Csontok ura

– Gyere közelebb! Még közelebb! – mondta, holott az orrunk hegye már összeért. A nyakában lógó láncon úgy koccantak össze a csontok, mintha egy bizarr szélcsengőn lógnának. Még mozog. Pedig, emlékeztem vissza a róla szóló történetekre, a Csontok Ura már legalább száz éve halott. A szájából áradó szag alapján mindenképpen az. Ez az ember, mert nagy jóindulattal végeredményben annak mondható, már rohad. Kedvem lett volna megtapogatni, leellenőrizni, hogy ver-e még a szíve, hogy a nyakán dudorodó ér lüktet-e még, és hogy a lehelete párát hagy-e a tükrön. De mozdulatlan maradtam, mert nem akartam átlépni a határt. – Közelebb! – szűrte a fogai között, de én veszteg maradtam. Bár kíváncsi voltam, hogy igazak-e a róla szóló mesék, ennyire mégsem érdekelt. – Jó nekem itt – suttogtam, de neki nem lehetett jó, hogy itt vagyok, mert morgott egyet, aztán nagyra tátotta a száját. Üvöltésre számítottam, de nem történt semmi. Csak apró koppanásokat hallottam. A Csontok Ura ekkor felém fordult, én pedig belenéztem a foghíjas és bűzlő szájüregbe. Odabent mint egy lakatlan barlang terült el a nem mindennapi enteriőr. Már nem csak azt hittem el, hogy a Csontok Ura halott, de abban sem voltam biztos, hogy a dögszagú monstrum emberi lény. A nyelőcső szűkülete után kopár és száraz belső tárult a szemem elé. A csontok nem a gerincoszlop köré rendeződtek, hanem a barlang falából türemkedtek elő kaotikusan, mint a jégcsapok. Némelyik csont fehér volt, újszerű és hegyes, mint a tű foka, némelyik pedig olyan, mint a tengerparti szikla, amit a hullámverés veszélytelenné csiszolt. A növényzet hiányából ítélve biztos voltam benne, hogy a barátságtalan pusztaságot évszázadok óta aszály sújtja. – Elnézést a zavarásért, kiabáltam a barlangba, de a hangom visszaverődött a simára csiszolt csontsziklákról. – Elnézést a zavarásért, sért, sért – hallottam, és mivel mindig elnéző voltam, elnéző, de kíváncsi, a mutatóujjamat bedugtam a nyelőcsőbe, és lassú, körkörös mozdulatokkal megpróbáltam kitágítani. A Csontok Ura semmi jelét nem adta annak, hogy zavarná, hogy feszegetem a határait, ezért az egész öklömmel nyomultam be. A gyűrűsizmok lassanként elernyedtek, így minden nehézég nélkül hatolhattam be a barlangba. Bár a vállam némi ellenállásba ütközött, sikerült bepasszíroznom magam. A medencém és a lábaim már minden nehézség nélkül csusszantak át a szűkületen. Számíthattam volna rá, de mégis meglepetésként ért, hogy a barlang levegője iszonytatóan büdös, és amennyire meg tudtam ítélni, mérgező is. Előhalásztam egy ruhazsebkendőt a zsebemből, és az arcomhoz szorítottam. Az öblítő illata jó eséllyel elnyomja majd a förtelmes bűzt. Ahogy körbenéztem, feltűnt, hogy a barlang fala maga is egy kemény és homorú csontteknő. Egy órán át gyalogoltam az aszály sújtotta vidéken, mire találtam egy csontcsapot, ami fiatalabbnak tűnt a többinél. Nekigyürkőztem, és mindkét kezemmel megmarkoltam a vékony csontocskát. Ki akartam tépni a barlang falából, hogy maradjon valami emlékem a kirándulásról. De a csont masszívabb volt, mint amilyennek tűnt. Hiába rángattam, csavartam és téptem, meg sem moccant. Ekkor újra hallani kezdtem a kopogást. Ha valami kopog, akkor mozog, gondoltam, és megindultam a hang felé. Feltett szándékom volt, hogy nem megyek haza üres kézzel. