Beszélgetés Mircea Cărtărescuval

Az író mint neoromantikus zsoké

Mircea Cărtărescu volt a sepsiszentgyörgyi pulzArt fesztivál díszvendége 2014. szeptember 10-én. A neves román író beszélgetőtársa Adrian Lăcătuş brassói író, irodalomkritikus volt. Alább a beszélgetés szerkesztett, rövidített változatát olvashatják.



– A 70-es és 80-as évek hangulatára kérdezek rá előbb, az íróvá alakulás idejére, mind olvasmányai tekintetében, mind azokra a hatásokra, amelyek nemcsak az irodalom irányából érkeztek, hanem a zenéből és a sokat ócsárolt nyugati populáris kultúrából is, amely abeszivárgott hozzánk, illetve az alternatív, ha nem épp underground, a kultúrával szembehelyezkedő közegből, a baráti társaságból, a fiatal írói körből, amely meghatározta az akkori bukaresti egyetemi világot.



– Korábbról indítok: lényegében én is „szegény, töprengő gyermeke” voltam „a proletár világnak” (parafrázis Mihai Eminescu Împărat şi proletar/Császár és proletár című híres versének néhány sora alapján). Szüleim egyszerű munkásemberek voltak, nagyszüleim egytől-egyig egyszerű földművesek. Dédszüleim nevét máig nem tudom. Hasonlítsanak össze például Esterházy Péterrel, aki gróf, és valószínűleg a tizedik nemzedékig ismeri a felmenőit, ha nem annál is tovább, a gyökerei tehát nagyon mélyen belefúródnak a történelembe. Ezzel szemben én egész egyszerűen a világra csöppentem egy gyufásdobozban, egy munkáslakásban, és ilyen lakrészekben éltem mindaddig, amíg, hat évvel ezelőtt, teljesíteni tudtam azt az álmom, hogy legyen egy házam, három fácskával egy aprócska udvaron. Odahaza könyvek nem sorakoztak a házunkban, amikor a világra nyílt a szemem, hogy így mondjam, nagyjából tíz könyv volt a lakásban. Annyira jól ismertem mindegyiket, mint kislányok szokták a játékbabáikat. Most is fel tudnám sorolni a címeket és a szerzőket. Ezekkel a könyvekkel éldegéltem én 12-13 éves koromig, és mindegyiket számtalanszor kiolvastam közülük.

Házi könyvtáramat egymagam alakítottam ki, egy tanuló naiv gyűjteménye volt ez, de néhány kötetét különösképpen megszerettem, még azelőtt, hogy valamiféle kulturális vagy irodalmi öntudatom kialakult volna. Nagyon megkedveltem két könyvet, ezeket ma is ajánlani tudnám a nagyon fiatal olvasóknak. Előbb az elképzelhető legcsodálatosabb témájút említem, a Monte Cristo grófját. Edmond Dantès igazságtalanul kerül börtönbe, mint ahogyan a hernyó bebábozódik, tizennyolc évig senyved ott, ezalatt a megismerés minden titkát kifürkészi mentora, Faria abbé révén, hogy aztán, mint ahogyan a pillangó szárnyat bont és odahagyja bábját, a világon a leghatalmasabb, leggazdagabb és legelbűvölőbb emberré váljon.

A másik könyv, amely erős hatással volt rám, és amely nélkül nem született volna meg például a Levantul (Levante – ford. megj.), más könyveimről nem is beszélve, Radu Tudoran regénye volt, a Toate pânzele sus! (Dagadó vitorlákkal – ford. megj.). Szinte kívülről tudtam már az egészet. A Levantulban lévő teljes hajózási szókincs forrása az a kis tengerészeti fogalomtár, amely a Tudoran-regény végén szerepel.

Ehhez a két könyvhöz még egy, amelyet hatodikos koromban olvastam, anélkül, hogy ismerjem a címét és a szerzőjét, mert hiányzott a könyv első fele. Nagyon különös regény volt, valami olasz karbonárikról, klerikusokról, nem értettem semmit a politikai cselszövésből, amiről szólt, de amikor befejeztem, órákig sírtam, alig tudtam abbahagyni a zokogást. Harminc évvel később találtam rá újra, a Bögöly volt, Ethel Lillian Voynich regénye, amely utólag kap majd nagyon fontos szerepet, épp abban az írásban, amelyen jelenleg még dolgozom.

