Cervantes, a Búsképű Lovag

Cervantes le akar nyűgözni, és le is nyűgöz. Úgy csal lépre, hogy amennyire lehet, ragaszkodik a valósághoz, de persze tudja, hogy nem lehet, mert a valóság rágós és emészthetetlen. „A költött történetek akkor jók és érdekesek – írja –, ha valóság vagy valószínűség van bennük; az igazi történetek pedig annál jobbak, minél igazabbak.”

Az egyik legpontosabb író. A Don Quijote első kötetének hatodik fejezetében két barátja, a pap és a borbély szigorú vizsgálatot tart a lovag könyvtárában: az ablakon át a baromfiudvar tyúkszaros földjére szórják az ostobának és fércműnek ítélt lovagregényeket. Kíméletlen kritikusai a műveknek, magasról tesznek a tudomány meg a hivatalos műbírálat szempontjaira, őket kizárólag az olvasmányosság és a hitelesség érdekli. Kevés műnek kegyelmeznek, amilyen például Tirante lovag küzdelmeinek históriája, A fehér Tirante. De vajon miben jobb ez a többinél? Cervantes a tisztelendő úr szájába adja a magyarázatot: „Mondhatom, kedves komámuram, ami a stílust illeti, nem lehet ennél jobb könyv a világon; ebben a lovagok esznek is, alusznak is, ágyban halnak meg, s haláluk előtt végrendeletet is tesznek, s más egyéb is történik, ami különben az effajta könyvekből rendesen hiányzik.”

A valóság és a fikció ugyanúgy keveredik, úgy értem, hasonlóan szeszélyesen, vagy inkább kiszámíthatatlanságában is kiszámíthatóan, mint majd Proustnál, Joyce-nál, Krúdynál. Az első kötet utolsó fejezetét például azzal zárja, hogy amikor a krónikás már letett róla, hogy folytassa művét, hiszen minden kutatása kudarcba fulladt, mert a búsképű lovag újabb kalandjairól semmit sem sikerült megtudnia, akkor a jó szerencse elébe sodor egy vén zaragozai orvost, aki beszámol róla, hogy egy ódon remetelak újjáépítésekor ólomszelencére bukkant, melyben molyrágta pergamenek lapultak, s azokra gót betűkkel a man­chai lovag utolsó tetteit rótták fel a tudósok. Az irományok szerzői olyan híres akadémikusok, mint el Monicongo (Macskamajom), del Paniaguado (Háziszolga), del Caprichoso (Szeszélyes), del Burlador (Tréfás) vagy del Cachidiablo (Ördöngös). „A szerző ama roppant fáradsága fejében, hogy La Mancha minden levéltárát összevissza kellett kutatnia, míg napvilágra hozhatta e történetet, nem is kér olvasóitól egyéb jutalmat, csak hogy higgyenek neki annyira, ahogy az okos emberek a lovagregényeknek hisznek, melyeket oly nagyra becsül a világ.” Vagyis: mulassatok jól, de ne higgyétek egy szavamat sem. A csalárd szerző ezúttal is lépre csal: ugyanis az ódon szelencék története igaz.

Mostanában, amikor új népvándorlás zajlik, muszlimok tíz- és százezrei özönlenek Európába, amikor az öregnek mondott kontinensen a kereszténység haldokolni látszik, most talán különösen is érdekes lehet a hajdani történet. Hispániában az arab hódoltság 1492-ben véget ér, a Katolikus Királyok – Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd – visszahódítják Granadát, a nyolcszáz éves ibériai mór uralom legutolsó bástyáját. A reconquista a kereszt diadala is. Győzelmi mámorban úszik a félsziget. Relikviává lesznek a zászlók, melyek először tűzettek ki az iszlám jelképének tekintett Alhambra bástyáira. Csodálatos templomok százai, szédítő nagyságú székesegyházak tucatjai emelkednek a diadal és dicsőség mámorában. Egyszerre keresztény és egyszerre spanyol triumfus ez. Nem csak a keresztények győztek – spanyolok győztek az arabok felett. A világtörténet első nagy spanyol győzelme ez. Talán nem is lesz soha többé ilyen: minden későbbi siker, minden dicsőség innen ered. Szent ereklyékként őriztetnek a Granada mecseteiben először celebrált misék serlegei – futnak az arabok és a zsidók, megszületett a modern, hatalmas Spanyolország.

