Dupré

Bede Kincső munkája.
Az ifjú Rózsa Miklós a harmincas évek első felében Lipcséből vegyészmérnöki és zeneakadémiai diplomával érkezett a francia fővárosba. Zeneszerzőként Párizsban találta meg a hangját, de csak néhány év múltán Hollywoodban volt képes igazán sikerrel hallatni. Ő lett minden idők legtöbb babért learatott magyar filmzeneszerzője. És arra, hogy Párizsban „szerencsét próbáljon”, Marcel Dupré vette rá.
Más történet: a magyar-cigány Cziffra György 1956 decemberében már első párizsi hangversenyével szinte üstökösként robbant be a város zenei életébe. A Théâtre du Châtelet-ben tartott koncert után öltözőjében világhírű művészek tették tiszteletüket lelkendezve: Marguerite Long zongoraművésznő és a zeneszerző Arthur Honegger mellett a már említett Dupré is.
Százharmincöt éve májusban született és ötven esztendeje, hogy május 30-án meghalt. Dupré nyolcvanöt életéve szigorú és következetes munkával telt. Meg tudta becsülni Isten adta tehetségét, kamatoztatta és mások javára fordította interpretátori és pedagógiai képességeit. Nem túl gyakran halljuk a nevét. Ennek viszonylag egyszerű a magyarázata: korális és kamarazenekari (szórványosan szimfonikus zenekari) művei mellett Dupré kompozícióinak zöme vagy orgonadarab, vagy orgonára is írt kamaramű. Márpedig Franciaországban igazán jelentős orgonák Dupré „fénykorában” csak templomokban voltak.
Igen, életnyi ténykedése gyakorlatilag elképzelhetetlen a monumentális, teljes zenekari színkészletet idézni tudó, francia-romantikus hangképű aerofonok nélkül. Roueni otthonukban, ahol egyébként mindenki zenész volt (az apa karnagy, orgonista és zenepedagógus, az anya zongorista, a nagybácsik-nagynénik szintén muzsikusok) a zeneszoba – s ezzel az egész épület – már Marcel 14. évében egy igazi, persze nem túl nagy orgonával bővült, amelyet ráadásul a legendás orgonaépítő mester, Aristide Cavaillé-Coll, a családi barát adományozott. Marcel tizenéves korára minden vitán felül állt, hogy a fiatalúr megveszekedett orgonista-zseni. Nemcsak hogy könnyen tanult és alapos technikára tett szert, de kifejezetten tehetséges improvizatőr is volt. 1904-től a párizsi konzervatóriumban orgonára Louis Vierne tanította, a fúga és kompozíció tantárgy előadója pedig éppenséggel Charles-Marie Widor volt.
Zeneszerzők hosszú listáját lehetne összeállítani olyanokból, akik korukban épp úgy ismertek voltak előadói tehetségükről. Hirtelenjében: J. S. Bach, Dietrich Buxtehude, Felix Mendelssohn vagy Liszt Ferenc. A 19. század derekától Franciaországban valósággal felhabzott ez a kategória: César Franc, Camille Saint-Saëns, Widor, Vierne, Maurice Duruflé. Ez utóbbiak pályájának közös jellemzője, hogy a viszonylag pátosztalan, „epikátlan”, inkább dallamközpontú francia romantika kifejező eszközeinek és az orgonaépítés terén leglátványosabb hangszín-, illetve effektusburjánzásának metszéspontjában a rögzített, leírt kompozíciók minduntalan improvizációra csábítottak. Márpedig a fentebb mondott francia komponista-előadók – és közöttük természetesen Dupré is – ország- vagy kontinensjáró koncertturnéikon nemigen tartóztatták meg magukat, különösen ha saját szerzeményeikre improvizálhattak rá. És arra szintén emlékeztetnünk kell, hogy a 20. század első felében működött franciaországi orgonisták kvalifikációja nem utolsósorban a liturgikus improvizáció alapján termelte ki a maga kánonjait.
Dupré persze zeneszerzőként is hamar elnyerte az országos és nemzetközi elismerést. Psziché című kantátáját már 1914-ben a Római Nagydíjjal ismerték el. 1934 után pedig – már címzetes orgonaművészként a párizsi Saint Sulpice-ben – csak úgy ontotta az orgonás kamaraműveket.
Zeneszerzőként széles, mintegy 65 opusszámú életmű fűződik a nevéhez. Különös módon legjátszottabb, hangfelvételeken gyakrabban rögzített szerzeményei általában pályája korábbi szakaszaiból származnak. Ekkortájt írta a Három prelúdium és fúgát (1914), az első és a harmadik prelúdiumot (különösen a g-moll emelkedik ki közülük fenomenálisan gyors tempójával és pedálakkordjaival; nem egy orgonista volt, aki játszhatatlannak is mondta).
Emlékezetesek ugyanakkor – és sajnos ritkán hallhatók – kórusművei, illetve korálszimfonikus kompozíciói: a Les Normands op. 1. (vegyeskarra és zenekarra, 1911), a Négy motetta op. 9. (két szólóhangra és két orgonára, 1916), a monumentális, 1917-ben írt De profundis op. 17. (szólóénekesek, kórus, orgona és zenekar), a La France au Calvaire op. 49. (1953) vagy a Két motetta op. 53. (szopránra és énekkarra, 1958).