Egy jó versnek van akkora ereje, mint egy bombagólnak. Beszélgetés Dimény H. Árpád költővel

– In medias res: egy helyütt úgy nyilatkoztál, hogy „a versben én magam vagyok a saját kis csomagommal”. Kifejtenéd ezt egy kicsit bővebben? – Úgy gondolom, a költészetnek ma már nincsenek különösebb feladatai, mármint az elsődlegesen, az irodalmin kívül. Ma nem kell parancsra hőstörténetet elmeséljen egyikünk sem valamelyik király vagy hadvezér dicső tetteiről, nem kötelező isteneket vagy diktátorokat dicsőítenünk. A versben magunk lehetünk, ki-ki a saját kis vagy nagy csomagjával, értem ezalatt a családi „hozományt”, a lelki, akár testi adottságokat is. Van, aki a részeges mostohaapát viszi magával, más meg a szótlan, zárkózottságában már-már ridegnek tűnő ezermestert, de ebben a csomagban ott van a mindenkori környezet, az élettapasztalatok, az olvasmányélmények és még ki tudja, mi minden, költője válogatja.
– Első verseid középiskolai éveid alatt jelentek meg, az 1990-es évek második felében, utána viszont egy nagy elhallgatás következett. Mi volt az oka a szüszpansznak, illetve mi kellett ahhoz, hogy több mint tíz év után visszatérj a költészethez? – Akkor még nem gondolkodtam költőként, mint ahogy nem mindenki zenész, akinek gitárja van. Volt gitárom, néha elő-elővettem, a kedvemtől függően, és játszottam rajta, szerepeltem kisebb vagy nagyobb közönségemnek, de nem voltam zenész, mert nem erről szólt minden. Megvolt bennem a késztetés, hogy írnom kell, és írtam is, de nem hivatásszerűen. Már a középiskola elvégzése után dolgozni kezdtem. A történethez hozzátartozik az is, hogy az egyetemi felvételi vizsgáimat rendre elszúrtam, mintha féltem volna a nagyvárostól, de valójában attól féltem – és még ma is fura ezt így leírni –, hogy honnan lesz pénze a családomnak fizetni mindazt, ami ezzel jár. Jó tanuló voltam, kedveltek a tanáraim, így, amikor megtudták, hogy nem sikerült a felvételim, azonnal visszahívtak tanítani. Bekerültem a rendszerbe, és helyettesítő tanár voltam több évig, délutánonként pedig posztlíceumot végeztem, tanítóképző főiskolát, angol tanítóit, mindezt a szülővárosomban vagy Sepsiszentgyörgyön, természetesen költséghatékonyság címszóval. Aztán hívtak a Székely Hírmondóhoz, ami akkor még hetilap volt, ahol kiélhettem az írás- és szereplésvágyam. Megvolt az olvasóközönségem, és végre írtam, riportokat, interjúkat, beszámolókat, bár verset egyre kevesebbet. A zenész hasonlatnál maradva, lecseréltem a gitárt egy DJ-pultra. Amikor napilappá avanzsáltunk, én pedig szerkesztővé, és családot alapítottam, mondhatni letisztult minden. Ahogy kimaradt az újságírás, azonnal jelentkezett az a furcsa érzés, valami hiányérzettel vegyülő feszültség, ami már-már rokon a boldogtalansággal, be nem teljesüléssel. Ez az a pillanat, amikor előveszed a gitárt, és pengetgeted, mindegy, hogyan, csak magadnak játszol, mert ezen a szinten már nem érdekel… Csak írhass, mert írnod kell, hogy jó vagy csak jobb legyen…