Közel száz év telik el, amikor 1588-ban Granadában elbontják a mórok régi mecsetjét, és a keresztény székesegyház alapozásán dolgozó munkások ólomládákat lelnek a föld alatt. Bennük gót betűkkel, három nyelven – latinul, spanyolul és arabul – írt pergamenek.

Nem roskatag remetekunyhó – ahogy az állítólagos vén zaragozai orvos mondja –, hanem a granadai nagymecset. Nem holmi szelencék, hanem vasalt ólomládák. És ami a legfontosabb, nem molyrágta papirosok, melyeken a la manchai lovag utolsó tettei sorakoznak, hanem olyan iratok, melyeken a mohamedán-keresztény szinkretizmus egyik grandiózus kísérlete tárul az ámuldozó teológusok szeme elé. Vagyis igaz, és mégsem az.

1588-ban Cervantes elmúlt negyvenéves, túl van a híres lepantói tengeri ütközeten, melyben muskotélyosként, azaz muskétásként vett részt, ahogy mondani szokták, oroszlánként harcolt, bal karját kis híján elveszítette, kitüntették, hazafelé algíri kalózok foglalták el a hajóját. Túl van az ötéves rabságon, vakmerő szökési kísérleteken – és most otthon ír. Még nem a búsképű történetét írja, azt – úgy gyanítjuk – majd csak tíz év múlva, 1598-ban kezdi el. Novellákat ír. Nyomorog, éhezik, kilincsel, színházak körül ólálkodik, megházasodik, elhagyja a feleségét, elszegődik adószedőnek, még börtönben is gubbaszt – de ír. És a Példás elbeszélések novellái már sejtetik a nagy írót.

Úgy tűnt, hogy az 1588-ban Granadában talált ólomládák szövegeinek szerzői – hatalmas meglepetésre (és megrökönyödésre) – Szent Jakab legközelebbi társai, vagyis Hispánia keresztény térítői voltak: Cecilio, Granada első püspöke, valamint Thesiphone és Indalecio. Csakhogy a granadai ólomládák könyvei szerint a Jakabbal együtt érkező nagy hittérítők maguk is Keletről jöttek, és valójában arabok voltak: Ceciliót a megkeresztelése előtt Ibn al-Radinak, Indaleciót pedig Ibn al-Mogueirának, Thesiphonét Ibn Athasnak hívták. Ezek szerint Szent Jakab, aki később majd egész Spanyolhon védőszentje lesz – arab társakkal vette magát körül.

Santiago, a „mórölő” keresztény arabokkal érkezett volna? Lehetetlen!

A pergamenek körül ádáz vita kerekedett. Granada püspöke hinni akart a dologban, tájékoztatta II. Fülöpöt és V. Sixtus pápát; szerette volna, ha a szentatya hitelesnek nyilvánítja az „ősi” irományokat. Hogy kiknek állhatott érdekében a hamisítás? Nyilvánvaló: a keresztény hitre tért araboknak, a moriszkóknak, akikben nem bíztak az igazi keresztények, és akiket üldözött az éber és gyanakvó inkvizíció. Ily módon próbálták volna bizonyítani, hogy hűséges keresztény alattvalók, hiszen elődeik már Hispánia krisztianizálásából is kivették a részüket. Sokan kikeltek a granadai pergamenek hitelessége ellen, a maga módján Cervantes is, aki az ólomládák történetét – korának ezernyi más kisebb-nagyobb eseményéhez hasonlóan –, karikírozva ugyan, de felismerhetően beleírta nagy művébe is. Gúnyolódik, túloz, nevettet, de mindig szeret és megbocsát. Ez is a varázs része. Tudja – egy másik munkájában írja is –, hogy sosem az embereket kell hibáztatni, ha érdeklődést mutatnak mindenféle ostobaság iránt, hanem azokat, akik az ostobaságokat feltálalják nekik.

El Caballero de la Triste Figura – a szomorú megjelenésű, szomorú alkatú, szomorú habitusú lovag.

Az első kötet 19. fejezetében Don Quijote éjnek évadján szétkerget egy kísérteties fáklyás menetet, és azon az éjjelen nevezi őt Sancho Búsképű Lovagnak, majd amikor ura megkérdezi, miért hívja így, azt feleli: „kegyelmed igazán oly bús képet vágott, hogy annál szomorúbbat soha életemben nem láttam…”.

