Beszéljünk a lényegről

Vida Gábor legújabb regénye, az Egy dadogás története a szerző krédóját igazolja: arról lehet valóban hitelesen írni, amit megélt az ember, amit személyesen is megtapasztalt.1
Igazán hálásak lehetünk neki, hogy engedett a késztetésnek és az eltervezett Nagy Erdély-regény helyett saját önéletrajzát, emlékiratait foglalta egybe, ami bizonyára sokunk számára inkább nyereségként könyvelhető el, hiszen a szubjektív élményeken, a családtörténeten túl van azért itt bőven Erdély-kép, falukép, kisebbség- és intézménytörténetek, a romániai szocializmus megannyi mikrotörténete, szociográfiai, néprajzi leírások, állat- és növénytani ismertetők, politikai, teológiai és pszichológiai felvetések, igazán izgalmassá viszont mindezt éppen az egyéni perspektíva, a saját élményanyag teszi. A Nagy Erdély-regény pedig amúgy is íródik, mikrovilágokból fog felépülni, az Ahol az ő lelke is ennek egy fejezete, akárcsak Tompa Andrea trilógiája, a két szerző mintha párhuzamosan kutatná ezt a régiót, a négy évvel ezelőtti Trianon-történeteket most az (ön)életrajzok váltják fel az Omertában, a Hallgatások könyvében és az Egy dadogás történetében. Utóbbi éppen autobiográfia mivolta révén válik újdonsággá és hiánypótlóvá.
Elbeszélője valójában azt az elhanyagolt, kiveszőfélben levő(?) szokást eleveníti fel, mely főként az archaikus, leginkább a verbalitásban élő közösségekre jellemző, ahol az idősek, a felnőttek az élettörténetek elmondásán keresztül adják át élettapasztalataikat, hagyományozzák át ismereteiket a következő generációkra. Mivel mindezt rendkívüli önreflexivitással és egy pszichoanalízisnek is beillő precizitással teszi, voltaképpen életrajzi fikcióként is az alföldi, erdélyi, székely tájegység, valamint a romániai magyar és más kisebbségek dokumentumértékű forrásának tekinthető, vidék- és kultúrtörténetként is olvasható. Ugyanakkor, természetesen, nevelődési, fejlődés- és családregényként, memoárként is megállja a helyét, s mint ilyen világít rá arra, hogy a diktatorikus rendszerben a politikai elnyomást mikroszinten a családon belüli erőviszonyok tükrözik vissza például az autoriter nevelési szokásokban, melyek ugyanúgy jellemzőek lehetnek nőkre, férfiakra egyaránt.2
A regény talán leghangsúlyosabb része a családi ideológia megképződésének folyamata, ami voltaképpen, ha kimondatlanul is, minden családban ott munkál. Itt (is) egy olyan verbálisan kodifikált szabályrendszerről van szó, amit a gyerek még nem ért, de aszerint kell viselkednie. A felnőtt narrátor, akinek retrospektíve immár jóval több ismeret birtokában és nagyobb távlatból van rálátása az akkori családi, szociális viszonyokra, már élesebben látja ezek hiányosságait, problematikusságát. A családi ideológia állandó szajkózása, ami a kötet egyik legironikusabb és a mai társadalomban is paradigmatikus szlogenje, éppen a folytonos ismételgetés miatt válik már a gyerek számára is gyanússá: „Mi egy rendes család vagyunk, mondja anyám, valahányszor arra a következtetésre jutok, hogy mint egy rendes családban, nálunk sincs rendben valami.” (46.) Az elbeszélőt éppen azok a hézagok, negatívumok, azok az eltitkolt, el nem mesélt történetek érdeklik, amiket a kifelé mutatott makulátlanság álarca mögé rejtünk. Annál is inkább kíváncsi ezekre, mert gyermeki nyitottsága és nemtudása gyakran ellentmondásba kerül a rákényszerített világképpel, mentalitással. Mert szeretni kezd olyan nagybácsikat, akiket az egész család gyűlöl vagy megvet, mert egyik legszebb élménye az alkoholista nagyapjával való harangozás marad, és kutatni kezdi, kik is ezek az olyannyira elfeledni vágyott emberek. Az elhallgatás a szocializmusban természetesen a hatalomtól való félelem miatt is fokozódott, de a digitális imidzsépítés korában sem szül kisebb feszültséget a valóság és esztétizált mása közti diszkrepancia. Az otthoni feszültségek elől a gyerek az erdőbe menekül, bóklászik, cserkészik, a természetközelség élménye, a kétkezi munkák lelkes bemutatása nemcsak ennek a letűnőfélben lévő értékes archaikus világnak a megőrzéseként íródik, hanem gyakran a felnőtté érés, a félelmekkel való megküzdés vagy éppen a társas kapcsolatok kialakításának természetes terepe (ld. indiánosdi, vadászat, foci).
