.svg)
Szabédi László az irodalom hivatásáról
A magyar irodalom, ahogy azt példamutató költőinek és elbeszélőink élete és munkássága tanúsítja, minden időben a cselekvő népszolgálat eszméinek elkötelezett képviselője volt. Nem pusztán a „szép szó” varázslatát kereste, hanem az olykor bizony nem könnyen megemészthető történelmi és társadalmi igazságot, ami nem egyszer súlyos szellemi küzdelmekkel járt együtt, ilyen küzdelmeket eredményezett. Mindez érvényesült az erdélyi magyar irodalomban is, amelynek most már jóformán egy évszázad óta kell megküzdenie az ott élő magyarság nem egyszer kedvezőtlen tapasztalataival. A cselekvés és egyáltalán a történelmi haladás reményét mégis az tette lehetővé, hogy a harmincas években színre lépő erdélyi magyar értelmiségi nemzedék eleve elhatározóbb lépéseket tett a társadalmi és nemzeti kérdések megoldása felé. A „második” erdélyi írónemzedék erős szociális érdeklődéssel indult, antológiái és folyóiratai a társadalom kutatására vállalkoztak, köreik a munkásság és parasztság tömegeivel kívántak kapcsolatot teremteni. Erőfeszítéseik eredménye volt az 1937-es Vásárhelyi Találkozó, amely mintegy az erdélyi magyar fiatalság parlamentjeként dolgozta ki a politikai cselekvés antifasiszta, ahogy akkoriban mondották: népfrontos szellemű elveit.
A történelem kihívásai
Szabédi László is az események sűrűjébe került, fájdalmas kihívásokra kellett bátor választ adnia. Magányos évei után társakra talált, részt vett a fiatalok vállalkozásaiban. Függetlenségéről azonban nem tudott lemondani: a marxista és a népi baloldallal egyaránt rokonszenvezett, ám egyiknek sem kötelezte el magát. Különösen idegenkedett a harsány szólamoktól, a nemzetmegváltás alkalmi prófétáitól, akik mindig szinte ellepték a magyar közéletet. Gyanakvással tekintett arra a túltermelésre, amit a kor és a magyar élet mozgalmakban és ideológiákban produkált. Józansága nem engedte, hogy elragadtassa magát – az érzelmek viharaival, az „érzelmi politizálással” mindig szembeszállt. Néhány évvel indulása után Ész és bűbáj című tanulmánykötetének bevezetőjében így beszélt: „A nemzete sorsán aggódó magyart ma minden oldalról bűbájosok kísértik. Ezeket a kísérteteket arról ismerheted meg, hogy követelőznek és fenyegetőznek, nem azt szeretnék tudni, hogy mit akarsz, hanem azt hozzák tudomásodra, hogy helyetted mit akarnak ők. Nem világot gyújtanak számodra, hogy láss, hanem behunyatják a szemed, hogy vakon nyúlj a kezük után. Lehet, hogy jót akarnak, lehet, hogy az édenkertbe akarnak vezetni; egészen bizonyos, hogy tévednek, mert nem a valóságra akarnak építeni, hanem az Isten munkájába kontárkodva valóságokat akarnak bűvölni semmiből.”