Csak most tudok válaszolni Adrian kérdésére, elsősorban a Cenaclul de Luni (kb.: Hétfői Irodalmi Kör – ford. megj.) hangulatára, de Ovid. S. Crohmălniceanu körére is vonatkozóan. A bölcsészkarra majdnem ugyanolyan naivan, gyermetegen érkeztem, mint amilyen a középiskolában voltam. Már teljesen az irodalomnak éltem, az írásnak és az olvasásnak. Naponta akár nyolc órát is olvastam. A mai fiataloknak, azt hiszem, ez szörnyűségnek tűnhet, és igazuk van, nekem is borzalmasnak tűnik. De nekünk, akkori fiataloknak nem volt számítógépünk, diszkónk, lényegében a könyveken kívül semmink. Elkezdtem irodalmat írni, megtöltöttem néhány füzetet versekkel, elbeszélésekkel. Első évben nem tettem be a lábam a Cenaclul de Luni üléseire, csak a Croh körére jártam, mert előbbit, a Nicolae Manolescu vezette kört korábban alaposan befeketítette előttem egy kollégám. Csak másodéven kezdtem el járni oda, vonzott a kör rendkívüli hírneve. És akkor egyfajta megvilágosodás ért. Soha nem volt részem addig olyan hangulatban, olyan versben sem, amilyent ott hallhattam, a Cenaclul de Luni találkozóin. Rendszeresen eljöttek ezekre már híresnek számító szerzők, mint Traian T. Coşovei, Florin Iaru, Ion Stratan, Alexandru Muşina. Olyan verseket olvastak fel, amilyenekről álmodni sem mertem, úgy tűnt, ötven évvel előzik meg a korukat, boldog döbbenettel hallgattam őket, elvarázsoltak a költeményeik; később aztán kollégáim és barátaim lettek. Én egészen addig kulturális ihletettségű verseket írtam, Pound vagy T. S. Eliot stílusában, míg az a költészet, amit ezektől a szerzőktől hallottam, úgy viszonyult ehhez, mint a salakon játszott tenisz az én tohonya verseim gyepteniszéhez. Nem ugyanaz a sport volt, teljesen másvalami, virgonc költészet volt, a villódzó képek verse, fantáziadús, nagyfokú szóbeliségből táplálkozó, erősen közvetlen, iróniában és humorban bővelkedő. Ha más irodalmi körökön a közönség megnyilvánulásának magasfokát a bámulat megrendült csendje jelentette, a Cenaclul de Luni ülésein az elismerést a kacagás jelezte. Mindenki könnyesre röhögte magát a felolvasott versek hallatán. Persze, voltak bennük nagyon súlyos, nagy feszültséget hordozó sorok is, de általában ironikusak, szatirikusak, élesek voltak, pontosan olyanok, amilyeneknek lenniük kellett abban az időben ahhoz, hogy aláaknázhassuk a minket körülvevő szerencsétlenséget és szomorúságot, azt a mocskos korszakot, amelyben éltünk. Az akkori énemnek egyetlen ilyen verssor többet jelentett, mint a világ maga, és azt hiszem, a társaim is ezt érezték. Csak az irodalomért éltünk, csak a versért, csak a művészetünkért. Ha valamelyik kollégánk a Cenaclul de Luni ülésén felolvasott egy verset, ami őrülten tetszett nekünk, rohantunk haza, hogy még jobbat írjunk. Olyan versengésszellem volt ez, amilyennel azóta se találkoztam. Azt szerettük volna, hogy valami olyan elevent alkossunk, ami megcáfolhatja a körülöttünk eluralkodó politikai és kulturális pusztulást. Azon voltunk, hogy a civil társadalom apró sejtjeit építsük ki, olyan tereket, ahol szabadon lehet lélegezni és gondolkodni. Teljesen elárasztottak a besúgók, mindent jelentettek, ami ott történik, de ez teljesen hidegen hagyott bennünket. A Cenaclul de Luni találkozóin, mindaddig, amíg Nicolae Manolescu vezette a kört, szabadon lehetett felolvasni, beszélgetni, cenzúra és a szövegek előzetes ellenőrzése nélkül. Ezek az évek egyféle hippimozgalom időszakát is jelentették, ami ugyan késve tört be hozzánk, mint általában a keleti országokba, de hiteles és valódi volt. Temesváron a Phoenix zenélt, sok fiatal viselt hosszú hajat, a lányok miniszoknyát hordtak, lázadás volt ez is, Woodstock-hoz hasonló, egy fontos különbséggel: míg az amerikai vagy francia típusú megmozdulások, ugyancsak ’68-ban, a jobboldali berendezkedés ellen irányultak, mi a baloldali ellen voltunk. Viszont a rendszerellenes küzdelem nagyon hasonló volt. Úgyhogy a mi verseink is nagyon hasonlítottak Ginsberg vagy Ferlinghetti költészetére. Hozzájárultunk tehát mi is ahhoz, hogy a román kultúrában maradjon belélegezhető levegő, annak az időszaknak a képzőművészeivel és zenészeivel együtt, elég ha az Andrei Pleşu, Mihai Oroveanu és mások által rendezett, nagyhírű Oglinda (Tükör) vagy Scrisul (Írás) kiállításokra gondolnak. Úgyhogy, legalábbis az én szemszögemből, a 70-es és 80-as évek nem voltak teljesen sötétek, még ha rettenetes évek voltak is minden tekintetben. Akadtak bennük paradoxális színfoltok, olykor nagyon erősek. Történetesen az egyik ilyen színfoltban találtuk magunkat mi is, akik abban az időben ún. nyolcvanas irodalmat írtunk. Nem is kéne mondanom talán, mennyire büszke vagyok erre.

