Brecht kapitalizmuskritikája. Hét megjegyzés Bocsárdi Koldusoperájához

„Az elnyomás csapatban károg.” (József Attila)

Első. Az idei szegedi szabadtéri játékokon bemutatott Koldusopera a sepsiszentgyörgyi színház emlékezetes előadása, magasan kiemelkedik az elmúlt esztendők produkciói közül, alább megkíséreljük bizonyítani, miért. A szegedi együttműködés nélkül nem árt hangsúlyozni: a spektákulum, a hatalmas szerzői díjak és a zenés produkció pluszköltségei miatt, önerőből el sem készülhetett volna. Ide annyit: Brecht fulmináns, az elmúlt száz esztendő alatt csak kierősödő kapitalizmuskritikája, ami aktuálisabb, mint a megírásakor, a húszas évek végén, fölöttébb nehezen juthat el a nézőkhöz, mintha a láthatatlan hatalom így védekezne a módszereit leleplező és kigúnyoló bírálat ellen. Tudom, ez bizarr, de mintha „valakik” nem akarnák, hogy Brecht üzenete eljuthasson azokhoz, akiknek szól!
Második. Szabadtéri előadás. A rendező kilép a színházból a térre, s ennek megvannak a maga előnyei is, nagyban mozgathatja, szigorúan a szimmetria szabályai szerint a szereplőket, a csoportokat, a rendőrnőket, a bűnözőket, a kurvákat, a koldusokat, s ez a csoportos, egymást tükröző mozgás, maximálisan kihasználva Bartha József funkcionális díszletének az előnyeit, aláhúzza, kierősíti a darab énekelt s a dalokat „magyarázó” bizarr szövegeinek üzenetét. Brecht elidegenítő operája eljátszik a tandráma esélyeivel is, a villoni balladákra bravúrosan rájátszó songokat a szereplők rigurózusan magyarázzák. Semmi sem marad a megváltatlan homályban.
Harmadik. Bocsárdi, az általam látott Koldusopera-előadások rendezői közül alighanem az első, aki megpróbálja színpadon újjáteremteni a brechti epikus színház játékstílusát, ami a húszas évek berlini expresszionista kabaréjának a jellegzetes „elidegenedettség-effektusai”, sokszor önparódiába átcsapó gesztusai jellemeznek.
Negyedik. Ezáltal elkerüli a Koldusopera 100 zűrzavaros esztendejének színháztörténete során az egymást leköröző előadások előtt ásító gödröket. Az expresszionista gesztusok döntően meghatározzák a színészek szerepfelfogását, azonosulnak is az általuk életre keltett figurákkal meg nem is. Ezt húzzák alá az elidegenítő effektusok, melynek során a színészek bátran reflektálnak szerepükre, magukra, a világra. Magyarázzák az elnyomásra épülő rendszereket, s szinte szájbarágóan, az önismétlésekre bátran építve leplezik le. S ez a felfogás a hazai magyar színjátszást is hosszú évtizedek óta meghatározó, a teljes azonosulásra alapuló sztanyiszlavszkiji szerepfelfogás éles ellentéteként az előadás stílusát is döntően meghatározza. Ezért is kerülheti el a musical mindenkor kísértő csapdáját. Mert a Koldusopera, bizonyítja Bocsárdi zenedrámája, minden, csak nem musical, a benne kísértő moralitásjáték elemei is élesen ellentmondanak ennek. Amelyek nagyon sokszor a tandráma modorát és tanításait is kifigurázva és bátran parodizálva burleszkszerűek, mintha a szerző ars poeticáját példáznák. Hogyan is határozza meg Brecht az általa kitalált s egész életében, váltakozó körülmények és viszonyok között állandóan továbbfejlesztett epikus színház lényegét a mindenkori néző szemszögéből? „Az epikus színház nézője viszont így szól: Ezt sosem gondoltam volna – Ez nem a helyes út – Ez hihetetlen – Csak legyen már vége – Megdöbbentenek ennek a férfinak a szenvedései, mert fölöslegesek – Ez magas művészet, nincs benne semmi egyértelmű – Nevetek, amikor sírnak, sírok, amikor nevetnek.”
Ötödik. Az előadás sikere azon áll vagy bukik, hogy hogyan énekelnek a színészek. Nos, Incze Katalin láthatólag eredményes munkát végzett, énekelnek, nem is kevésszer jól. A nagyzenekar pedig meghatározza az előadás ritmusát, a songok színészeink eddig nem ismert képességeit villantják fel. A nem kevésszer harsány dalok, kihangsúlyozva Kurt Weill organikusnak is nevezett zenéjének rejtett erényeit, lehetőséget teremtenek az önfeledt játékra, amellyel a szereplők tehetségükhöz mérten bátran élnek is.
Hatodik. Az előadás sikerének záloga a szereposztás. Az a tény, hogy Bocsárdi a Koldusopera-előadások döntő többségében amorózók által játszott Penge Mackie szerepére Erdei Gábort és ellenfele, a koldusmaffia-vezér szerepére Szakács Lászlót szemelte ki, döntően befolyásolja és meghatározza az előadás arculatát és szavatolja a sikert. Erdei, amellett, hogy fantasztikusan énekel, egyszerre mélakóros és cinikus, ugyanakkor érzékeltetni tudja, hogy a betörőkirály érzi a saját vesztét. Tudja, hogy őket, a „polgári kisiparosokat” meghaladta az idő. S mindezt az akasztófa alatt – igen, vannak aggasztó körülmények, döbbenetes beleérző képességgel mondja el: „Minket, polgári kis­iparosokat, akik derék feszítővasaikkal a kisboltosok nikkelkasszáit dolgozzuk meg, elnyelnek a nagyvállalkozók, akik mögött ott állnak a bankok. Mit számít egy tolvajkulcs egy részvénnyel szemben? Mit számít egy bankrablás egy bankalapítással szemben? Mit jelent egy ember meggyilkolása, szemben egy ember alkalmaztatásával?” Nos, érti, aki érti. S hogy ezek a betörőkirály szangvinikus és szarkasztikus felismerései elérhetik a hatást, ennél világosabban, drámában legalábbis, nemigen fogalmazták meg komor korunk lényegét, nagy szerepe van darabbéli ellenfelének és győztes riválisának, a koldusmaffia vezérét alakító Szakács Lászlónak is, alakításában, amellyel alighanem felért a csúcsra, olyan erő van, hogy robbantja szét a színpadot! Ő nem melankolikus, mint ellenfele, ó, nem, cinikus, és bízik magában s az emberi részvétben, szolidaritásban, amelyre korunk hazugságai is arcpirító módon alapoznak, maximálisan használva ki az emberek naivságát, határtalan szűklátókörűségét, ostoba jóindulatát!
Hetedik. A mellékszereplők számtalan szereposztásbéli telitalálatának örülhetünk, egyénileg is, csoportban is, ismételjük, a spektákulum fő jellemzője a csoportok szimmetrikus és átgondolt mozgatása, melyek hozzájárulnak a sikerhez. A többi néma csend, halljuk, amint a már idézett elnyomás már nem is csapatban, hanem hordákban, seregekben károg, előrevetítve a jelenünknél is ragyogóbb jövőt.