Debussy és játékai

Aligha csodálkozhatunk rajta, hogy ma is sokan vannak, akik a 20. század első évtizedeinek Párizsát tartják a modern urbánus művészetek méhének, és titkon visszavágynak abba a számukra tapasztalatilag ismerhetetlen világba, ahol s amikor jószerével hetente történt egy-egy kis, de vitathatatlan lépés a nyugati kultúra renovációjának útján, vagy épp rapid lejáratú botrányoktól harsogtak a boulevard-ok. Manifesztumok és csoportosulások, vitriolos kritikák – és ezek nyomán olykor késő esti elagyabugyálások –, de mindenekelőtt művek, regények és balettek, esszék és festmények, színpadi és házi zenék, versek, operák, „objektek” és performanszok, rajzok, novellák, szobrok, kisplasztikák és sokszorosítható grafikák követhetetlen mennyisége árasztotta el az iparosodásba belefáradt tudatot. 1913 májusának második felében például a Théâtre des Champs-Élysées színpadán alig két hét alatt két olyan zeneművet is bemutattak, amelyeknek hatása hosszú évtizedeken át világszerte érzékelhető volt – és természetesen a mai napig játszott/ismert opuszai e korszaknak. Sztravinszkij Le Sacre du Printemps-ját a 20. századi zenetörténet talán legnagyobb skandalumaként tartják számon (ma meg az örökzöldek közé sorolják), de nem kevésbé frenetikus, bár „késleltetett hatású” munka volt az eredetileg balettzenének – pontosabban tánckölteménynek (poème dansé pour orchestra) – született Debussy-zene, a Jeux, vagyis a Játékok, ez a részletekben elveszésre kísértő, nagyjából húszpercnyi zenekari festmény, amely az 1950-es évek avantgárd zeneszerzői – elsősorban Pierre Boulez – számára a század első felének legfontosabb darabjává minősült fel. Boulez a Jeux-ben látta megvalósulni azt „az új zenei formát, mely pillanatról pillanatra megújítva önmagát hasonlóan rugalmas, villanásszerű befogadói stratégiát követel meg a hallgatótól”, ezért nem kevesebbet, mint a zenei recepciómechanizmust magát forradalmasította.

Debussy százhatvan éve született. Érett zeneszerzőnek számított már (ötvenegy éves volt), amikor Szergej Gyagilev akkorra legendássá nőtt párizsi társulata, az Orosz Balett megrendelte tőle a Játékokat. Együttműködésüknek volt már előzménye: Gyagilevék 1912-ben a Prélude à L’après-midi d’un Faune-t, Debussy népszerű szerzeményét választották az őstehetségnek számító, de magát fenegyerekként viselő Vaclav Nizsinszkij koreográfusi debütjéhez. Mi tagadás, Nizsin­szkij az akkori mérce szerint a gusztusosnál több erotikus pillanatot vitt a Faunba, volt is emiatt némi sápítozás a nagyérdemű körében, Debussy alkotása azonban balettzeneként is fényesen bevált. Ezért döntött Gyagilev amellett, hogy 1913-ra eredeti művet rendel Debussytől. Nizsinszkij azonmód megpróbált egy gyengécske becsúszó szereléssel saját sztorit az Orosz Balettre erőltetni (két férfi és egy nő alkonyatkor teniszezik, labdájuk elgurul; míg keresik, flörtbe csapnak át, majd sokat sejtetően eltűnnek a park mélyén). Nizsinszkij az akkoriban meredeken feldivatosodó tenisszel – de csak ezzel a gyenge tematikus ürüggyel – volt képes korszerűnek látszani, miközben Gyagilevék az antik mitológiákra és a pogány rítusokra támaszkodó színpadi eszközkészlethez szokva ezúttal a „modern embert” óhajtották táncban, jellemben megformálni. Nizsinszkij sztorija mégis maradt, Debussy a kezdeti maga-kéretés után (megkétszerezett honoráriumért) megírta a zenét. Kifinomult hatásokra építő hangzásai, keleties-modális harmóniakészlete, változatos ritmikája, dallamainak gyors fordulatokra, színváltásokra kész vonalai ezúttal is megtették hatásukat. A Jeux hatalmas kollázs, amelynek hiába keressük az ívszerűen átfogó szerkezeti elvét: a zenei jelenségek, hangulatok, pillanatnyi átéltségek szintaxisa rejtve marad a hallgató előtt.

1913 tavaszán egy hónap alatt készült el a színes hangszerelés Debussy munkaasztalán. A bemutató nem aratott fergeteges sikert, ám 1914-től a zene önálló életre kelt. Ami egykor alkalmazott zenének született, gond nélkül abszolút zeneként élte tovább hódító életét, koncertszínpadon, természetesen bővített orkesztrációval.

„Olyan zenekari hangzást kellett feltalálnom, melynek »nincs lába« – írta egy barátjának nem sokkal a Jeux befejezését követően. – No ne olyan együttesre gondoljon, mely csupa lábatlankodó félnótásból áll! Nem! Olyan zenekari színre gondolok, mely mintha hátulról lenne megvilágítva, s amelyre csodálatos példákat találunk a Parsifalban.” A hátulról megvilágított színnel, a láb nélküli hangzással és néhány hasonló megfogalmazásával Debussy éppúgy elemző, spekuláló, találgató műbe mélyedésre késztette korabeli hallgatóját, mint ahogy a maiakat is. Zenéje akkor is megkerülhetetlen, ha nem általános fogyasztásra való.

‍