.svg)
Fotó: Szöllősi Mátyás (litera.hu)
„Ingázok, magamban is”
− „Ezer író Nyugatra tart, mondogatom magamnak, amióta a menekülés folyik. Ezer író, és mind húszesztendős” – írta Cs. Szabó László az 1956-os forradalom után Nyugatra emigráló fiatal magyar értelmiségiekről, akik szellemi szigeteket hoztak létre a demokratikus világ különböző pontjain. András Sándor emigráns élétének első állomása miért éppen Oxford lett, hogyan jutott oda?
− Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság négytagú küldöttségében mentem november 17-én Bécsbe, feladatunk az volt, hogy nemzetközi diákkonferenciát szervezzünk a november 4-i szovjet támadás és lerohanás elítélésére. Ezt Bécsben nem tudtuk elintézni, az osztrák diákszövetség semleges volt, mint az ország. Valaki mondta, hogy az oxfordi diákok nagyon is a forradalom mellett vannak, és azt is hallottuk, hogy a British Councilnál egyetemistákat keresnek Oxfordba. Jelentkeztünk, felvettek. Én németül tudtam valamennyit, angolul nem, viszont Gömöri György barátom, akit én a Fiatal Írók Munkaközösségéből ismertem, angolul egész jól tudott. Ő ismertette a beválasztottakat Angliába kísérő Max Haywoodnak, hogy mi miért megyünk: a megbízatásunk két hétre szólt, mi haza is akartunk menni. Négyünk közül ketten haza is mentek Bécsből, így mi ketten kerültünk azon az első repülőgépen Angliába. Az oxfordiak valóban lelkesek voltak, pénzt gyűjtöttek, hogy elutazhassunk Leidenbe, ahol a nemzeti diákszövetségek koordináló bizottsága (COSEC = Coordinating Secretary of the National Union of Students [NUS]) székelt. Az is apolitikus volt. Visszatérve Angliába megtudtuk, hogy a Forradalmi Diákbizottság vezetőit letartóztatták, és azt is, hogy otthon telefonon riasztottak, tűnjek el, úgy döntöttünk, maradunk (és tovább igyekszünk tenni, amit lehet). Én már államvizsgáztam júniusban magyar nyelv és irodalomból Szegeden, Haywood – akivel németül beszélgettem – azt tanácsolta, írjak disszertációt német irodalomból, Oxfordban bármiből lehet, ha már van alapvégzettségem. Ez is történt. Először angol tanfolyam, ősztől egyetem. Akkor még bőven azt hittem, hogy megírom a disszertációt és utána hazajövök. Erre azonban 1961 nyarának elején, amikor végeztem Oxfordban, képtelen voltam. (A jelentős amnesztiát később, 1963 tavaszán hirdették meg, de én akkor már biztosan tudtam, hogy képtelen lennék hazamenni Magyarországra. Azon a tavaszon kerültem a BBC magyar osztályára, ősszel DAAD-vel a müncheni egyetemre.)
Szándékosan azonban nem hagytam volna el Magyarországot. Emigráns valójában egyikünk se volt, menekülteknek tartottuk magunkat. Nem is nagyon szerettük mi az emigráns megnevezést. Az emigráns azt jelenti, hogy valahonnan kivándorol, de egyikünk se vándorolt ki, nem voltunk szabadságharcosok, bár volt, aki annak nevezte magát. Mi „Hungarian refugees”-ként határoztuk meg magunkat, magyar menekültek voltunk. Ez lényeges, magatartásbeli különbség, hiszen én soha nem gondoltam arra, hogy külföldön letelepedjek, ott éljek életem végéig, ugyanakkor azt hittem, hogy miután meghalok, se dől meg az a rendszer.
− Az ASAK beadványa az ENSZ-hez (1958) című versét nem sokkal a forradalom után írta, amelyben az egyén autonómiáját, függetlenségét, a hatalmi érdekek fölötti pozícióját hangsúlyozza. A recepció az ’56 utáni emigráns lét általános hangulatát megfogalmazó, emblematikus versnek tartja. Ön mennyire érzi helytállónak ezt az értelmezést?