– Minden bizonnyal egy rendkívüli csoport alakult ki akkor, amely a korszak, a közhangulat és a rendszer nyomására nem csupán nagyon összetartónak tűnt, hanem valójában az volt. Azt hiszem, az alkotók szemszögéből, akik saját művészetüknek hódoltak nagy mértékben, úgy tűnt, mindez örökkévaló, így lesz a végtelenségig, mert a művészi stratégia és a művészet révén történő túlélés valahogyan úgy volt kigondolva, hogy nincsen érvényességi határideje. Időközben viszont az a világ leomlott, összeroskadt, törés keletkezett. Ez a pillanat érezhető, meghatározó, fontos volt minden művész, így biztosan az ön számára is – akit én, talán más írókhoz képest is nagyobb mértékben, művésznek tartok, olyan alkotónak, aki elmélyül a művészetében, és aki folyamatosan kísérletezik, nem csupán történeteket vet papírra. Egyeseket ez a pillanat megrekesztett az alkotásban, vannak jelentős írók, akik nem hoztak ki semmit ’89 után, a korábbi körülmények hiányában, amelyek kreativitásra ösztönözték őket, kiégtek vagy valami mást alkotnak, ami azonban kevésbé provokatív. Azt kérdezem, mit jelentett az ön számára ez a pillanat, amellyel egyébként csodálatos oldalakat kezd az alkotásában, a nagyregény, a nagy trilógia, az Orbitor (Vakvilág – ford. megj.) harmadik kötetét. Mit jelentett mint törés, mint perspektívaváltás, mint más légzési mód, mint másfajta létezés a világban, ez a történelmi mozzanat, amely meghatározó volt Európa eme része számára?



– A törés nálam néhány évvel korábban bekövetkezett. A ’89-es forradalom nem volt fontos számomra a művészi fejlődésem tekintetében. Tréfából azt mondtam egyszer egy német lapnak adott interjúban: egy forradalom nem elegendő ahhoz, hogy megváltoztassa az írásom. Mi elsősorban művészi válságot éltünk meg a 80-as évek közepén, amikor a Cenaclul de Luni kezdett megszűnni önmagától. Hét évig működött, és felforgató tevékenység vádja miatt szüntették meg. De közben úgy voltunk mindnyájan, akik jónéhány évig úgynevezett nyolcvanas költészetet műveltünk, nagyon villogó, élénk verseket írtunk, hogy valamiképpen telítődtünk, én legalábbis azt éreztem, hogy száz ilyen stílusú vers megírása után nincs értelme a százegyediknek is. És nekem még volt egy sajátos problémám is, a vers és próza közötti törésé.