Don Quijote – és vele Cervantes (miként kortársai, a spanyol uralom ellen harcoló németalföldi „koldusok”) – büszkén vállalja a ráaggatott gúnynevet (egy olyan világban, ahol lovagtársai ilyesféle pompázatos nevekkel büszkélkednek: Úrhölgyek lovagja, Griff lovag, Lángkardú lovag, Unikornis, Főnix lovagja, Halál lovagja). „S hogy ez a név annál illendőbb legyen hozzám, mihelyt alkalmam lesz rá, pajzsomra azonnal egy igen bús alakot festetek.” Én pedig, négyszáz évvel későbbi olvasó, érzem az író lendületét, ahogy élvezi az írást, viszi a lendület, a lelkesedés, ahogy a hű Sanchóval ezt mondatja: „Az éhség és zápfoghiány oly szomorú képűvé teszi, hogy amint már említettem, arra a festett bús alakra igazán nincs semmi szüksége.”

Ezt csodálom benne a legjobban. Hogy oldalról oldalra újra és újra érzem őt, az írót, ahogy töpreng, meg-megtorpan, aztán megint magával ragadja, sodorja a saját története, és magával ragad engem is, aztán révülten felpillantok, és lám – ott vagyok mellette. Cervantes mellett. Az író mellett. Padon, lócán vagy a padlón gubbasztok – nem érdekel, hogy Granadában, Sevillában vagy Toledóban vagyunk-e, Valladolidban vagy Madridban, sőt akár egy dohos tömlöcben valamelyik Argamasillában – a lényeg az, hogy ott vagyok mellette, a közvetlen közelében. Akár meg is érinthetném. (Különben Argamasilla fontos hely, tökmindegy, hogy de Alba vagy de Calatrava, mert – ha hiszünk a legendának – ott keletkeztek a Don Quijote első fejezetei. Erre persze mérget nem vennék, ám az tény, hogy a regény első kötetének utolsó fejezetében emlegetett híres-neves tudósok, a Macskamajom, az Ördöngös meg a többi – a csalárd szerző szerint – mindannyian argamasillai akadémikusok voltak.) De vissza a granadai ház carmenjébe vagy az argamasillai cella öreg lócájára. Don Miguel töprenkedik, előtte papír, füle mögött a toll, könyöke az íróasztalon, álla a tenyerébe hajtva… A látvány otthonossága, ne kérdezzék, miért, arra emlékeztet, ahogy Pier Paolo Pasolini a saját filmjében, a Canterbury mesékben Chaucerként dolgozik, néha elégedetten hátradől a székében, feldobja sarkát az írópultra, kajánul vigyorog, és a lúdtollal az orrát piszkálja.

Annyi mindent szeretek ebben az íróban és ebben a regényben, annyi minden elkápráztat, lenyűgöz vagy elgondolkodtat, a legmeglepőbb számomra mégis ez a közelség. Vele otthon vagyok, ami képtelenség, mégis igaz. Olyan keveseknél érzek hasonlót, Petroniusnál vagy Lukianosznál, Borgesnél, Camus-nél, Krúdy is ilyen (annak ellenére, hogy tőle nem távolít el néhány ezer kilométer vagy pár évszázad). Kundera a talányosságot említi, a prózaiságot, hogy Cervantes nem olyanoknak írja le a hőseit, amilyeneknek lenniük kéne, hanem olyanoknak, amilyenek. Hogy a szerelem nem fennkölt, a megrendítő nem ünnepélyes. Említi a humort, meg azt, hogy az író szisztematikusan kerüli az akkoriban szokványost, és emiatt minden a visszájára fordul, semmi sem az, aminek látszik: „semmi sem bizonyos itt, minden csak rejtelem és káprázat, mindennek valami bizonytalan, homályos jelentése van”. Minden kétértelmű. Kezdjük azon, hogy nem is Cervantes a szerző – „én, habár atyának látszom, Don Quijotének csupán mostohaatyja vagyok” –, hanem a mór Cide Hamete Benengeli. Akinek írására megint csak különös helyszínen és véletlenül bukkan rá Cervantes. Az első kötet IX. fejezetében írja: „Amint egyszer Toledóban az Alcanán lődörögtem, fiatal siheder lépett egy selyemkereskedőhöz, s holmi régi papírokat és iratcsomókat kínált neki.”

De mi is volt az a híres toledói Alcaná?