− Nem gondoltam, hogy közérzést jelzek, fejezek ki, de az lett belőle. Megvallom, amikor igen ritkán felolvastam az elmúlt immár 25 év során itthon, meglepett, mennyire rezonálnak rá az emberek azóta is, ma is.
− A nyugat-európai, amerikai tanulmányok, fokozatszerzés után az amerikai Berkeley University-n magyar irodalmat tanított 1965-től. Az amerikai akadémiai szféra mit tudott akkoriban a magyar irodalomról, mennyire voltak ismertek a kortárs magyar írók?
− Számomra „az akadémiai szféra” két csoportosulásból állt, az újkori nyelvek társaságából (MLA = Modern Languages Association) és a (Chomsky-ellenes) kanadai és amerikai nyelvészeti társaságból (LACUS = Linguistic Association of Canada and the United States), illetve ezek éves konferenciáiból és kiadványaiból. De az előbbiből is elsősorban, szinte kizárólagosan a germanistákat ismertem. Barátaim persze voltak. De az amerikaiak közül a legtöbb antropológus volt, és a magyar irodalomról szerintem szinte semmit se tudtak. Kivételek akadtak persze, ilyen volt Czesław Miłosz, aki lengyelt tanított Berkeleyben a Szláv Tanszéken, ahova a magyart is sorolták, de ő kiváló költő is volt, nemcsak litván–lengyel. És akadtak az amerikai egyetemek tanárai közül magyarok, akik a saját szakmájuktól függetlenül jól vagy legalább valamennyire ismerték a magyar irodalmat, de azt hiszem, a kérdés nem rájuk vonatkozott. (Amerikában, úgy tudom, több mint 2000 egyetem működik, a legjobb száznak a listáját láttam, azon hatvanadiknak-hetvenediknek lenni is jó helyezés. Amerika akkora ország, hogy arról megközelítő elképzelése is csak annak lehet saját tapasztalatom szerint, aki hosszasan élt ott.) Angliában – ami persze nem csak Anglia – inkább ismertem 1957-től olyanokat, akik nagyon is jól tájékozódtak a magyar irodalomban. Volt, aki a forradalom hatására tanult meg magyarul, és olyan jól megismerkedett a magyar irodalommal, hogy írt is róla, mint például Mervyn Jones.
− Tudományos esszéi, tanulmányai angolul és németül jelentek meg. Verseit és prózai alkotásait azonban magyarul írta/írja. Miért?
− Nekem versre, de esszére és narratív írásokra is magyarul van indítattásom. Ha olykor gondoltam is arra, hogy angolul vagy akár németül írjak mást, mint tanulmányt vagy recenziót, szinte kezdettől elfogott a bizonytalanság; érzem és szeretem is az angolt, ahogyan a németet is, egészen közelről, mégsem eléggé magabiztosan és bensőségesen. Olykor úgy gondoltam, ha Németországba kerülök ’56 végén, és ott is maradok, lehet, hogy elkezdtem volna németül írni. Valószínűleg mindez azzal van kapcsolatban, amit már említettem, hogy én sohasem akartam elhagyni Magyarországot, nem azért kerültem nyugatra és maradtam kinn. Ezért is éreztem 1990-től, hogy már nincs semmi okom, hogy ne otthon éljek. Vissza is jöttem rögtön egy évre, éppen szabad évem volt az egyetemen, és annak az évnek a végén házat vásároltam, hogy ne turistaként látogassak haza. Emiatt mentem aztán korai nyugdíjba, és végül visszaköltöztem teljesen.
Esszéket igazán csak azóta írok, hogy felhagytam a tudományosnak mondott publikációval. Írtam ugyan néhányat, amikor Berkeleyben magyart tanítottam, de nem publikálásra. Aztán jó tíz évvel később megindítottuk négyen az Arkánum című folyóiratunkat, és szükségét éreztem, hogy magam is megfogalmazzak bizonyos álláspontokat, nézeteket, igényeket arról, amit közösen csinálunk.
− Milyen irodalomszemléletet képviselt ez a folyóirat, hogyan helyezhető el az akkori nyugati magyar szépirodalmi folyóiratok között?
