De minek eltévedni?

Thomas Pynchon legutóbbi, Kísérleti fázis című regénye megint úgy van kitalálva, hogy jól eltévedjünk benne. Igen ám, de ki akar szánt szándékkal eltévedni? Instant válasz helyett egy felvetés: miért olyan értelemszerű ez a kérdés, honnan a zsigeri nyugtalanság, ha nem találjuk magunkat a térképen? Vagy a térképet.
Kulturális toposzaink azt tanítják, hogy eltévedni nem móka és kacagás: a labirintusban ott vár a Minótaurosz, az erdőben a Gonosz Boszorka. Ha meg Bronxba tévedsz, akkor tuti ki fognak rabolni – ezt jól megtanultam, pedig nem hogy New Yorkban, de még Amerikában se jártam. Mi már jól tudjuk, amivel a horrorfilmek gyanútlan mellékszereplői sosem lesznek tisztában: nem indulunk spontán felfedező útra se a házban, se a természetben, de még az űrhajón se. A jó öreg Kultúra arra tanít, hogy a járt utat a járatlanért nem éri meg elhagyni, ugyanis ott vannak a szörnyek, a gonoszok. Fennhatóságán kívül azzal kell számolni, hogy materializálódni fog a VESZÉLY! Ajaj. Ezek szerint a Kultúra is végignézte a Lost mind a hat évadát. Szóval jobban teszed, ha félted az életed, de hogy éppen mitől, azt nyugodtan döntsd el te. Másfelől, mióta az időt pénzben mérjük, az eltévedés is csatlakozott a pazarlás különféle alakváltozataihoz. Amikor Odüsszeuszt szívatták az istenek, az ő ideje teljesen másképp telt: végeredményben bejárta 10 év alatt a Földközi-tengert és partvidékét, ami akkortájt az egész világnak számított, és mégis időben hazatért. Sokkal később, amikor Voltaire szívatta Candide-ot, az idő már rejtett ellenlábasként jelent meg (bár az is igaz, hogy a világ is nagyobb lett), mindenesetre a szereplők a történet végére megvénültek.
Mindeközben úgy tűnik, hogy az eltévedés élményének antropológiai alapjain több nyugszik, mint azt elsőre hinnénk, így amikor a kommunikációs technológiák (khm, a hadiipar) fejlődése elénk gurította a hálózatok aranyfonalát, úgy ragadtuk még a végét, hogy nem is tudtuk, hol az eleje. Talán éppen azért tűnt olyan jó fogásnak, mert nincs is neki. Nem fogom az interneten való barangolást – bár érezzük, hogy még a nyelv is errefelé mutogat – az eltévedéssel párhuzamba állítani, ennél konkrétabb példával jövök, és innen már tényleg csak egy bekezdés lesz a Kísérleti fázis.
A Second Life majdnem ugyanolyan virtuális világ, mint az összes többi, ahol a felhasználók megtervezhetik saját avatárjukat és interakcióba léphetnek másokkal. Vannak ott intézmények, saját pénznem, házasságok, iskola, művészetek, konzulátusok, minden, ami a virtuális szemnek, szájnak ingere lehet. Azonban a több mint 11 millió aktív felhasználóval rendelkező Second Life legalább két dologban különbözik más hasonló fejlesztésektől. (1.) Ez tulajdonképpen nem játék: nincs története, nincs benne mesterségesen generált konfliktus, nincsenek küldetések, nem lehet benne győzni. Ezt a nem-játékot csak játszani lehet. (2.) A program bizonyos szintig nyílt forráskódú, vagyis a felhasználók majdnem úgy alakítják a környezetet, ahogy akarják. A létrehozott objektumokhoz pedig interaktivitás rendelhető, például ha valaki ráklikkel a székre, az is lehet, hogy leül, de az is megtörténhet, hogy egy teljesen más helyre irányítódik ebben a felhasználók által folyamatosan újramódosított virtuális térben.
