a Nagy Magyar Írók sorozatban szándékoztak megjelentetni. Megírtam, elküldtem. Aztán hosszú ideig csönd. Majd a válasz: elnézést kérnek, de rájöttek, hogy Csáth mégsem eléggé nagy magyar író. Mi tagadás, ez teccett nekem. Aztán pár év múlva újra jelentkezett a Gondolat, egy másik szerkesztője írt, hogy a kezébe akadt a régi szinopszis, beszéltek róla, és most már elég nagy magyar író Csáth, megírnám-e a monográfiát. Tétováztam, akkortájt a magyar felvilágosodás irodalomszemléletéről szóló könyvemen dolgoztam, szóval elég távol jártam Csáthtól. Aztán megírtam.
Amikor az anyagot gyűjtöttem hozzá, rá kellett jönnöm, hogy Csáth novelláinak csak kicsiny része olvasható modern kiadásban, többségük régi napilapok töredező oldalain lappang. Felajánlottam a Magvetőnek, hogy egy kötetbe gyűjtöm őket. Szerződtünk, az anyagot leadtam, jött a rendszerváltás, négy évig Bécsben tanítottam, a könyv csak nem jelent meg. Hazatérésem után írtam nekik egy indignálódott levelet, kisvártatva a kötet korrektúrájával válaszoltak. 1994 karácsonyára került a könyvesboltokba, nagy siker lett. Közben Morcsányi Géza lett a Magvető igazgatója, az ő ötlete nyomán indult el a teljes életmű kiadása. Esszék és tanulmányok, zenei írások, színdarabok, elmeorvosi munkák. Évente egy-egy kötet. Azután lassult a tempó, a naplók magángyűjteményben voltak, belőlük egy kötetre valót Dér Zoltánnal közösen sajtó alá rendeztünk 1997-ben, de hiánytalan megjelentetésükre csak az után kerülhetett sor, hogy kézirataik közgyűjteménybe kerültek. Ez megtörtént az utóbbi években, összesen három vaskos kötetben, most Molnár Eszter Edinával a teljes levelezés sajtó alá rendezésén dolgozunk.
Amikor a kismonográfiát írtam, a naplók és a levelezés még nem volt hozzáférhető, könyvemben az életmű nyomtatásban megjelent részére támaszkodhattam csak. Ezt követően az író recepciójában érdekes irányváltás következett be: minél több vált munkáiból új kiadásban hozzáférhetővé, annál inkább a művek mögött megbúvó és emberi tragédiába torkolló művészsors került az érdeklődés középpontjába. Az időközben hozzáférhetővé vált naplók és a hamarosan hozzáférhetővé váló levelezés alapján most már akár egy pszichobiográfia is létrehozható lenne. Engem ugyan változatlanul Csáth művei érdekelnek elsősorban, ezek azonban a naplók és a levelezés fénytörésében életének személyes dokumentumaiként (is) olvashatók, és mint ilyenekhez, érdekes interpretációk rendelhetők. Csáth Géza élete és művei, régimódi monográfia. Vagy talán mégsem? Ez a lehetőség érdekel, emiatt írom újra a könyvet. Nem azért, mert amit annak idején írtam, a napló és levelezés fényében tarthatatlanná vált volna. Hanem mert az elmúlt három évtizeddel, elmozdult minden, és máshonnan másként látszik ugyanaz.
– Üzensz valamit az irodalomkedvelőknek?
– Igen. Azt, hogy ne feledjék el kedvelni az irodalmat. És egyelőre ne tartsanak attól, hogy eltűnik a könyv. Igaz, a digitális világ beköszöntével funkciója átalakult. Korábban a tudás egyetlen archívuma volt, mára azonban ezt a szerepet egyre inkább a digitálisan tárolt és képernyőn előhívható szövegek veszik át. A tudományos könyvek kétségkívül eltűnőben vannak, néhány nyomtatott példányban készülnek csak, szövegük viszont a világhálón mindenki számára hozzáférhető. De aki azért olvas, hogy gyönyörködjék, az nem a monitor elé ül, hanem könyvet vesz a kezébe. És a gondosan megtervezett és kivitelezett könyv szépségével és egyediségével (illatával, borítójával, füleivel, a lapozás fizikai gyönyörével) még sokáig nem kelhet versenyre a legprofibb e-bookolvasó sem.


Szajbély Mihály Budapesten született 1952-ben. A Szegedi Tudományegyetem professzora, az MTA doktora, irodalomkritikus. Legfontosabb kutatási területei az irodalom- és médiatörténet. A Klasszikus Magyar Irodalom Tanszék (1992–2002), majd a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék vezetője (2002–2017), dékáni megbízatást is vállalt (2014–2017). Évekig tanított a Bécsi Egyetemen és a Humboldt Egyetemen. Könyvei: Csáth Géza, Budapest, Gondolat Kiadó (Nagy magyar írók), 1989; Álmok álmodói: irodalomtörténeti tanulmányok, Budapest, Magvető Kiadó, 1997; „Idzadnak a’ magyar tollak”: irodalomszemlélet a magyar irodalmi felvilágosodás korában, a 18. század közepétől Csokonai haláláig, Budapest, Akadémiai Kiadó, 2001; A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után, Budapest, Universitas, 2005; Intermediális randevúk a 19. században: Arany, Kemény, Jókai & Co. (Exkurzus: Fényképíró úr Nádas Péter), Pécs, Pro Pannonia Kiadó (Thienemann-előadások 3.), 2008; Jókai Mór: 1825–1904, Pozsony, Kalligram Kiadó (Magyarok emlékezete), 2010; A homokvárépítés öröme: irodalomtörténeti tanulmányok, Szeged, JATEPress Kiadó, 2016.