Piaci negyed. Utcák, sikátorok, gótikus vásárcsarnokkal és aprócska boltok regimentjével. Itt, a Tajo folyó patkójában, a mai székesegyház alatt terült el hajdan a hegy-völgyes Toledo egyik juderíája, az úgynevezett kisebb zsidó negyed, aztán a mór időkben a főmecset körüli alcaicería (al-kajszarijja), az árkádos bazár. Cervantes korában is sűrű városrész ez, valóságos labirintus, tele erőszakos koldusokkal, sunyi tolvajokkal, harsány árusokkal és olyan nyüzsgéssel, hogy olykor lépni alig lehet. Van itt minden, finom szövetek, drága selymek és ékszerek, kendők, táskák, ruhák, szőnyegek. Fegyver- és páncélkovácsok, lakatosok, ötvösök, réz-, arany- és ezüstművesek. Tolmácsok, írnokok, pénzváltók, és persze könyvesek.

Don Miguel itt tekereg, és miért ne képzelhetnénk el, hogy éppen a közeli Szent Tamás-templomból jön? Kíváncsi volt egy festményre, a témája Orgaz gróf temetése, és a híres krétai görög, El Greco festette pár éve, azóta sokan járnak a csodájára a Santo Tomás Fogantatás-kápolnájában. Don Miguel a festő tehetségétől felvillanyozódva ballag, és mivel szenvedélyes olvasó – állítja önmagáról –, aki még az utcán heverő papirosokért is kész lehajolni, természetesen lecsap a rejtélyes holmira. Mivel nem tud arabul, nyomban fülön csíp egy ott ólálkodó moriszkót (kikeresztelkedett, ámde arab érzelmű és kultúrájú mór), és beleolvastat vele a szövegbe. A moriszkó találomra felnyitja a lapokat, olvas, majd felnevet. Min derülsz, kérdezi Cervantes, mire a keresztény mór felolvassa azt a mondatot, mely – ha hiszünk az olvasót állandóan tévútra csaló, tükörjátékokat játszó, „lebegtető” írónak – az első mondat, amit Cervantes megismert a nemes lovag, Don Quijote de la Mancha csodálatos történetéből. Ez a mondat így hangzik: „Dulcinea del Tobosónak, kiről e történetben annyiszor van szó, ügyesebb keze volt a disznóhús besózására, mint bármelyik asszonynak egész La Manchában.” Don Migel rögtön megalkuszik a mórral, aki fél mázsa mazsola és két véka búza fejében másfél hónap alatt lefordítja neki a művet, melynek címe: „Don Quijote de la Mancha története; írta Cide Hamete Benengeli arab történetíró”.

Vajon milyen ember lehetett Don Miguel de Cervantes Saavedra? Hogy nézett ki? Milyen volt a járása, a nézése? Hogy nevetett? Mekegett, nyiszogott, hahotázott? Különc volt? Jó társalgó, éles elméjű, felvágott nyelvű, szurkálódós? Vagy hallgatag, magának való, aki a derűt és szarkazmust a papirosnak tartogatta? Úgy képzelem, olyan volt, amilyen ismerőse mindannyiunknak van. A különös, aki mindig meglep, zavarba hoz. Akivel nem biztos, hogy jól érezzük magunkat, nem biztos, hogy vágyunk a társaságára, de szívesen emlegetjük őt barátok közt mint magányos csavargót, ködlovagot, különcöt, eredeti figurát, aki valahogy mindent másképp lát, másfelől közelít meg.