– Mindkét könyved alapvetően magánéleti líra, alanyi költészet. Úgy vagy, mint Babits: „Csak én birok versemnek hőse lenni, […] mert én vagyok az alany és a tárgy”? – Amint már utaltam rá, meglátásom szerint minden író-költő a saját világát építi. Én a „házammal”, „udvarommal” kezdtem, azt népesítettem be, elkészítve a belső kapcsolatrendszerének szövevényes rajzát, aztán amikor mindez elkészült, lehetett bátran hozzáépíteni vagy akár rombolni. Ez a világ akarva-akaratlanul terjeszkedik, átalakul, kinövi magát, egyszer csak elfogynak a személyes történetek, élmények, utópiákat hozunk létre, és ez az, amit annyira szeretek az írásban, ami létszükségletté teszi számomra, hogy mindent szabad. Lerombolhatom az irodalom elefántcsonttornyait, meggyalázhatom a kívülről sérthetetlennek hitt szent dolgait, újakat építhetek-teremthetek, családi mítoszt találhatok ki, át- és újraértelmezetem a világomat, újraírhatom, -élhetem a történeteimet. De akár időgéppé változtathatom, mert valójában egy varázseszköz, egy fegyver, egy csodaszer, életelixír, egyszerre mindez, és számomra magánéleti, meg alanyi, mert elsősorban rólam szól minden, én állok épített világom közepében, és mindenhez én viszonyulok, illetve minden hozzám viszonyul. A titka abban rejlik, hogy az én kikölcsönözhető legyen, belakható legyen a világom, nem hiába olyan népszerűek a szerepjátékok és a valóságshow-k…
– Az alanyiság mellett az eltávolodás igénye, a kívülről látás és láttatás is törekvése verseidnek, elég, ha csak első köteted első ciklusára, a Résztvevő megfigyelésre utalok. E szókapcsolat eredendően a kultúrantropológia terminus technicusa: azonosulás révén vizsgálni a tárgyat. Vizsgálhatjuk ekképpen saját életeinket? – Legalábbis megvan bennünk a törekvés erre. Az alanyi költészetben ezt egyáltalán nem nehéz megvalósítani. A versírás számomra elsősorban önvizsgálat, pszichológusi öntanácsadás. Ezen belül pedig szükségessé válik az eltávolodás, a téma, a tárgy, a gond marad, csak egy más szemszögből, fentről akár, vagy oldalról, távolabbról tárulkozik ki, elsősorban magam előtt. Az alkotói folyamat a résztvevő megfigyelés összegzése.
– Verseid tárgya gyakorta a feleséged, közvetve vagy közvetlenül majdnem minden költeményben felbukkan. Ő a „másik éned”, legfőbb múzsád? – Nem kérdés, ő az örök, a nagybetűs Múzsa, őt illeti meg ez a megtiszteltetés, bár nem biztos, hogy ezt mindig annak tekinti. Bár ott van a piedesztálon, úgy érzi, kiszolgáltatom, elárulom, holott ez a szerep ezzel jár. Úgy kell elképzelni, hogy ő a rendező kedvenc színésznője, aki minden fontos szerepet megkap, és ebből adódóan muszáj neki mindent is eljátszani… Végül is sem a versek tárgyát, sem pedig a szereplőit nem szabad ennyire leegyszerűsíteni. Úgy gondolom, a versek fölötti hatalmam addig tart, amíg kiengedem a kezeim alól, onnantól kezdve már egyáltalán nem a feleségem a vers főszereplője, és nem én vagyok a rendező sem, ezért csodálatos a költészet, ebben rejlik a varázsa.
– Számos szerelmes versed van, melyek egyszerre szenvedélyesek, érzékiek és metafizikusak. Jól érzékelem, hogy például a Mintha minden transzcendentálisba váltja át a férji szerelmi lírát? – Vagy éppen fordítva, az életet emeli emberfölöttivé. Egy nagy metafora a vers: a szeretkezés, a testi gyönyör és a szerelem ötvözete maga az élet, a kielégülés, az elernyedés pedig a végső megnyugvás… Egy másik olvasatban pedig a mindennapok tehetetlensége, a valóság, a fásultság előli menekvés a szerelem, a szeretkezés. Menedék a pihe-lepte női öl, a kibontott keblek. Egy hedonista himnusz is lehetne, vagy egy zongorán előadott staccato, egy párzó, majd elpusztuló rovarokat bemutató dokumentumfilm háttérzenéje.