Ezt a törést megelőzően próbáltam folytatni a versírást, más jellegűt, mint a tipikus nyolcvanas stílus. Két, egymással merőben ellentétes utat választottam, ezek a költészetnek olyan területeire vittek el, amelyek nagyon különböztek attól, amit akkoriban írtak. Az egyik a Levantul volt, ezzel menekültem ki a nyolcvanas költészetből, miután elmúltam harmincéves. ’88-ban fogtam hozzá a Levantulnak, és ’89 közepén fejeztem be. Nagyon hosszú, tizenkét énekből álló elbeszélő költemény, egy „klasszikus” poéma, amely nagyvonalakban végigköveti a román költészet történetét az elmúlt két évszázadon át. Barokk és manierista kísérlet volt, hogy újraalkossam, újraépítsem a román költészetet annak nemesebb, de groteszkebb vonásaiban, mindazzal, ami ragyogó, de valamiképpen nevetséges is benne. Végső soron egy komikus-szatirikus hőseposz, hasonló az egyetlen ilyen jellegű műhöz, amely korábban elkészült a román irodalomban, a Ţiganiadához (Cigányiász, Ion Budai-Deleanu műve – ford. megj.).

Ez volt az egyik menekülési irányom. Szikrányit se remélhettem, hogy a Levantul valaha is megjelenhet. Több más vetülete mellett ugyanis tiltakozó költemény is, mindenki tudta, ki van elrejtve benne a Vajda alakjában. Szinte teljes egészében felolvastam a Cenaclul de Luni keretében és Crohmălniceanu körében, ahol mindenki a tobzódásig derült rajta, gond nélkül azonosítva a szinte minden sorban jelenlévő politikai „taposóaknákat”.

A másik irányból utólag a Nimic (Semmi – ford. megj.) című verskötet származott, amelyet csak néhány évvel ezelőtt jelentettem meg, két évtizeddel megírása után. Gyökeresen más költészet ez, mint a nyolcvanas stílusú, amellyel nagyon keményen, erős belső vita után szakítottam. A Nimic megírásakor dísztelen versben gondolkodtam, amelyben ne legyen csillogás, nem fogadtam el többé a metaforát, a szójátékot, semmit abból, aminek köszönhetően egy nyolcvanas vers egyféle bűvös dobozzá vált, tele bámulatos meglepetésekkel. Nem akartam már ilyent írni, helyette tisztán metonimikus, nyers, kemény, fehér-fekete verset akartam, mint egy tusrajz. Azt hiszem, akkor még nem jött el az ideje ennek a fajta versnek. Ha akkor jelenik meg a Nimic, valószínűleg egy érdektelen, meg nem értett könyv lett volna, amiről nem beszélnek. Amikor aztán megjelent, azon lepődtem meg, hogy egybehangzik azzal, amit manapság írnak. Nagyon hasonlít ahhoz, például, amit a kétezresek közölnek. A Nimic mostanra egy normális verskötet ahhoz a korszakhoz mérten, amelyben élünk és lélegzünk, ami azt jelenti, hogy két évtizeddel megelőzte a korát.

Mindkét irány tulajdonképpen zsákutca volt; többé soha nem írtam volna meg egy olyan poémát, mint a Levantul, vagy egy olyan verskötetet, mint a Nimic. Zárt utak voltak, a problémát nem oldották meg, mert a gond más volt: a vers már nem elégített ki, nem tartalmazott engem. És akkor a nagy esélyem a próza volt. Abban, hogy a próza felé mozdultam el, a döntő lépést az jelentette, hogy látogattam Crohmălniceanu irodalmi körét, a Junimeát is, ez egy prózakör volt, ahová eljött Mircea Nedelciu, Gheorghe Crăciun, George Cuşnarencu, Sorin Preda, ők nekünk, akik négy-öt évvel fiatalabbak voltunk, mestereknek számítottak.

