Búcsú a „Homo Transilvanius”-tól – interjú Hans Bergel szász íróval, költővel

Hogyan alakult az írói indulása, milyen volt a korabeli irodalmi élet?

A velem egykorú erdélyi szász fiatalokkal ellentétben, akik az írásra adták a fejüket, és a német szak elvégzését követően többnyire folyóiratoknál (pl. a Neue Literaturnál) vagy napi-, illetve hetilapoknál (Neuer Weg, Banater Post stb.) újságíróként tevékenykedtek, én akkoriban a teljesítménysporttal foglalkoztam. Hat éven keresztül, 1947/48–1953/54 között Románia nemzeti síválogatottjának tagja voltam, 1948-ban pedig könnyűatlétaként – középtávfutóként – Románia bajnoka, csúcstartója lettem. Akkoriban alpinizmussal is foglalkoztam, kenuval pedig végigjártam Románia legvadabb folyóit (például az „aranyló Besztercét”), és főedzőként egy nagy sportközpontot irányítottam Brassóban.

Hogy miért írom le mindezeket?

Először is azért, mert az első megjelent könyveim (a Die Straße der Verwegenen [Vakmerők utcája] című elbeszéléskötet 1957-ből, illetve az Abenteuer Japps (Japp kalandjai) regényem 1958-ból, mely Rennfüchse (Versenyrókák) címen Németországban, 11 kiadással, a legsikeresebb könyvem lett) mind-mind a sporttevékenységeim örömét, de mindenekelőtt az egész életemet jellemző természetszeretetemet tükrözik.

És azért is, mert 1947-ben és 1954-ben politikai okok miatt börtönben ültem, azaz a Szekuritáté szemében meg voltam bélyegezve, és mindig újabb és újabb követésekkel kellett számolnom. Amíg viszont – mint bárki az egykori keleti blokk összes országában egyébként – sportbeli csúcsteljesítményt tudtam felmutatni, viszonylag biztonságban éltem.

Ezért maradt távol az irodalmi élet szervezett formáitól?

Ezért volt meglehetősen ritka a jelenlétem például az irodalmi körökön, annál is inkább, hogy ezeken a körökön „vonalas elvtársak” ültek, akiktől egyáltalán nem voltam biztonságban. Azokban az években viszont egy egész sor jó/legjobb magyar (sport)barátom volt, főként Brassóból, Kolozsvárról és Székelyföldről. Utolsóként közülük Kovács Lacival találkoztam legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával. Imre Bélával – a nemzeti válogatottbeli szlalomedzőmmel – gyakran futottam össze itt, Bajorországban, 1988-tól élt Németországban. Magyar írótársakkal azonban semmiféle kapcsolatom nem volt. Amit kellőképpen sajnálok. Kovács azóta már meghalt.

Brassóiként mindig is nagy fontosságot tulajdonított az erdélyiségnek. Hogyan „fertőződött” meg ezzel fiatalkorában?

Az irodalomtörténetből már az 1944/45 előtti nagyszebeni iskolai éveimből, a jeles germanistának, művészet- és zenetörténésznek, Harald Krassernek köszönhetően (a kolozsvári egyetem idegen nyelv tanszékének későbbi vezető germanistája, aki szintén megjárta a börtönt) fogalommá váltak számomra a Helikon–Klingsor-személyiségek azon törekvései, hogy a nemzetiségi határokon átívelő – természetesen a románokat is beleértve – erdélyi párbeszédet ösztönözzenek és folytassanak. Krasser, a némettanárom 1937–1939 között a Klingsor folyóirat szerkesztője volt. A nagy pedagógusok erényeivel felvértezve, hihetetlen, nemzeteken átnyúló közösségvállalást tudott bennünk, 16-17 évesekben ébreszteni. A legtermészetesebbként tartotta az orrunk alá a Helikon képviselői meghívására magyar, román és német írók Kolozsváron szervezett találkozóinak célkitűzéseit. Évekkel később – jómagam 1968 óta élek Németországban – a Klingsor folyóirat alapítójával, a regényíró Heinrich Zillichhel (1898–1988), gyakori találkozásaink alkalmával sokszor beszélgettünk a Helikon nevéhez fűződő, nemzetek fölötti interkulturális erdélyi dialógusról, annak törekvéseiről. Dr. Zillich tisztelettel és ugyanakkor szomorúan beszélt azoknak az éveknek a közös igyekezetéről – tisztelettel adózva a magyar és román írószemélyiségeknek, és szomorúan amiatt, hogy a politikai fejlemények meghiúsították ezeket a kezdeményezéseket.