– E versek tanúsága szerint az élet motorja, mozgatórugója a szerelem. Az irányítja döntéseinket, sorsunkat? – A szerelem olyan, mint a gravitáció, csak nem a fizikai erővel hat ránk. A legerősebb érzelemnek tartom, amely egyszerre tud éltetni és ölni, építeni és rombolni. Emlékeztet arra, hogy emberek vagyunk, halandók. Én nem a mennyben akarok élni, hanem itt a földön, a saját testemben. Az Éden számomra itt lehetséges a Földön, és legfőbb feltétele a szerelem. Nem hiszek a lélekben, és tudom, hogy a test nem támad fel, de ugyanakkor a szerelem mindezt feledtetni tudja. Szerelemből választunk társat, ennek gyümölcse az életünk folytatódása, a vágyott halhatatlanság egyik lehetséges módja. A másik az alkotás, a művészi teljesítmény…
– Első könyvedben apa-levelek vannak, a másodikban férj-levelek. Miért nőtt ennyire hozzád az episztola műfaja? – Az apa-levelekben egy kapaszkodó volt ez a műfaj, segített elmesélni a szüleim szerelmi történetét. Úgy éreztem, az ő történetük úgy lehet a legőszintébb, ha vallomásos lesz, és mi lehet bensőségesebb, mint egy szerelmeslevél, amelyben még azt is le merjük írni, amit amúgy gyávaságból nem merünk még a szerelmünk szemébe sem mondani. A férj-levelekben is ezt a hangulatot vittem tovább, a modern környezet adott volt, hiszen mi is e-mailező házastársak vagyunk. Írásban erősebb vagyok, bátrabb, ügyesebb, megfontoltabb, tehát a történet így vált elsősorban számomra hitelessé.
– Apropó, apa-levelek: édesapád nevében írod a leveleket, melyeket ő is megírhatott volna, „ha nem megy »őszölni« oda, hol eggyé válnak a fiúk apákkal, nagyapákkal”. Azért volt szükség e nézőpontcserére, hogy ezáltal többszörösen fiktív mezőbe helyezd a haláltémát?
– Nem akartam fiktív mezőbe helyezni a halált. Számomra ugyanolyan súlypontos téma, mint a szerelem. Már gyerekként az egyik legnagyobb félelmem volt. A hiábavaló élet, amit a nagy semmi, az örök sötétség követ. Apám halála is erre emlékeztetett. Ezzel dacoltam, átmenekítettem őt, a szerelmüket ezekbe a versekbe, amelyek nyilván így jóval tovább élnek, egészen addig, amíg akad olvasójuk. A nézőpontcsere pedig azért volt szükség, merthogy apám nem írta meg a leveleket, sőt nem is mesélt erről soha. A történeteket édesanyámtól tudom, ő rajzolta meg, nekem csak ki kellett színeznem.

– Az első kötetedben dominálnak a hagyományosan rímes-ritmusos versek, a kötött formák. A másodikban több a szabadvers, a rímek inkább csak jelzésszerűek. Szükségszerű út ez a letisztulás felé? – A rímes versek nyitották meg előttem a költészet virágos kertjét, vonzottak be, ha sorrendet kellene felállítanom, valahogy így vezetett az út: Arany János, Kosztolányi, József Attila, Weöres Sándor, aztán Kovács András Ferenc, ő már diákként bűvölt a forma- és rímbravúrjaival, ráadásul ő volt a szememben az „élő költő”. Aztán bent, a varázskertben elkezdtem leszakítani, csokorba szedni a virágokat, de azok már nem éltek, nem volt illatuk, nem leltem meg benne azt a varázst, amit az említett költők, és nyilván azóta sok más költő rímes versében ma is felfedezek. Úgy gondolom, nem mindenkinek áll jól a rím, nekem legalábbis nem fekszik, szorít, mint egy nyakig begombolt ing és a nyakkendő. A ritmus viszont az maga a vers, anélkül nem létezik. Nyilván, hogy a letisztulásra törekszem, de nem ennek a számlájára írnám a rímek elmaradozását.
– Hol a költészet helye a te életedben? E relativizáló, önironikus sorok arra utalnak, hogy ne becsüljük túl jelentőségét: „holott e verstől, szép szavaktól függetlenül / fölkél a nap, s futnak tovább a felhők, / s a könnyek mennyisége a földön változatlan…” – A családom és a futás között, a második helyen. Ez a szentháromság segít túl- és megélni a hétköznapokat, egydimenzióssá válna nélkülük az életem. Mindezt állítom, holott tudom, a verstől függetlenül is felkel a nap, de a költészet, szép szavak nélkül még bornírtabbá válnak az emberek. Csak a munka, a hajtás, a pénz maradna, az élet sok-sok bajával, aminek számomra a vers nélkül nincs értelme.
