.svg)
Kiss Ágnes: Finomhangolás. Koordináció és kontroll a szovjet típusú cenzúrarendszerekben. Romániai példák (1949–1989). Erdélyi Múzeum-Egyesület – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2022.
Bevallom, igencsak kíváncsian vágtam bele Kiss Ágnesnek a romániai cenzúráról szóló, Finomhangolás című kötetébe. Cseke Péternek, Tapodi Zsuzsának, Győrffy Gábornak vagy Bartha Katalin Ágnesnek a ’89 előtti könyves/sajtó- és színházkultúrára vonatkozó, a cenzúrát is érintő kutatásai jól jelzik: az 1948–1949-től kiépülő romániai cenzúra működésének feltárása számos olyan kérdést vet föl, amelynek megválaszolása nem feltétlenül egy kutató munkáján múlik. Kiss Ágnes finomhangolása távlati perspektívát kínál: a kötet első három fejezete a cenzúranormák értelmezhetőségét, a sikeres szervezeti működés alapjait, illetve a kutatás módszertani elveit és a kutatásba bevont forrásokat taglalja. Olyan rendszert és átlátható kutatási módszertant kínál, amelyen keresztül keretbe foglalható és leírható a diktatórikus Románia cenzúraműködése. A kötet negyedik és ötödik fejezetének finomhangolása viszont már egyedi példákon keresztül mutatja be az államszocialista cenzúra működtetőit és korszakait, az 1977 előtti és utáni cenzúrarendszer – a laikus olvasónak sok esetben hajmeresztőnek tűnő – működési mechanizmusát. A sajtó-főigazgatóság feladatai, a helyi megbízottak koordinációja, a „jó főszerkesztő”, „jó véleményező”, „jó cenzor” típusairól és azok jellemzőiről szóló részfejezetei egy olyan államapparátus jól megszervezett működési mechanizmusaiba nyújtanak betekintést, amelyekről eddig egykori szerkesztők, intézményvezetők visszaemlékezéseiből csak egy-egy pillanatfelvételt kaphattunk. Kiss Ágnes a kutató objektivitásával szemléli a vizsgált forrásokat, de könyvében azok az olvasók is megtalálhatják a maguk számára izgalmas vonatkozásokat, akiket a korszak nem feltétlenül kutatóként érdekel.
Hogy csak néhány kiragadott példával szemléltessem Kiss Ágnes kutatásának hozadékát: egészen elképesztő adatokkal támasztja alá a cenzúra működésének precizitását, amikor a Sajtó-főigazgatóság 1976-os tevékenységét számszerűsíti. „333, illetve 175 időszaki kiadványt kellett ellenőrizni a fővárosban és a megyékben, ezenkívül pedig 16 egyetemi lapot, 400 diáklapot és 20 vallásos lapot; a rádió és a tévé esetében 55 819 óra műsort a fővárosban, és 10 017 óra műsort a területi stúdiókban; a könyvkiadás területén: 15 383 szerzői ív társadalmi-politikai témájú kiadvány (…), 31 651 szerzői ívnyi irodalmi és művészeti témájú kiadványt (…), 59 600 szerzői ív terjedelmű technikai és tudományos irodalmat (…), 42 660 szerzői ív kisméretű nyomtatványt és sokszorosított anyagot” (115–116.). E számok olvastán valóban igazat kell adnom Láng Gusztávnak, aki az Utunkban közölt egyik kritikájában úgy véli, az irodalom történetét a cenzúra történetén keresztül is meg lehetne írni… (És az is jó kérdés, hogy jelenhetett meg írásában az ominózus mondat.)
Mint ahogy az is igencsak meggondolkodtató, hogy az első 15 évben a cenzoroknak 40 százaléka kisebbségi volt – azaz országos arányukhoz képest az etnikai kisebbségek igencsak felülreprezentáltak voltak, s ez talán nem csak a nyelvismeretüknek tudható be. Tanulságos a szerzőnek a cenzorok iskolai végzettségéről szóló alfejezete is: az első 15 évben a helyi cenzúrahivatalok emberei fiatalok voltak, de idősebbek és gyengén képzettebbek, mint a bukarestiek. „1951-ben a megbízottak fele 35 év alatti, (…) 1965 végén 62 százalékuk még mindig 40 évnél fiatalabb (a fővárosban ez az arány 80 százalék). Tizenöt év alatt a képzettségbeli elmaradás csökkent. 1953-ban a megbízottak felének volt érettségije vagy magasabb fokú végzettsége, míg ez 71 százalék a bukaresti csapat esetében. 1965 végére ez 83 százalékra gyarapodott a megbízottak körében, de ekkor már 97 százalék volt a központban, ugyanakkor a megbízottak 10 százaléka még mindig csak elemi iskolát végzett. A hetvenes évek elejére viszont ezt a kategóriát teljesen felszámolták, azaz már nem volt elemi végzettségű cenzor a Sajtó-főigazgatóságnál” (118.). Mindennek ismeretében nyernek máris más értelmet a cenzorok kijátszásáról, egy-egy vers, próza sorok közötti olvasatáról szóló visszaemlékezések, életútinterjúk erre vonatkozó mondatai.
Mindemellett van Kiss Ágnes könyvének néhány olyan mondata, így Ceaușescu 1977-es, Előrében közölt beszédének egy részlete, amelyről nem gondoltuk, hogy alig ötven év távlatából ismét időszerűvé – vagy legalábbis igencsak meggondolkodtatóvá – válik: „Teljes meggyőződésem, hogy mindenki, ha tudja, hogy utána már senki sem javít, hogy tőle függ minden, háromszor is meggondolja majd, mielőtt határoz” (99.). Talán ezért a felismerésért is érdemes fellapozni Kiss Ágnes kötetét.
Demeter Zsuzsa