Az elveket és gyakorlati útmutatást kínáló mozgalmak közül leginkább mégis a népieké vonzotta, a mozgalom erkölcsi komolysága, szociális követeléseinek radikalizmusa és néhány írójának, mint Illyés Gyulának, Németh Lászlónak az igazságkereső bátorsága és írói eredetisége tett rá hatást. Egyszersmind idegenkedett a mozgalom körében időnként feltűnő irracionalizmustól, a magyarságot Európától elszakító elméletektől. Logikus érveléssel mutatott rá azoknak a gondolatoknak a gyengéire, amelyek a két világháború közötti évtizedekben egyféle primitív ázsiai modellre kívánták volna redukálni a magyar kultúrát. Ez a redukció természetesen idegen volt a népi mozgalom más, jelentékeny egyéniségeitől: Illyés Gyulától, Németh Lászlótól, Kodolányi Jánostól, Gulyás Páltól, sőt a népi mozgalom klasszikus mesterétől: Szabó Dezsőtől is. „Tiltakozunk az ellen a módszer ellen – írta Módszer és népiség című tanulmányában –, amely a fejlődésnek a megcsököttségében látja az eredetiség egyetlen biztosítékát, s amely az így értelmezett eredetiséget emeli bálványul… a magyar ifjúság elé.” A romantikus Szabédi lelkesen vállalta a népi mozgalom igazságait, a racionalista azonban visszariadt a mozgalom ideológiájának olykor tapasztalt mitologikus-irracionális elemeitől, ez az irracionalizmus persze nem csak a „népi ideológián”, más gondolatkörökön is nyomot hagyott. Szabédi ezért a népi irányzat egy felettébb tartalmas változatát képviselte: osztozott a mozgalom radikalizmusában, vállalta ennek szociális programját, ennek ideológiáját viszont a ráció és az európaiság elveivel egészítette ki. Bizonyára nem véletlen, hogy a fiatal erdélyi költőre éppen Illyés Gyula figyelt fel, a társat: a magyar népi és egyetemes európai alapokra egyaránt építkező költőt fedezve fel benne. „Szabédi székely – hangoztatta Illyés Gyula, a költőtárs, Alkotó szegénység című kötetének 1941-ben írott tanulmányában – annak az ifjú erdélyi írónemzedéknek tagja, amely a regionalizmust is úgy szólaltatja meg, ahogy kell: európai színvonalon, s amelynek a regionalizmus csak jelzője, s nem értelmezője.”
A népi mozgalom arra tanította Szabédit, hogy a cselekvésnek, a szellemi és politikai vállalkozásnak értelme van. Egyszersmind arra, hogy személyiségét akkor valósíthatja meg igazán, ha megtalálja helyét a nemzeti-népi közösségben, és vállalja a nemzeti kultúra hagyományait. Szabédi ifjúkora ugyanis az otthontalanul maradt, magányos lélek vergődése volt. Kiszakadt egy közösségből, rossz közérzettel figyelte az erdélyi magyar értelmiség életét, és környezetétől elidegenedve húzódott filozófiai problémái közé. A népi mozgalom hivatást és ugyanakkor közösséget, otthont adott neki. Egyszerre kötelezte el a dolgozó parasztság ügye mellé, és helyezte vissza a népi közösség védelmező és erkölcsi erőt adó közegébe. Szabédi hazatalált. Ennek a hazára találásnak nagyszerű vallomása, dokumentuma A szabédi nagyréten című vers.
A szabédi nagyréten
E vers a „tékozló fiú” megtérésének szólamára épül: a költő vándorlását, bolyongását és a hazatérés örömét mondja el. Az ifjúság vergődését, nyugtalanságát egyszerre érzékelteti a vándorlás iramának és a lélek zaklatottságának leírása: „Senyvedek, sanyargok, / s nyergelek, s nyargalok, / maradásom nincs sehol, / alattam üresség, / felettem üres ég, / se mennyország, se pokol, / réveteg álmokon / rémeket álmodom – / a vonatom zakatol.” A menekülésszerű vándorlás azonban inkább lelkiállapot, mint valóságos utazás: a költő nyugtalanságának szimbóluma volt. Ezt a belső zaklatottságot oldja fel és a menekülés lázát csillapítja az emlékekben őrzött és a valóságban ismét megtalált otthon, a szülőföld. A költő lelkesült felkiáltásokkal fejezi ki a nagy találkozást: „Rét! Rét! Ez a Nagyrét! / Fény! Fény! Ez a napfény! / Megérkeztem már haza.” A megérkezés, a szülőfaluval való találkozás képe ugyanúgy szimbolikus, mint előbb az utazásé. A megnyugvást, az otthonra találást, a belső békét fejezi ki, ahogy a költemény kezdő és befejező szakaszában olvasható: „Boldog vagyok kicsit, / mert kínjaim kicsik, / fut a nagyja előlem; / multam muló agyrém, / a szabédi Nagyrét / kapat már új erőre. / Életemet onnan / kezdem el, ahonnan / kiszülettem belőle.”
