.svg)
A borítón narancssárga tükörtojásként izzó nap, néhány kékes pasztellvonal, címként a „szépséges kék állat” jelzős szerkezet – túl sok és túl hívogató. Mint a mondák földjére vezető kapuk, amelyeket a főhős lát maga körül. Különleges művészregény, az észt nemzeti romantika egyik ígéretes, tragikusan rövid életének utolsó évében szimbolista-dekadens műveket létrehozó festőjének fiktív naplója, amely nem vet fel váratlanabb kérdéseket, mint amilyeneket e regénytípustól megszokhattunk. Ha az énelbeszélő túltolt naivitása nem is igazán szubverzív, arra alkalmas, hogy a képzelet világával kontrasztba állítva finoman leleplezze a valós világ paradoxonait. Legtöbbször rendkívül mulatságos és káprázatos dolgokat fantáziál a főhős, tobzódik a szöveg az általa elképzelt furcsaságoktól, a történet pedig megeleveníti az észt nemzeti kultúra elemeit, miközben dekonstruálja is létrejöttének mechanizmusait.
Andrus Kivirähk – akinek néhány művét, köztük gyerekkönyveit is ismerheti a magyar közönség – az egyik legsikeresebb észt író, akit gyakran foglalkoztat az észt identitás és mondavilág. Oskar Kallis (1892–1918) képzőművészeti alkotásai hatására született meg benne a regény gondolata, amely egyben az alkotásról és az ihletről szóló metareflexív játék is. A regényszereplővé formált fiatal tehetség, Oskar a 20. század eleji Tallinnban él családjával. Műszaki rajzolóként dolgozik, de utálja munkáját, alig várja, hogy utána betérhessen a Mesterhez rajzórára. Nagyravágyó fiú, megejtő és sajnos egy idő után fölösleges ismétlésekkel leterhelt az a fecsegésfolyam, amit naplója révén elénk tár. A naplóformátum a szereplő tudatába való belemerülést teszi lehetővé, az olvasói szkepszis féken tartását az elbeszélő által valóságosként tapasztalt események kapcsán. A kötet végi képmelléklet a valós Oskar Kallis néhány válogatott képzőművészeti alkotásával mintha ugyancsak hitelesíteni kívánná a fiktív naplót, amellyel a regénybeli Oskar célja idővel szintén a tanúságtétel lesz, magyarázat hátrahagyása a Mesternek művészetről, a művész sorsáról, a mondák világáról.
A regény egyik fő kérdése a művészet szerepével kapcsolatos. A korabeli hangsúlyos szemléletet a Mester képviseli, aki szerint csak két téma létezik: „a népi karakterek és az észt tájak”. E szintagma a sok ismétlés révén szelíden parodizálja a 19. század második felétől erősödő, nem sajátosan észt, hanem európai transznacionális jelleggel rendelkező tendenciákat. A regénybeli Mester szerint a művészet célja a nemzeti tudat erősítésének rendelődik alá: „Azt hiszed, fiam, hogy szórakozásból rajzoljuk le őket? (…) Hogy létezzenek, hogy emlékezzünk rájuk! Mily kevés kell hozzá, hogy eltűnjék a föld színéről egy nemzet, hát még egy kis nemzet!” (185.) Másik véglet a csak egy-két epizód erejéig fölbukkanó Willbach úr, aki a németes (nyugati, klasszicizáló) kultúra híve, és akit hatalmas porcelánfigura-gyűjteménye bemutatásával karikíroz a regény. Ezekkel szemben Oskaré egy dinamikus szemlélet, egyrészt romantikus-szecessziós íven haladva, másrészt végigkísérjük alakulását a Mester elgondolásaiban némiképp kételkedőtől („A Mester szerint a népi ruhás lányok ugyanúgy Észtföld jelképei, mint a népi karakterek meg a klasszikus észt táj. Én nem tudom, tényleg azok-e, amikor ennyire ritkaságszámba mennek”, 28.) az egyre integratívabbig: a megörökítés mellett a titkok keresése és megtalálása, a menedék, egy másik világról való híradás kötelessége mind a művészi munka létjogosultságát fogja jelenteni számára.