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a Csontok Urába kiránduljanak. A visszhangos tér miatt nehezen tájékozódtam. A hang egyszer a fejem fölül jött, egyszer pedig oldalirányból. Beláttam, a legjobb megoldás az lenne, ha nem mennék tovább. Kivárnám még teljes bizonyossággal meg tudnám határozni, hogy honnan jön a hang. A szikkadt földre huppantam és füleltem. Néhány óra múltán rájöttem, bármilyen erőltetetten figyelek, nem tudom megállapítani, hogy merről jön a hang. Így újra felkerekedtem, és találomra választottam egy kis ösvényt, ami megítélésem szerint a csonterdő kellős közepe felé vezetett. A szám kiszáradt, hát megszaporáztam a lépteimet. Nem szerettem volna szomjan halni, mert akkor egy idő után minden bizonnyal az én csontjaim is a fehér teknőbe épülnének. Ha ez megtörténne, a Csontok Ura engem mutogatna tátott száján keresztül a botor módon erre tévedő idegeneknek. Ekkor döbbentem rá, hogy nem én vagyok az első látogató a kietlen pusztaságban. Jobban megnézve a barlang falából kaotikusan előmeredő, fehér csapokat, némelyiknek határozottan beazonosítható formája volt. Voltak kislány és kutya alakú csontok, család és kósza turista alakú csontok, és ami a legborzasztóbb, az egyik csont szakasztott olyan volt, mint amilyennek a saját árnyékomat látom. Ekkor felderengett előttem egy álom, ami a történtek fényében akár emlék is lehetett, hogy korábban már jártam ezen a kegyetlen helyen. Mozdítható csontot kerestem, de nem találtam, ezért elindultam a csonterdő közepe felé. Ott aztán hosszas keresgélés után megpihentem, majd néhány nap elteltével szomjan haltam. A bőröm és a zsigereim a szárazságnak köszönhetően csak lassan bomlottak le, de végül teljesen eltűntek a csontjaimról. Az évek leforgása alatt a csontvázam komótosan eggyé vált az élettelen barlanggal, hogy aztán többedmagával rémítgethesse az erre tévedő szerencsétleneket. Hogy okuljak a korábbi hibáimból, rohanni kezdtem, remélve, hogy az imént szakszerűen kitágított nyelőcső az elmúlt órákban nem szűkült ismét össze. Ahogy siettem, a lépteim zaját visszaverte felém a csontteknő. Nem voltam biztos benne, de a korábban hallott kopogás hangja megtévesztésig olyan volt, mint a lábaim ütötte zaj. – Ez most mind lényegtelen – üvöltöttem el magam, mert ahogy a futástól egyre szaporábban lélegeztem, éreztem, hogy az áporodott levegőben lévő mérgező anyagokkal lassan megtelik a tüdőm. – Lényegtelen, telen, telen – visszhangozta a bűzbarlang, és én minden eddiginél gyorsabban szedtem a lábam. Amikor úgy éreztem, megfulladok, végre megpillantottam a kürtőt, amin keresztül erre az elfeledett helyre kerültem. A tiszta levegőnél jobban semmire sem vágytam. Újult erővel rugaszkodtam egy nagyot, és sikerült is megkapaszkodnom a cső peremén. Ahogy felhúztam magam, észrevettem, hogy pontosan szemmagasságban egy aprócska és sovány csontcsap függ a barlang mennyezetéről. Egy kézzel tartottam magam, és hintázni kezdtem, hogy elérjem a csontocskát. – Ennyivel tartozol – nyögtem, és kinyújtottam a kezem. Egy nagyobb lendületnél aztán sikerült is megkapaszkodnom a fehér csapban. Rángatnom sem kellett. Amikor a lendület visszahúzott, a markomban maradt az árva csontdarab. Bebugyoláltam a ruhazsebkendőbe, zsebre raktam a szuvenírt, majd mászni kezdtem fölfelé. A szájüregben egy kicsit megpihentem, majd elrugaszkodtam, és a Csontok Ura előtt landoltam a földön. A halott azonnal becsukta a száját, és üveges tekintettel meredt a semmibe. Én előbányásztam a zsebemből a fehér szilánkot, majd letéptem egy ruhacsíkot a zsebkendőmből. A csontra a ruhafoszlánnyal erős csomót kötöttem, és a nyakamba fűztem a ritka emléktárgyat. Ahogy felegyenesedtem, tükröt kerestem, amiben megnézhetem magam, de közel és távol nem volt a pusztaságban semmi a Csontok Urán kívül, aki még mindig mozdulatlanul állt a helyén. Elé álltam hát, és jobb híján a halott szemében mustrálgattam magam. A hajam csapzott volt és száraz, a szemem véreres, az arcom beesett és a bőröm falfehér. A nyakamban függő szilánk viszont illett hozzám. – Köszönöm szépen, Uram! – mondtam a halottnak. – Uram! Uram! – hallottam visszaverődni felém, majd olyan közel hajoltam hozzá, hogy üveges szemében végül nem láttam mást, csak a szememet.