Borges azt mondja, a józan ésszel felfoghatatlan, titokzatos írók közé tartozik, akiknek a művei tele vannak hibával, logikátlansággal, szabálytalansággal, felesleggel és hiátussal, szövegük mégis roppant hatással van ránk, ki tudja, miért. Ugyancsak ő állítja azt is, hogy a Don Quijote az európai irodalom első és legbensőbb jellemtörténete. Cervantesben, mint Stevenson halhatatlan doktor Jekylljében, „legalább két ember lakozott: a harcedzett veterán, vagy könnyebb kifejezéssel a miles gloriosus, a hagymázas álmok olvasója és élvezője, és az a megértő, elnéző, ironikus, jóindulatú férfi, akit Groussac – bár nem szerette – képes volt Montaigne-hez hasonlítani.” Goethe lelkesedik, kincsestárnak nevezi a Példás elbeszélések gyűjteményét. Thomas Mann a második világháború idején, a világégés közepén, amikor gondolkodó ember nem töprenghet máson, mint az emberi civilizáció, a bukás és haladás nagy kérdésein, egy hosszú hajóútjára a Don Quijotét csomagolja el az utazóládájába, feltételezhetően nem azért, hogy könnyed szórakozást keressen benne. Márai Sándor azt mondja, Cervantes maga Don Quijote, a „józan tébolyult”, aki ugyan nem „eredményes”, mégis „győztes”. Cervantes tizenkét fennmaradt dedikálását neves grafológusok elemezték, akik egybehangzóan állítják, hogy az író szenvedélyes, impulzív, intelligens, éles elméjű ember volt, aki gyűlölte a lelketlen rutint és a merev szabályokat. Érzelmes idealista, aki igyekezett megőrizni elméje tisztaságát és a hidegvérét, kereste a közös nevezőt, de ha nem lelte, akkor kirohant a világ ellen. „Ha nem cselekedhetett, ha tétlenségre ítélték – írja az egyik lélekbúvár –, akkor nem nyughatott, megkereste a maga útját, mindenképpen elindult valamerre.” Számos portréja létezik, nem egy még életében keletkezett, a szakértők mégis vitatkoznak rajta, hogy valamelyik hitelesnek tekinthető-e. Ő maga így írja le önmagát (a Példás elbeszélések előszavában): „Akit itt láttok, hosszúkás arccal, gesztenyeszínű hajjal, sima és nyílt homlokkal, élénk szemmel, görbe, bár arányos orral, ezüstös szakállal – húsz évvel ezelőtt arany volt –, nagy bajusszal, kicsiny szájjal, fogatlanul – mert már csak hat foga van, és azok is rossz állapotban, szerteszét dobálva, semmi kapcsolatban egymással –, közepes, nem túl nagy és nem is kicsi termettel, inkább fehér, mint sötétes arcszínnel, kissé hajlott vállal és nem nagyon fürge lábbal (…) Neve Miguel de Cervantes Saavedra; sok éven át katona volt, hatodfél esztendőn keresztül pedig hadifogoly, megtanulta hát, hogy a balsorsot türelemmel kell viselnünk. A lepantói tengeri csatában egy puskalövés következtében elvesztette a bal karját és ezt a sebet, ha csúf is, szépnek tartja, mert a legemlékezetesebb és legnagyszerűbb alkalommal szerezte, melyet az elmúlt századok láttak és a következők látni fognak; akkor, amikor a boldog emlékezetű V. Károly, a harci villám fiának győzedelmes lobogója alatt küzdött.”

A „harci villám fia” izgalmas mellékszál. Don Juan de Austriáról van szó, a kecses mozgású, kedves és szellemes vezérről, aki az „utolsó lovag”, V. Károly fattya. Az ő vezérletével győzött a keresztény flotta a török hajóhad fölött, megállítva végre a muzulmánok két évszázada tartó tengeri előnyomulását. Az elragadóan fiatal Don Juan az előző évben, 1570-ben még Andalúziában harcolt, ő verte le a Granada környékén és a Sierra Nevada 3500 méter magas, zord hegyei közt, az Alpujarras vidékén élő moriszkók három éve tartó lázadását. (A moriszkókat az inkvizíció éppoly kegyetlenül üldözte, mint át nem tért társaikat. Cervantes egyik novellájában a ­valladolidi Feltámadás-kórház kutyája így beszél a moriszkókról: „Csoda, ha annyi sok közt egy is akad, aki igazán hisz a szent keresztény törvényekben…”.) Lepanto nagy diadal volt, elesett a török admirális, Lala Musztafa pasa, elesett az egyiptomi basa, a kétszázötven török hajó felét elsüllyesztették, a többit elfogták, csak Ali-el-Uludzsi (Hitehagyott Ali vagy más néven a „Skorbutos”) algíri kalózvezér negyven chebeckje (latinvitorlázattal is felszerelt, különösen gyors evezős gályája) menekült meg. (Különben ez a híres kalóz, az algíri beglerbég, Hitehagyott Ali volt az egyik felbujtója és pénzelője az alpujarrasi fölkelésnek.) És ami nekünk különösen fontos: Lepantónál kiszabadítottak több mint tízezer keresztény gályarabot, akik közt rengeteg egri, szigetvári és a magyar végek más erősségeinek ostromakor fogságba esett magyar vitéz is volt.