Akkoriban textualista, önreferenciális prózát írtak, nagyon bonyolult, irodalomelmélettel átitatott szövegeket. A korszakot uralta a strukturalizmus. Nem nagyon fűlött a fogam az elméleti dolgokhoz, de igyekeztem prózát írni, nagyrészt a társaimmal való szolidaritásból. Abban az időben összesen öt prózai írásom született, amelyek számomra egymástól függetlenek voltak: a Ruletistul (A rulettjátékos – ford. megj.), a Mendebilul (Dilingó – ford. megj.), a Gemenii (Az ikrek – ford. megj.), a Rem és az Arhitectul (Az építész – ford. megj.). Aztán valaki azt mondta nekem, hogy ezeket könyvvé lehetne összerakni, mert a hangulatuk valamiképpen hasonló. A Nostalgia (Sóvárgás – ford. megj.), amely az első prózakötetem volt, ebből az öt elbeszélésből alakult ki. Huszonnégy évesen fejeztem be, és azt hiszem, olyan könyv ez, amilyent csak ebben az életkorban lehet megírni. A szerkezete, a narráció, a jelképrendszere tekintetében nem tudnék még egy ilyent. Egyedi, felülmúlhatatlan tapasztalat számomra, mint majdnem mindegyik könyvem. A Nostalgia egy fiatal ember könyve, ez minden oldalán érződik, egy törekvő ifjú szerzőé, aki egyszerre akar mindent adni önmagából, meg akarja szédíteni az olvasóját. Nem az írásmód érdekli, hanem a nagy romantikus és neoromantikus jelképek foglalkoztatják. Felépítés szempontjából talán a Rem a legjobb írásom.

Huszonnégy évesen befejeztem tehát ezt a könyvet, de csak huszonkilenc éves koromban jelent meg. A Cartea Românească nem merte kiadni, ezért csak ’89-ben jött ki, előzéklapján kilenc pecséttel. A Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsának, amelyet a hírhedt Mihai Dulea vezetett, kilenc instanciája volt, mindegyik szinten egy-egy cenzor a maga pecsétjével. Mindegyikük kivágott néhány oldalt a könyvből, képtelen vagy nevetséges okokra hivatkozva, hogy végül olyan vékony lett, mint Giacometti szobrai. Teljes passzusokat húztak ki, erotikus vagy vallásos jellegűeket. Bár a Nostalgiának semmilyen politikai vonatkozása nem volt, mégis ezen a szemüvegen át olvasták. Az egyik szövegben a főhősnő neve eredetileg Elena volt. Amikor visszakapom a könyvet, látom, mindenhol át van húzva a neve, és ez van írva föléje: Maria. Egy másik szövegem címe az Arhitectul volt, ezt kicserélték arra, hogy Orgonistul (Az orgonista – ford. megj.), mert a viccekben sokszor jelent meg Ceauşescu egyféle fordított építészként, aki építés helyett lerombol... A kötet eredeti címe, a Nostalgia szintén nem maradhatott, mert kevéssel azelőtt szökött ki Olaszországba a nagy orosz rendező, Tarkovszkij, és készített egy filmet Nostalghia címmel. Úgyhogy könyvem a Visul (Az álom – ford. megj.) címmel jelent meg – járhattam volna rosszabbul is... ’89 után ugyanezt az irányt folytattam, anélkül, hogy az írásmódom ténylegesen megváltozott volna politikai okokból. Verset soha többé nem írtam.

Nagyon örülök, hogy ezt tettem, mert a prózában sokkal nehezebb csalni. Versben lehet. El lehet hitetni az olvasókkal, hogy egy „nagyon hatásos szintaktikai lócitrom”, ahogy Salinger fogalmazott, valójában vers. Úgy gondolom, a próza becsületesebb mesterség, mint a vers.

– Valószínűleg a Travesti (magyar kiadása: Lulu – ford. megj.), amely egészen egyedi kisregény a román irodalomban, újabb szakaszt nyitott a Cărtărescu-prózában, a Nostalgiát követően, amelyről épp mesélt. Olyan próza ez, amely hiteles az én, a benső feltárásában is, azoknak a fantazmáknak az értelmezésében, amelyek tulajdonképpen az emberi lényt és az író lényét alkotják.

De Mircea Cărtărescu naplószerző is, publicisztikai prózát is jegyez, más prózákat is, az olvasó számára elbűvölő, csábító módon, de talán nem azzal az intenzitással, amely a mélyben hosszabb távra szólóan csörgedező projektek sajátja. Hogyan viszonyul prózájának számos különböző hangfekvéséhez, illetve ezek hogyan lépnek kapcsolatba egymással? Mi az írói módszer ebben a tekintetben?