Vida Gábor sok meneküléstörténetet írt már, de ezúttal nem fél a dadogástól, ha tabutémákra kerül sor: öngyilkos nagybácsi, alkoholista felmenők, szekus kínzások, családi játszmák stb. A dadogás mint beszédhiba az elbeszélés nehézségeit is metaforizáló (à la Ottlik), neki-nekirugaszkodó aktussá válik. Bár nehéz ezekről a dolgokról beszélni, mert általában mindig a lényeget seperjük a szőnyeg alá, a ki nem mondhatót kerüljük meg eszképista módon, mert megkövezik az embert érte még a saját rokonai is, ők a leginkább, ezeknek a tabuknak a kibeszélése, megértése nélkül viszont pszichés zsákutcákban maradnánk. A lényeg nélkül nem valószínű, hogy össze tudnánk rakni egy koherens, plauzibilis történetet, fel tudnánk építeni egy egészséges identitást. Ezeknek az érintettek számára fájó történeteknek a nyilvánosság elé teregetése saját döntés, viszont íróként, közéleti személyként felelősségvállalás is: a tanulságok levonása saját és mások sorsának kovácsa lehet. A Ceaușescu-rendszer hiányosságai, például a szinte nemlétező pszichológia miatt téves diagnózisokat és gyógykezeléseket eredményezett, az erőszak a gyereknevelésben is elnyomta a szeretetet, s ezeknek máig ható következményei vannak, bár most már szabad, úgy tűnik, a lelki bajokról továbbra sem illik beszélni. Pedig a félresiklott sorsú családtagok életének megismerése és megértése szintén felelősség, éppen ezek elbeszélése menthetné meg a következő generáció tagjait a negatív sémák megismétlésétől. A narrátor nem az ítélkezés indulatával közelít ezek felé a vakfoltok felé, bár nem is menti fel családtagjait, inkább a(z) (ön)megértés motivációja, az identitáskeresés hajtja, egy olyan önismereti utat jár be, melyet mindannyiunknak meg kellene tennünk életünk során, akár írásterápiaként, akár másként.
Ezt a személyiségfejlesztő, önkifejező funkciót tölti be a regény narrátora számára már gyerekkorában saját emlékiratainak papírra vetése, s fogalmazásai egyszersmind menedéket is nyújtanak az internátusi terror közepette. Később az irodalom válik számára azzá a szabad és élhető világgá, melyhez hasonló párhuzamos valósága, „kettőzött világa” majd mindenkinek van a környezetében (193.). Mivel a narráció számos irodalmi utalása eleve egy tágas fiktív térbe helyez, az olvasó talán nem érzékeli annyira azt a szakadékot, amit az életrajz írója tapasztalt annyi éven át a megannyi más tevékenység és az írás világa közt. A regény novellaszerű, önálló fejezetei életútjának egy-egy jelenetét, képét villantják fel, amiket kellő kézmívességgel, a más munkálatok elvégzéséhez használt gyakorlati tudáshoz hasonló technével dolgoz ki. A természet és a kultúra világa észrevétlenül simul egybe, sokszor nem tudjuk, miben gyönyörködjünk inkább, a dámvadak leírásában vagy az olyan szavak ízlelgetésében, mint a bivalyagolás, kanta, büntős kígyó vagy a fehérköpenyfrász. Ha megvan egy-egy életkép, az elbeszélő úgy kapaszkodik saját mondataiba, „mint egy indián a lángoló prérin a lova sörényébe” (103.), elindul az ördögszekér, egyre nő, gomolyog, azután tovafújja a szél, elindul egy másik szál, az is gubanccá gyarapodik, és pörögnek tovább a sorok, mígnem összeáll egy (rész)egész, ami viszont bármikor tovább göngyölíthető, akár egy fél életmű.


Jegyzetek1 Elhangzott Vida Gábor A kétely meg a hiába című könyvének bemutatóján Kolozsvárott, 2012. okt. 18-án.2 Erről részletesebben ld. Judith Herman: Trauma és gyógyulás – Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér Kiadó, 2011.