Milyen formában jelent meg ez az erdélyiség a korabeli irodalomban?

Létezett annak idején az erdélyi német írók körében egy szó, ami a nemzetek fölötti „közös”-séget hivatott kifejezni: az „erdélyi lélekről” írtak és beszéltek, azaz az Erdély összes nemzetisége számára közös életérzésről és hangulatról, az ön- és világmegértés összhangjáról, amely a nyelvi és etnikai különbségeken túl (anélkül, hogy tagadta volna azok specifikumát) összekötötte őket. A medgyesi születésű kultúr- és irodalomtörténész, dr. Otto Folberth (1896–1991) évtizedekkel később megjelentetett egy visszatekintést Die Stunde der „siebenbürgische Seele”, azaz Az „erdélyi lélek” órája címmel. Heinrich Zillich ugyanabban az évben, szintén Münchenben, még egyértelműbb címmel publikált írást: Das Verdämmern der „siebenbürgischen Seele” azaz Az „erdélyi lélek” elbóbiskolása. Ez, már-már drámaian fogalmazva, nem egyéb, mint annak a megállapítása, hogy az európai barbár politikai események nem utolsósorban a Helikon-személyiségek nemes gondolatát is szétrombolta.

Ön nemcsak írt róla, hanem többször is nyilvánosan beszélt az erdélyiségről, az interkulturalitásról.

Egy 1986-os, a Freiburgi Egyetemen tartott előadásomban, Erdély vonatkozásában, az interkulturalizmus, nemzetek felettiség gondolata kapcsán (nem annyira ábrándozva, mint ahogy azt az „erdélyi lélek” sugallja, de ugyanazt gondolva) a „Homo Transilvanus”-ról beszéltem. Ez a megfogalmazás egyfajta kulcsszó lett, és különböző szerzők számos írásában felbukkant azóta. Ez a freiburgi előadás talán a legutolsó megnyilatkozás a szinte egy évszázada az erdélyi népeknek a Helikon-kör által vita tárgyává tett szellemi közössége tárgyában; 1989/90-ben a vita tárgyának addig érvényes feltétele irrelevánssá vált: a három erdélyi kultúrkomponens egyike, a német – csekély kivételtől eltekintve – elhagyta az országot.

A Bukaresti Egyetemen pedig, ahol (2001 áprilisában) átvettem a díszdoktori címet, egyebek mellett a következőt mondtam: „Érett kultúrák mindig a humanitás gondolatában csúcsosodnak és találkoznak. Minden egyéb provincializmus marad.” Ez is egy olyan felismerés, amely egy évszázada Erdély legnagyobb elméit vezérelte. A bukaresti köszönetnyilvánításomban természetszerűleg – mivel egy román oktatási intézmény tüntetett ki – a német–román kultúrkapcsolatokból indultam ki. De ugyanúgy megtehettem volna német–magyar viszonylatban is: Bergel nagyapám (aki egyébként Budapesten tanult) meglehetősen nagy könyvtárában a magyar irodalom eredetiben és német fordításban is rendelkezésemre állt. Sajnos nem beszélem a magyar nyelvet, ellenben volt alkalmam olvasni Eötvöst, Madáchot, Gárdonyit, Molnárt, Tamásit, Petőfit és másokat német fordításban.

Hans Bergel (1925, Barcarozsnyó – 2022, Starnberg) erdélyi szász író, költő, újságíró. Az 1959-es brassói íróperben 15 év kényszermunkára ítélték. 1964-ben szabadon engedték, majd 1968-ban, Günter Grass közbenjárására kivándorolt Németországba, a München melletti Gröbenzellben élt. 1971–1989 között a Siebenbürgische Zeitung, 1990–2009 között a Südostdeutsche Vierteljahresblätter (2006 óta Spiegelungen) szerkesztője volt. Közel 50 könyvet írt, az 1972-ben megjelent Rennfüchse (Versenyrókák) című regénye 11 kiadást ért meg. Irodalmi munkásságáért számos díjat és kitüntetést kapott, a legfontosabbak: az NSZK érdemkeresztje (1982), Georg Dehio-díj (1991), Andreas Gryphius irodalmi díj (2013).

Az itt közölt gondolatok egy 2019 őszén készült beszélgetésből valók, ezekkel búcsúzunk az író, publicista Hans Bergeltől, aki idén február 26-án, kilencvenhetedik életévében hunyt el.

‍