Beavatódása és alkotói kiteljesedése annak köszönhető, hogy életre rajzolja az észt nemzeti eposz hősét, Kalevipoeget. Amint a fordító, Segesdi Móni jegyzete eligazít, a Kalevipoeg „nem egy hajdanában a nép száján élt, de mára feledésbe merült eposz rekonstruálására tett kísérlet, hanem a nemzeti öntudat erősítésének céljával a népköltészet talaján létrehozott irodalmi alkotás” (250.). Az, hogy az eposzi hőst Oskar egy toprongyos alakként ismeri meg a regény valóságában, és minden lerajzolással egyre élőbbé alakítja, megnyitva így a kapukat valóság és mondák világa között, érdekes kvázi-metalepszist hoz létre, de újra is játssza a nemzeti mítoszok létrejöttének folyamatát, azok megkonstruáltságát.
Ugyanakkor könnyű képzelgésnek nyilvánítani mindazt, ami a Kalevipoeggel való találkozással kezdve történik Oskarral, még így is, hogy E/1-es nézőpontjából követjük a történetet. Kivirähk létrehoz néhány párhuzamot, ami kizökkent a fiatalember fantáziálásából: ilyen a nagymama alakja, aki Jézus és Mária nála tett látogatásairól számol be. Oskar anyja megfogalmazza az általános vélekedést kettejükkel kapcsolatban: „Az egyik vénségére belehibbant a sok bibliaolvasásba, a másik meg örökösen csak idétlenkedik, nem nőtt be még a feje lágya” (42.). Az ellenkező irányba zökkent ki az, hogy a Mester nem kérdőjelezi meg annak hitelességét, ami Oskarral történik, misztifikáló módon az ifjú sorsának nyilvánítja ki. A „sors” a következő: egyre jobban elidegenedik a mindennapi élettől, az őt körülvevő emberek fásultságától, egyre összeférhetetlenebb az örökösen gürcölő családtagok és szomszédok életmódjával az, ahogyan ő az élni érdemes életet elgondolja (klasszikus művészprobléma ez is, mint ahogy az alkotás felülkerekedése az életen). Lassan az olyan társadalmon kívülre került figurákkal kezd sorsközösséget érezni, mint az iszákos Nirgi Eeevald (Oskar jegyesének az otthonról elkergetett apja), de művészi különlegességtudata sajnálattá redukálja megindultságát. Ha a szerző kicsit visszavesz a naiv hangból, a redundanciákból, amelyek miatt a műben és az Oskarban felmerülő kérdések, problémák könnyen a „különc művész” figurájának szimptómái, s nem a mindennapi komoly tétek körébe utalódnak, nem éreznénk, hogy a szereplő e „kívülisége” elkerüli a komplexebb kérdésekbe való belefutást.
A mű végül is ezt a toposzt erősíti minden játékosságával és abszurditásával: hogy a művész mégiscsak egy különc valaki, akinek problémái lényegében idegenek mindenki más problémáitól. Holott alapvető – és jobban elmélyíthető – kérdései között van, hogy milyen életet érdemes élni: a folyamatos gürcölését, vagy azt, amelyben az örömnek, az elidőzésnek, a csodának is helye van. Oskar egyik legfontosabb felismerése: a körülötte lévők fásultságával a legnagyobb probléma, hogy nem képesek vágyakozni valami jobbra (s továbbgondolhatjuk: tehát cselekedni sem a változtatás érdekében). Oskar őrlődése a két világ között, elidegenedése és a Manala kisasszonya képében megjelenő Halál iránti lázas vonzódása innen nézve kudarcos törekvés vége: miközben rajzai közvetítik és hírt adnak Kalevipoeg világáról, ő maga nem tud létezni a valódiban, olyannyira nem érti meg a többieket, sem a többiek őt. Halála egyszerre a saját, vállalt művészi küldetés és az elidegenedettség beteljesülésének jelképe. A szépséges kék állat, amire a napló fedelének színéről gondol az első lapokon, csak a végén köszön vissza, szintén jelképpé lényegülve: „A kék állatot, amihez a napló fedelétől indáztak el a gondolataim, a mostani énem is látni szeretné. A csodákkal soha nem fogok betelni” (247.).
Andrus Kivirähk: Szépséges kék állat. Fordította Segesdi Móni. Gondolat Kiadó, Budapest, 2021.