A DeepArcher (szóvicc: deep<mély/sötét, archer<íjász, a szóösszetétel ugyanúgy ejtendő, mint a departure<indulás) pont egy ugyanilyen típusú szoftver, amit a Kísérleti fázis főszereplője, Maxine Tarnow, a New York-i csalásvizsgáló használ. Ide a mély web virtuális leképezésébe jár le nyomozni és különböző avatároktól, kémektől szerez infókat vagy csak éppen kóborol. S hogy mégis mi után nyomoz? Hát éppen erről van szó, magyarázhatjuk reggeltől estig: New York; 2001; a dotkom konjunktúra összeomlása; gyanús techcégek; arab országokba vándorló milliók; gyilkosságok és eltűnések; titkos állami projektek; szeptember 11.; összeesküvések – de ez a Pynchon-regény megint olyan precizitással van összetákolva, hogy a cselekmény ezen pontjai éppenséggel történetté tömörülnek és felmutatják a baljós összefüggéseket, mégsem engednek következtetéseket levonni. A „rosszfiú”, Gabriel Ice is úgy van kitalálva, hogy eldönthetetlen marad, azért mos pénzt közel-keleti országokban, mert terrorista sejteket támogat, vagy azért, hogy az ott működő titkos amerikai egységeket pénzelje. Ugyanígy nem adható biztos válasz arra sem, hogy Maxine flúgos magándetektívként szaladgál New Yorkban vagy éppen maradék üdvösségünket és méltóságunkat próbálja meg összekapirgálni. Az mindenesetre elhangzik (és itt tökmindegy hogy igaz-e az összeesküvés, amit a regény egyes szereplői állítanak, ti.: a CIA szervezte meg szeptember 11-et –, mert ettől még a következtetésük igaz), hogy a terrorizmus infantilizálja az embereket: szóval jobban tesszük, ha féltjük az életünket, de ez esetben már meg is mondják, hogy éppen kitől.
Pynchon megint írt egy regényt, amit darabjaira szedhetünk, majd összerakhatunk, de a kirakósok ide is, meg oda is illenek, ezért a puzzle-t mindig újra kell rakni éppen aszerint, hogy milyen értelmezői stratégiát választunk. Ez pedig valóban kecsegtető feladat, mert a szerző mindig izgalmas történetekkel áll elő, amik az olvasót is érintő konspirációba futnak – ezt simán úgy éri el, hogy az általa használt információk hitelesek, legyen szó történelemről, fizikáról, különféle hivatkozásokról vagy mondjuk a programozónyelvről. Egy teljesen szokványos pynchoni véletlen (!): 2013 decemberében derült ki az Edward Snowden által kiszivárogtatott dokumentumokból, hogy az amerikai titkosszolgálat kémei tényleg aktívan játsszák a Second Life-ot (és más online játékokat) potenciális terroristák után kutatva, akik a programot kommunikációs eszközként használnák. Ja, még annyit, hogy a regényt 2013 szeptemberében adták ki.
Pynchon-regényt olvasni Esti Kornél élményéhez közelít, aki a nyelven mintegy elegánsan átlépve volt képes megérteni a bolgár kalauzt, holott annak anyanyelvén alig tudott pár szót – mi a kapcsolat a levél, a kutyafénykép és a két csontgomb között? Esti ahelyett, hogy a lehetséges jelentésekkel és értelmezésekkel bajlódott volna, hagyta magát elveszni a kommunikációban, s így éppen a kalauz mondanivalójának motivációjára bukkant rá és ezt értette meg. A Kísérleti fázis esetében is talán jobb lenne, ha történet helyett Maxine és a többi szereplő attitűdjére, felülstilizálva: világolvasási kísérleteire, alulstilizálva: életmódjára figyelnénk, arra, hogy tulajdonképpen ezek a karakterek összefüggésekre érzékeny emberek. Akik megengedik maguknak, hogy eltévedjenek, kószáljanak, megfeledkezzenek az otthonról, így a kijelölt ösvényről letérve a világ elemei már új konstellációba rendeződhetnek: nincsenek véletlen találkozások, össze nem függő események. Olyan attitűd ez, ami jeleket keres és talál a nyelvben, az utcán, de még saját testünkben is – például Maxine húgyhólyagja, ami valahogy mindig olyan közvécébe irányítja, ahol éppen összefut valakivel, aki így vagy úgy, elősegíti a nyomozást. A racionalitás, de a spiritualizmus felől is parodisztikus elem, mégis Maxine gyakran bevált trükkje. Mi kinevethetjük, de ő járt jobban.
Ha tényleg igazam van, akkor az derül ki, hogy a cselekményt nem a történések szervezik, hanem a 20. századi ember alapélmenye: a paranoia (ami egyébiránt inkább beigazolódni látszik, mint nem). A művészetek felől ez közvetve azt is jelenti, hogy foglalkozása szerint lehet valaki az irodalomban és programozásban is jártas amerikai prototipikus olvasó, ő sem fogja jobban érteni a regényt, mint ahogy én sem meríthetem ki teljesen innen, Erdélyből. A mintát keressük a káoszban, és egyáltalán nem biztos, hogy nem tévedünk el. De Pynchont olvasva úgy tévedünk el, hogy mindig a valóságban lyukadunk ki.


Thomas Pynchon: Kísérleti fázis. Budapest, Magvető, 2015.