De nemcsak a vers szövege, hanem költők struktúrája is erről a hazatalálásról beszél. A verset indító két sor a Balassinak tulajdonított, valójában a 18. században keletkezett Őszi harmat után című népdal egyik szövegváltozatának antinómiája („Boldogtalan vagyok, Mert kínjaim nagyok, Mint holt eleven járok”). A népdalszöveg a bujdosásba kergetett kuruc fájdalmát szólaltatja meg, Szabédi verse, ellenkezőleg, a hazatalált költő örömét. Az egész vers – a stílus régies ízei, a virtuóz módon kezelt Balassi-strófa, az ütemezés és a modern rímtechnikába belopakodó archaikus megoldások – a régi magyar költészet hagyományait idézik. Annak jeleként, hogy a hazatalálás nem pusztán geográfiai, hanem kulturális értelmű. Szabédi nemcsak szülőfalujának családias melegében, gyermekkort idéző látványaiban és meghittebb paraszti emberségében találta meg otthonát, hanem elsősorban a „régi magyarságban”, a nemzeti kultúra örökségében. A múlt – mint nyelvészt és irodalomtörténészt – mindig is vonzotta, költőként is gyakran ébresztgette a hagyományt: a régi magyar vers formáit, retorikai alakzatait. Csillogj Margitka című verse például egyenesen az Ómagyar Mária siralom sorait idézi emlékezetünkbe: „Világolj hát világom, / világolj életemben, / fényednél a világon / a rendet megteremtem.” Ugyanígy újítja fel a népmesei poétikát a Sárkányölőben, a balladát A szabadtéri Zsoltárban vagy a népi rigmusok friss dallamosságát a Halál házasítóban.
Népi hagyomány és modern költészet
A népköltészet és a régi magyar költészet poétikai és formai hagyományainak felújítása a népi mozgalom költői törekvései között helyezi el Szabédi László érett verseit. A népi mozgalom teoretikusai következetesen hangoztatták a „régi magyarság”, a népi hagyomány eligazító s vezérlő szerepét. „A régi magyarság – írta Németh László – éppolyan nagy tartály, mint a magyar nép, s a kettőből tulajdonképpen egy vödörrel merhetsz.” A „népi” lírikusok pedig – Erdélyi József, Sinka István és Gulyás Pál – esetenként odáig mentek, hogy a népi és régi poétikát mintegy szembeállították az európai költészet elveivel. Maga Németh László is két poétikát ismert, de az ő közös gyökerük felkutatását és módszerük bartóki szintézisbe szervezését kívánta. „Tulajdonképpen kétféle poétika van – fejtette ki –: nem népi és mű, hanem barbár és görög. A legszebb feladatok egyike: e két poétika, pl. szláv népköltészet és Homeros mögött a közös ősöket megkeresni.”
A „népi” líra irányzata mégsem e „közös ősöket” kereste, vagy a „bartóki színtézist” építgette, hanem egyértelműen a barbár modellre szavazott: az archaikus költői örökség mitikus szemléletét, balladás kompozícióját újította fel. Szabédi előtt is nyitva állott ez a lehetőség, ő is feléleszthette volna a költészet archaikus mítoszait. Nyelvtörténeti és folklorisztikai ismeretei révén éppolyan apostola lehetett volna a „barbár” mitológiának, mint Gulyás Pál. A kolozsvári költő azonban nem vonzódott a mítoszokhoz, a népi hagyomány racionálisabb átlényegítésére törekedett. Erdélyi József petőfis élményverset formált a népdalból, Sinka István pogány ráolvasássá alakította a balladát. Szabédi mással kísérletezett: az európai költészet korszerű törekvéseihez igazodott, intellektuális lehetőségeket keresett. A népdal természetélményéből poétikus lírai metaforát, arányos struktúrájából Éluard-ra emlékeztető áttetsző dalszerkezetet hozott létre, például Virág című versére gondolok: „Virág a régen / illatozik / Isten kezében. / Ha cifra szirma / váratlanul / kacagna, sirna! / Virág a réten / se lát, se hall, / csak van kevélyen.”
