.svg)
Kezdjük azzal, miért rühellem a fantasyt. Azért, mert legfőbbképpen éppen a fantáziát hiányolom belőle. Úgy tűnik, a zsáner művelői abban látják írói küldetésüket, hogy legalább félezer oldalon összezsúfoljanak egy rakás motívumot az angolszász és a germán mondavilágból – törpék és sárkányok szerepeltetése kötelező –, és összeboronálják őket valami kínosan könnyedén megjósolható cselekmény mentén. Ha pedig a szerző félúton rádöbben, hogy halvány gőze sincsen, mi volt a szándéka valamelyik karakterrel, akkor egyszerűen csak elteszi láb alól, és meg van oldva a dramaturgiai probléma (lásd például George R. R. Martin regényömlenyét). A fantasy főbűne azonban az, hogy lemészárolta a sci-fit. Gyermekkorom kultikus olvasmányainak hősei még idegen világokat fedeztek fel, vagy magukat mikroszkopikus méretűvé zsugorítva az emberi testben kalandoztak – a maiak meg csak sárkányok elől rohangásznak vagy varázserejű ékszerek után koslatnak.
És folytassuk azzal, miért szeretem a fantasyt. Azért, mert az alkotás, amely végérvényesen és visszavonhatatlanul sci-firajongót csinált belőlem, a látszat ellenére maga is fantasy. Pontosabban annak futurisztikus, high-tech környezetben játszódó változata: űropera. A Csillagok háborúja mindent hoz, ami működtetni hivatott egy fantasyt: antagonosztikus ellentéteket, népmesei hőst és kidolgozott, saját mitológiát. És aztán ott vannak még azok a kortárs fantasy-regények is, amelyek korunk kérdéseire – például a hagyomány avagy európaiság látszólagos ellentmondására – reflektálnak a zsáner eszközeivel, mint az észt Andrus Kivirähk regénye, Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét teszi.
Michael Walden (civilben: Waldmann Szabolcs) regényfolyama, az Eshtar éppen azért is szerethető, mert esze ágában sincs megfelelni a műfaj szabályainak. Ha valamihez maradéktalanul idomul, az nem a fantasy eszköztára, hanem a közelmúlt női hősöket felvonultató, young adult irodalmi vonulata (lásd például Az éhezők viadalát, vagy a tavalyi év magyar sci-fi termésének nagy meglepetését, Vékony Krisztián Sors-algoritmusát). Walden főhőse egy egyetemista korú lány, Vitt, akit apja, a NASA rangos tisztje magával visz, amikor azt a küldetést kapja, hogy kolóniát létesítsen egy Föld-szabású bolygón (épp, mint egy Asimov-regényben). Azonban az utazás célt téveszt, és az expedíció tagjai bő ezer évvel a tervezett időpont után érkeznek meg (akár az első Majmok bolygója-történet űrhajósai).
Mindeközben a szerző elindít egy másik cselekményszálat is, amely az expedíció idejéhez képest is évszázadokkal később játszódik egy olyan jövőben, ahol Vitt nem csupán történelmi hős, régenvolt csaták véres hercegnője, hanem Eshtar néven istennő is, akinek kultusza időközben világvallássá emelkedett. Az ő életének tárgyi emlékei után kutat egy maroknyi fiatal régész, akik egyikéről kiderül, hogy Eshtar leszármazottja és képességeinek örököse.
Ehhez hozzájön még egy földi szál, amely az ókori Mezopotámiába, Gilgames világába vezeti el Vittet-Eshtart-Istárt, ráadásul a Második könyvben Walden egy középkori, római vonalat sem átall beleszőni a sztoriba.
Író legyen a talpán, akinek ennyi szálat sikerül kézben tartania, és aki képes úgy kalauzolni az olvasót a párhuzamos regényvilágok között, hogy ezek mindegyike iránt fenntartsa benne az érdeklődést. Waldennek mindez sikerül, és ennek a sikernek számos biztosítéka van. Az egyik, hogy az Eshtar hősei egytől egyig plasztikus karakterek, akik a jellemfejlődésnek sincsenek híján, kezdve a Vittbe szerelmes, leszbikus katonanőtől, Pandorától az olykor komikusan önimádó Gilgames-figurán át a leánya félistenszerű hőssé emelkedését a féltő szülői szeretet és az ámulatteli, tehetetlen csodálat elegyével szemlélő apafiguráig.
A siker másik záloga, hogy az Eshtart olvasva tényleg elhisszük: tétje van annak, ki győzedelmeskedik végül. Az ősi, földöntúli, egyszerre bestiális, high-tech és ördögi elnyomó faj képviselőiről, a Férgekről a szerző ugyanis remek érzékkel adagolja úgy az információkat, hogy egyszerre őrizze meg titokzatosságukat és fokozza folyamatosan borzalmasságukat. Mindez egy olyan világban történik, amely minden egzotikuma ellenére is eléggé hasonlít a miénkre ahhoz, hogy könnyedén belehelyezkedhessék az olvasó: Inisfael egy kicsit indiai, egy kicsit arab, egy kicsit amerikai és egy kicsit skandináv, és a bolygón osztozó államok közötti diplomáciai-politikai viszonyok is eléggé dinamikusak ahhoz, hogy fenntartsák az érdeklődést.
Ezt a gazdagon összetett világot és szövevényes cselekményt pedig a főhős alakja fogja össze sikerrel. Vitt-Eshtar ugyanis a regény kezdetén elég hosszan van szem előtt egyelőre még szinte hétköznapi szereplőként ahhoz, hogy őszintén érdekelje az olvasót, mi történik vele, akár még azok után is, hogy elindul a mitikus magasságok felé. Annál inkább, ugyanis Vitt alakjában folyamatosan tetten érhető a feszültség a hús-vér ember és az istennőszerűvé váló hadvezér között: rendre komikus helyzeteket produkál például az, ahogyan Vitt folyton-folyvást tiltakozik a köréje épülő kultusz ellen, miközben meg is tanulja azt sikerrel használni akarata érvényesítésére.
Az Eshtar azonban nem csupán egy istennő-hadvezérré nemesülő fiatal nő fejlődéstörténete, hanem egy pályája kezdetén járó fantasy-íróé is. Walden szövege ugyanis, bár már az első oldalakon is magabiztosan villogtatja a plasztikus személyiségrajz és a filmszerű jelenetezés oroszlánkörmeit, az Első könyvben még alaposan meg van spékelve nyelvi pongyolaságokkal és semmit sem jelentő jelzős szerkezetekkel. A szerző ragaszkodik a gondolathoz, miszerint van olyan magyar szó, hogy „spektakuláris”, leírás gyanánt beéri olyan megoldásokkal, mint „obszcén lobogó” vagy „hatodik generációs csatahajó”, és olykor a narráció nyelvét is természetellenesen lazára veszi (például amikor arról szól, hogy egyik szereplője „kiemelkedett a síkból agyilag”). Ám amire a Második könyvig érünk, megritkulnak, végül teljesen elmaradnak ezek az írói gyermekbetegség-tünetek, hogy zavartalanul csilloghassanak a szöveg erényei. Bár ennek a történetnek a végére is a trilógia jövőre megjelenő, záró kötete teszi majd ki a pontot, egyelőre nagyon úgy tűnik: az Eshtar vaskos kötetei nem csupán egy istennő-hadvezér, hanem egyúttal egy figyelemreméltó magyar fantasy-író születéséről is szólnak.
Michael Walden: Eshtar – Első könyv. Metropolis Media, 2016.Michael Walden: Eshtar – Második könyv. Metropolis Media, 2016.