– Ezek a dolgok mind szervesen, önmagukban fejlődnek. Nem tulajdoníthatók az agyam tudatos mozgásainak, olyan döntéseknek, amelyeket én hozok meg, hanem valamiképpen úgy alakulnak, mint a magzat az anyaméhben. Gyakorlatilag mindaz, amit megírtam, az én döntő részvételem nélkül fejlődött azzá, ami. Ebből a szempontból kiváltságos vagyok más írókhoz képest, mert úgy érzem, csupán egy viszonylag jelentéktelen partner vagyok az írás folyamatában. A varrógépnél egyik szál felülről jön, a tűtől, egy másik pedig lentről, a munkapad felől. Nagyjából ugyanez történik írás közben is. Egy szálnak mindig felülről kell érkeznie. Ez a „felülről” lehet saját bensőnk mélye is, amelyet nem uralunk, amelynek tudatában sem vagyunk, vagy lehet tényleg fölöttünk lévő hely, vagy akár egy teljesen másik hely, mindenesetre semmiképp nem a tudatos gondolkodásból származik, nem az értelem zónájából, nem abból, amit ellenőrizni bírunk. Minél nagyobb ennek a szálnak a hozzájárulása, a könyv annál időtállóbb, annál nagyobb elégedettséget okoz. Nyilván, mindez ellentmond a modernitás felfogásának, ahogyan azt E. A. Poe, Paul Valéry, T. S. Eliot és társaik hirdették. Szerintük a verset a költő tudatosan, az értelemre alapozva írja. Én nem így járok el, egyféle neoromantikus vagyok, aki hisz az ihletben. Számomra a szerző olyan, mint egy zsoké, az elképzelhető legvékonyabb, leglégiesebb lény. Erős lóra van szüksége, amely felvállalja és viszi a nehezét, mert lényegében a ló nyeri meg a versenyt, és ezzel azt is mondani akarom, hogy ha tényleg nagy könyvet akar megírni, az igazi zsokénak egyáltalán nem kéne érintenie testével a lovat, lebegnie kellene fölötte, hogy a lóra egyáltalán ne nehezedjék annak súlya, akit a hátán visz, és így befuthasson elsőnek.

Szövegeim legnagyobb részét ennek az „önhipnózisnak” köszönhetem; nem tudom, másképp hogyan nevezhetném. Én például utólag nem szerkesztem a szövegeimet, soha nem is tettem, nem törlök-javítok, nincsenek kivágott és hozzáadott oldalaim, az összes könyvem elsőkézből való szöveg. Az Orbitor például az első oldaltól az utolsóig folyamatosan, szinte igazítás nélkül megírt könyv, amelyhez nem volt előzetes terv. Úgy írtam meg, ahogyan egy verset szokás, nem ahogyan egy prózakötetet. Minden reggel újraolvasom a legutóbb megírt oldalt, és annak a kulcsával folytatom az írást. Ennek következtében szereplőim bármelyike és maga a narrációs vonal is gyökeresen megváltozhat egyik oldalról a másikra. Amikor, mondjuk, hozzáadok egy művészi jelzőt egy főnévhez, az a jelző egész egyszerűen beugrik, az én szerepem csak annyi, hogy jóváhagyjam, rendben van, ez az igazi, így kell lennie. Amikor valaki készen áll szépirodalmat írni, már nem tudatosan teszi ezt, hanem a hegedűművész kifinomultságával, aki nem veszi észre, hogyan mozognak ujjai a hangszer nyakán. Én hiszek abban, hogy másképp nem is lehet irodalmat írni, nehezemre esik megérteni azt, hogy egy-egy szerző szinopszist rak össze a megírandó könyvnek, aztán a kezdeti terv minden apró kockáját módszeresen kitölti.