Többnyire mégis a modern vers másik pólusán kereste az eredményt; mint mondotta, a dalszerűséget kívánta volna „megtörni egy gondolatibb líra érdekében.” A népköltészet természeti képekben kifejezett szimbolizmusával, dallamosságával ezért kellett szakítania. Verseiben az érvelő, kérdező, gondolatokat megfogalmazó fordulatok váltak uralkodóvá; vagyis a retorikai elemek. Balladás vagy zsoltáros hangja aforisztikusan tömör érveléssé alakult. Az egészet akartam, a Nil humani a me alienum puto vagy a Külön kerék a belső vita lázában, érvek és ellenérvek egymásnak feszülő dialektikájában fogant. A vers így az önelemzés eszköze lett: „mint orvosi kés, boncol az objektív emlékezés” – mondta maga a költő is a fogalmazásról (Csillogj, Margitka). Ehhez a töprengő-gondolkodó, érvelő-cáfoló lírához igazodik a versidom is. Szabédi azt a kompozíciót alakította ki, amelynek ismertebb változatai Szabó Lőrinc vagy Illyés Gyula kezén váltak technikává: a dalszerű szerkezetet a gondolatok menetét, váltásait kifejező struktúrával váltotta fel, ezzel valamiféle drámaiságot adott verseinek.
Előbb idézett írásában beszélt arról, hogy miképpen lehetne „alkalmassá tenni »a magyar nemzeti versidom«-ot egy gondolatibb líra számára”. „Elsősorban kínálkozott – mondja – a verssorok szorosabb egymásbafonódására az enjambement. De amilyen természetes az enjambement a jambus esetében, ahol a sorok már ritmikailag is egybeolvadnak, éppoly természetellenes a szabályos mértékű magyar verssor esetében. Mindenek előtt tehát magát ezt a verssort kell lazább szerkezetűvé tenni.” Szabédi próbálkozott is ezzel a megoldással: A szabédi nagyréten élénk és kihívó ritmusát példul enjambement-ok közbeiktatásával fékezte meg, illetve igazította a gondolatmenet váltásaihoz, fordulóihoz. Igazán azonban csak az 1940 körül írott verseiben sikerült ezt az újfajta tagolást megvalósítania.
A „lazább szerkezet” igénye természetesen új ritmusfogalomhoz vezetett. Szabédi Ady Endre korszakos újítására épített: a „tagoló” vers elméletét és gyakorlatát dolgozta ki. Ez a versidom a gondolatmenetéhez, hajtásaihoz igazítja a ritmust, megszünteti a magyaros ütemezés mechanizáló jellegét, és ezzel az ellentétekben szerkesztő módszerhez, a gondolkodás belső dialektikájához tudja alkalmazni a formát. Gondolat és ritmus, érvelő dialektika és versidom összhangba hozása mindenképpen Szabédi László költészetének nagy poétikai és technikai érdeme. Ez a gyakorlat nemcsak a magyar verselés új megoldásait (pl. korunkban Nagy László technikáját) készítette elő, hanem érvényes indítást adott az elméletnek is. Szabédi korszakos jelentőségű verstanát: az 1945 után írott A magyar ritmus formáit a költői technikának ezek a kísérletei készítették elő.