– Második könyved után mintha ismét megtorpanás következett volna, a „hogyantovábbok” keresése. Az elmúlt évben azonban ismét publikálni kezdtél lapokban: megvan az új irány? – Nem volt megtorpanás, illetve ha annak tűnt, akkor szándékos volt, amolyan elfojtás. Csak a távolságot akartam növelni az előző két kötet verseitől, mert gyerekversekben gondolkodtam, úgy éreztem, annak kell jönnie, aztán kiderült, mégsem én vagyok az úr, s a vers nem egy cifra szolga. Az irány megvan, illetve az út van meg, az pedig a vershez visz, a versek pedig, remélem, hozzám vezetnek vissza.
– Említetted, hogy főállásban a Székely Hírmondó vezető szerkesztője vagy. Hogyan viszonyul munkád a versíráshoz? – Úgy viszonyul, mint ahogy a napilapok általában az irodalomhoz. Mostohán. Szeretem a munkámat, mert az, hogy szövegekkel dolgozom, az áll a legközelebb ahhoz, amit mindig is elképzeltem magamnak, de gondolkodás nélkül váltanék, ha elhívnának egy irodalmi laphoz.
– Jelent számodra valamit költőként a székelységed, a szűkebb pátriád, Háromszék, Csernáton? – Sokak szerint csak az számít, hogy budapesti vagy-e, vagy sem. Ma is hallani itt-ott, hogy aki nagy költővé akar válni, akkor el kell annak menni… Ott kell lenni a sűrűjében, ahol a nagy dolgok történnek. Én nem azonosulok Radnóti azon verssorával, hogy „hajtsd le a fejed, vidéki költő lettél”. Az internet korszakában nem létezik vidéki költő, ugyanúgy eljut hozzám Billy Collins nemrég megjelent válogatáskötete, mintha Budapesten élnék vagy Londonban, a távolság nem mérvadó, mert szinte biztos vagyok benne, hogy Csernátonba hamarább eljut, mint mondjuk Londonba. Költőként, a versek, a nyelv szintjén nincs különösebb jelentősége annak, hogy székely, háromszéki, kézdivásárhelyi–csernátoni vagyok, de ugyanakkor büszkén vállalom a származásomat, nem tiltakozom az ilyenfajta behatárolások ellen sem, ha jól meg van indokolva. A szűkebb pátriámat is szeretem még inkább leszűkíteni, Háromszéken belül Csernátonban, azon belül pedig az otthonomban, a kis alkotósarkomban érzem magam a legjobban. Mármint költőként. Ott történnek a legnagyobb dolgok velem.
– Követed a kortárs líra trendjeit? Foglalkoztat, hogy hol helyezheted el magadat ezekben a vonulatokban, vagy csak egyszerűen írod a magadét? – Igyekszem témában lenni, bár elég nehéz, hiszen rengetegen vagyunk, akik írunk, és rengeteget. Merő kíváncsiságból olvasom, mondhatni, inkább falom a kortárs lírát, nem a trendkövetés miatt, puszta kíváncsiságból, pont olyan érdeklődéssel, rajongással, mint ahogy egy focimeccset nézek. A szép játékért, szurkolói rajongással. Mert egy szép, egy jó vers, amely az adott időben, élethelyzetben, hangulatban megtalál, rendelkezik akkora erővel, mint egy bombagól, amelyikre egy stadionnyi tömeg ugrik fel üdvrivalgással. Amúgy nem helyezgetem magam, ez majd legyen az irodalomtörténészek dolga, erről az egészről az a „népi bölcsesség” ugrik be, hogy ha felteszik a polcra a szart, mindjárt lekvárnak képzeli magát. Amíg ez eldől, addig is írom a magamét…

Dimény H. Árpád költő, szerkesztő. 1977-ben született Kézdivásárhelyen. A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán diplomázott. Jelenleg a háromszéki Székely Hírmondó napilap vezető szerkesztője. Kötetei: Apatológia (2014, Sétatér Kiadó), Levelek a szomszéd szobába (2016, Erdélyi Híradó Kiadó).