A mellékszál mellékszála is milyen izgalmas! (Nem hiába írja Melville a Billy Budd történetében, hogy a kitérő irodalmi bűn, és mint minden bűn, gyönyörrel kecsegtet.) A magyar végek. A három részre szaggatott magyar haza. Generációkon át front, ahol nincsen béke, nap nap után cseberszám ömlik a vér, ahol két nagyhatalom egyszerre rabol és gyilkol, szedi az adót, hajtja vérpadra vagy rabszolgaságba a népet. Ahol a minden reggeli ébredés – a pór kunyhójában, a végvárak szalmával felszórt pádimentumán és a várkastélyok baldachinos ágyaiban is – egy-egy újabb alkalom a Moirával, az elkerülhetetlen végzettel való szembenézésre. Itt nagyobb és erősebb a hit, de nagyobbak a végletek, súlyosabbak a bűnök is. 1566-ban Zrínyi levágott fejét a budai pasa elrémisztésül elküldette Miksa császárnak, aki ugyan rettegett az immáron Bécset fenyegető töröktől, mégis örült, mert gyűlölte a szigeti hőst. Öt évvel később, Lepantónál Don Juan de Austria tűzeti karóra a török hajóhad admirálisának, Lala Musztafának a fejét, majd a közelgő vihar elől kikötőbe vontattatván a sérült hajókat, sietősen tér be az útjába kerülő első templomba, hogy hálatelt, gyermeki szívvel rebegjen köszönetet a győzelemért Szűz Máriának. Lám, nem is olyan különös, hogy 1571-ben ott, a Jón-tengeren, a Pátrai-öböl torkolatánál együtt harcol Don Miguel és a török gályák evezőpadjaihoz láncolt egykori szolnoki, egri, gyulai vitézek? (Akik fellázadnak, letörik lábukról a vasat, és felcsörtetnek a hajók bűzös gyomrából a fedélzetre, hogy vízbe szórják a török pattantyúsokat.)

Cervantes (El Manco de Lepanto, Lepanto rokkantja, félkarúja) joggal büszke, hiszen nemcsak a világra szóló diadalból vette ki a részét, hanem utána is ott szolgált Don Juan de Austria korfui, tuniszi és más hadjárataiban. Egészen addig, míg 1575 szeptemberében el nem érkezett ama szomorú Nap, mely nem hozott neki szerencsét (El Solnak hívták a hajót, melyen – zsebében a Don Juantól és Sessa hercegétől kapott ajánlólevéllel – Nápoly kikötőjéből hazaindult): gályáját a katalán partok közelében, Cadaquésnél elfoglalták a hitehagyott görög, a Nyomorék csúfnevet viselő Dalí Mamí berber korzárjai.

Don Miguelt nem törik meg a kalózok rabságában töltött évek, és nem keseredik meg a szabadulás utáni évtizedekben sem, amikor elhanyagolják, érdemeit semmibe veszik, és a magánélete sem alakul szerencsésen. (Lábass Endre szöveges Cabinets of curiosities-ében, az Árnyékkereskedő első kötetében bóklászva botlok bele Tobias George Smollett skót hadihajóorvos és hajóskapitány történetébe. Emberünk sűrű életet élt, egyebek közt nemzetközi hírű tengerészhorror-regények szerzője volt. 1755-ben adta ki saját Cervantes-életrajzát, és ebben azt írja, hogy a Don Quijote szerzője Spanyolhon dicsősége, hisz csodálatra méltó géniusza és hősi lelke hazája becsületét növeli, ám az ország szégyene is, mert nyomorban kellett leélnie öreg éveit.) Mintha minden megpróbáltatás megértőbbé és türelmesebbé tenné. Joszif Brodszkij jut eszembe, aki azt írja, hogy úgy hiszi, az az ember, aki olvasott Dickenst, nehezebben öl meg egy másik embert, mint aki nem olvasott Dickenst. Cervantes pedig azt állítja – és ismét a Példás elbeszélések bevezetőjéből idézek –, hogy tisztességes és kellemes szórakozást kínál, ami inkább használ, mint árt. „Kimondom kereken: ha valamilyen módon rájönnék, hogy ezeknek az elbeszéléseknek az olvasása bárkit rossz gondolatokra vagy szándékokra bírhat, inkább levágnám a kezet, amely megírta, mint hogy napvilágra hozzam őket.”

‍