Ami engem illet, a regénynek az „időtestét” építem meg. Aztán önmagától alakul, fejlődik, mintha már létezne a könyv oldalain, egy fehér réteg alatt, én pedig nem tennék egyebet, mint lekaparnám azt, hogy a szöveg láthatóvá váljék. Ezt az írásmódot a Travesti óta tanultam meg. A Travesti számomra a legnehezebb, leggyötrőbb szöveg, amit valaha is megírtam, mivel ’91–’92 táján komoly alkotói válságba kerültem. Túl voltam a Nostalgia és a Levantul megírásán, és nem tudtam, milyen irányban induljak tovább. És akkor fogadást kötöttem magammal: miután bejártam kastélyom látogatható szobáit, lesz bátorságom belépni a tiltott szobába is, mert, ugye, minden mesebeli kastélynak vannak olyan szobái, ahová szabad a belépés, de a kastély mélyén mindig van egy tiltott szoba, amelyben rémisztő szörny lakozik. Ez a szörny mindig mi magunk vagyunk, a labirintus mélyén lévő szobában mindig tükörre találunk. És borzasztó, amikor szembesülünk önmagunkkal. Nem mindenki eléggé bátor ehhez. Harmincnégy évesen, mondtam magamban, eléggé bátornak kell lennem ahhoz, hogy szembenézzek saját igazságommal, még akkor is, ha ebbe beletörik az agyam utólag. A Travesti egyféleképpen az én saját harcom az angyallal. Ez a legszemélyesebb, legbensőségesebb könyvem, amelyben először próbáltam elmondani az igazságot önmagamról.

Tzvetan Todorov, a fantasztikum nagy teoretikusa mondja egy helyen, hogy a fantasztikumnak két témaköre van: az én-témák és a te-témák. Előbbiek a romantikus témák, mint a világegyetem határáig kitágult én, ahogyan Novalisnál, Eminescunál, Jean Paulnál, Hoffmannál megjelenik. A te-témák az erotizmushoz kötődnek, a lélek felkavaró témái: az erotikus fantazmák, a travesztia, a homoszexualitás, a fetisizmus stb. Ezek érdekeltek a Travestiben, mert tulajdonképpen a kamasz erotikus tétovázásának témái is. A kamasz az egyetlen emberi lény, amely levitál, lábai már nem érintik a földet, de keze még nem éri el az eget. Két világ közt lebeg, az összes lehetőség nyitott számára. Elrugaszkodott a gyermekkor biztos földjétől, de nem érinti az égbolt kristálycsúcsát. A kamasz ellentmondások gomolyagja, és ezek erotikus jellegűek is, főként. A Travestiben erről a rendkívül ellentmondásos, a maga módján egyszerre csodálatos és szörnyűséges életkorról beszélek. Nagyon érdekelt az emberi léleknek ez a kényes mélyrétege, mert ha férfiak vagyunk, mindnyájunkban lakozik egy elnyomott lánytestvér, ha pedig nők, van bennünk egy hangtalan fiútestvér. Én megpróbáltam szóra bírni a bennem rejtőző lánytestvért, és vele együtt újraképezni a plátói szférát, a hermafroditát.

Ha nem írom meg a Travestit, nem lett volna merszem hozzáfogni az Orbitorhoz, amelyet harmincöt évesen kezdtem el írni. Utóbbi felé előbbi jelenti a kaput, ez nyitja ki az Orbitorban lévő világot. Azt hiszem, valamiképpen ajándékba kaptam az Orbitort azért a bátorságért, hogy megírtam a Travestit.

Szonda Szabolcs fordítása

Mircea Cărtărescu

Író, költő és esszéíró, a kortárs román irodalom talán legismertebb alkotója, akit Nobel-díjra is többször felterjesztettek. 1956-ban született Bukarestben, 1980-ban végezte el a Bukaresti Egyetem román nyelv és irodalom szakát. 1980 és 1989 között iskolai romántanárként dolgozott, majd a Román Írószövetség tisztviselője és a Caiete Critice című lap szerkesztője volt. 1991 óta a Bukaresti Egyetem Bölcsészkarának Román Nyelv és Irodalom Tanszékén tanársegéd, majd adjunktus. 1994 és 1995 között az Amszterdami Egyetem vendégelőadója volt. Számos vers-, próza- és tanulmánykötete jelent meg. Műveit többek között angol, francia, német, olasz, spanyol, lengyel, magyar, holland, svéd, norvég és bolgár nyelvre fordították le. Legismertebb művei: Nostalgia (Sóvárgás), Travesti (Lulu), Orbitor (Vakvilág).