Szabédi „baloldalisága”
Tanulmányomban elsősorban Szabédi László „ars poeticá”-jával és versalkotási módszerével kívántam foglalkozni. Persze beszélhettem volna teoretikus munkásságáról, irodalomtörténeti tanulmányairól, nyelvelméleti és -történeti műveiről, vagy éppen emberi sorsának tragikus fordulatairól és végső tragédiájáról. Ismeretes, hogy kezdetben, még a világháború befejezése előtt, határozott „baloldali” fordulatot tett, ennek következtében vállalt szerepet az erdélyi kommunista mozgalomban. Ennek a szerepvállalásnak a hátterében persze az is ott volt, hogy védelmezni akarta az erdélyi magyarságot, az erdélyi magyar kultúrát, amely egy baloldali irányváltás nélkül teljes mértékben ki lett volna szolgáltatva az 1940-es „bécsi döntés” által Magyarországnak visszajuttatott erdélyi területen 1944 végén ismét berendezkedő (és bosszúszomjas) román hatalomnak. Az erdélyi írók „baloldali” fordulata vagy elhelyezkedése (hiszen Gaál Gábor, Balogh Edgár, Nagy István, Méliusz József korábban is a „baloldal” képviselője volt, Szabédi mellett Horváth István, Kiss Jenő, később Sütő András, Lászlóffy Aladár és mások ekkor csatlakoztak a „baloldalhoz”) valójában nemzetvédő pozíciót jelentett.
A „baloldaliság” mostanában a politikai, mi több, pártpolitikai elkötelezettségek és elfogultságok mentén igen erősen (és szerencsétlen módon) tagolt magyar közéletben és kulturális életben, főként a nagy befolyást szerző „hivatalos” nézetek körében nem egyszer gyanakvással és ellenérzéssel találkozik. Holott ugyanolyan legitim történelmi és eszmei alkotórésze a magyar gondolkodásnak és közéletnek, mint a jobboldaliság. Valójában nem a „baloldal” és a „jobboldal” jelent veszedelmet a magyar társadalomra és kultúrára, hanem ezek radikális és szélsőséges változatai, amelyek nem az európai demokratikus eszmények és politikai morál jegyében kívánják alakítani a közéletet, a hatalmi viszonyokat. Szabédi László (másokhoz, például a magyar népi mozgalom jelentékeny részéhez vagy a magyar szociáldemokráciához hasonlóan) sohasem mondott le a maga demokratikus meggyőződéséről és politikai erkölcsiségéről. „Baloldalisága” ilyen módon teljesen legitim értéke a magyar közgondolkodásnak és politikai életnek. Ez a „baloldaliság” nem pusztán eltűrést, hanem elismerést kíván.
Szabédi László „baloldaliságának”, amelyet a kommunista párt vezetőitől nagyon eltérő módon ő demokratikus eszmeiségnek szeretett volna látni, végül is tragikus következménye lett. Az ötvenes évek végén, midőn sorra szüntették meg a korábban nagy szerepet betöltő kisebbségi kulturális intézményeket, Szabédi ellen is hajszát indított az erdélyi magyarság intézményeire támadó bukaresti politika. Ez akkorra már feladta azt a „látszat” jogegyenlőségi politikát, amelyet korábban a magyarok által is támogatott Petru Groza kormányelnök képviselt. Szabédi körül is megritkult a levegő, különösen azután, hogy néhány tanártársával együtt tiltakozott a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem felszámolása ellen. Gyorsan szűkülni kezdett körülötte a kör, egyre sokasodó vádakkal és rágalmakkal kellett szembenéznie. A kíméletlen és igaztalan támadásokat nem sokáig bírta, 1959 tavaszán Kolozsvár közelében a vonat elé vetette magát. De mint minden igaz tragédiának, az övének is van katarzisa: az erdélyi magyar értelmiség fiatalabb nemzedékét az ő sorsa tanította közéleti felelősségre és emberi helytállásra. Vértanúhalálával is egy nemzedék nevelője és mestere lett.