− „Ne kérdezd, kinek szól a harang, [mindig] neked szól”, írta egyik prédikációjában John Donne, és ezt metaforaként használnám azzal a megkötéssel, hogy a harang mindig egyféleképpen szól, az Arkánum számai viszont sokféleképpen szóltak ugyanarról, amit viszont röviden megmondani aligha tudok. Az Arkánum igyekezett megszabadulni mindenféle cenzúrától-öncenzúrától, politikaitól, erkölcsitől, irodalmitól. Manapság is szokás némileg játékosan „tabudöntögetésről” beszélni, nos, az első szám bevezetőjében nincsen eufémizmus: „Célunk a tabuszövevény áthasítása, a homály eloszlatása.” Akkor, 1981-ben, ez eléggé keményen hangzott: „Ezen a nyelven nem lehet bizonyos dolgokat kinyomtatni, sőt leírni sem. Ezt a nyelvet a politikai, prüdériai, nacionalista, vallási cenzúrák és öncenzúrák hályoga, a tekintélytisztelet, a finitizmus, a kisebbrendűségi érzet, az önbecsapás szutykos rétege borítja. A rettegés: mi lesz, ha ezen a nyelven az író azt írja le, ami eszébe jut? Káosz? Anarchia? Nemzethalál?” Avantgárd folyóirat volt az Arkánum, és az éppen idézettek eltökéltségében, bízvást mondhatom, nem volt párja, se Nyugaton, se bárhol. Ebben elütött az igen jelentős párizsi Magyar Műhelytől.
− Műveiben nagy szerepet kapnak a nyelvi játékok, az állandó formakeresés, a sajátos nyelvi megoldások. Ezt az intenzív odafordulást a nyelv felé mennyire befolyásolta az idegen nyelvű közeg, a német nyelvű irodalom területén végzett kutatói munkája?
− Nehezen tudom megmondani, mennyiben hatott rám a más nyelvű környezet, vagy a gondolkodásban az úgynevezett „lingvisztikai fordulat” („the linguistic turn”), ahogyan azt se tudom, hogy ez utóbbi hogyan határolható el attól a nyelvi kifejezésmódtól, ami olyan egyáltalán nem játékos gondolkodóknál keletkezett, mint a német Heidegger vagy az angol Whitehead. Ezzel tulajdonképpen azt akarom mondani, hogy számomra mindig gondolat- és érzés-„játékról” van szó, viszont a „szó” jelentése „beszéd” is – mint amikor: „lenne egy szavam veled”, „megállnál egy szóra”, és az is „szó”, amit magyarul „igének”, görögül „logosznak” mondanak, ami kezdetben Istennél volt. Gyakorlatilag, a szójáték olyasmi nekem, mint a beszédes rím: értelme és nyomatéka van – sűrítés, és keletkezik, nem készítem. Kutatói munkához, azt hiszem, semmi köze. „Ha forr a dal már, le kell hűteni, / nehogy megégesse a szájakat”, ez, azt hiszem, jó példa.
− A Gyilkosság Alaszkában. Sherlock Holmes a tlingitek földjén című regényét kísérte talán a legnagyobb kritikai visszhang. A regény már bizarr címével felhívja magára a figyelmet. Honnan jött az az ötlet, hogy az angol nyomozót Alaszkába küldje, illetve milyen lehetőséget látott a detektívregény műfajában?
− Röviden nehéz összefoglalni. Jelzésként csak annyit, hogy egyfelől Holmes számomra mitikus figura a modern világban; a tlingitek egy ősi mitikus hitvilág töredékes és végveszélyben élő maradványai a modern világban; és Holmes – szintén modern és mitikus jellegű barátaival – egy tudattalanba süllyedt Atlantiszt keres. A detektívregény műfaját sokra tartom, természetesen leghitelesebb alkotásaiban, amikor a rejtély nem agyafúrt rejtvény, hanem valamilyen konkrét emberi együttélés egyénekből bonyolódó szövevénye, amelyik szinte mindig árulással – és többnyire ezt megtoldó meghalással – meg-megszakad.
Ugyanis nem hiszek a történet halálában, mert a történet eligazodási eszközt kínál mindenki számára. De történetet úgy érdemes írni, hogy az szellemileg bonyodalmas legyen, és ne egy totalizálható világ része, hanem képes legyen ablakokat, különféle perspektívákat megnyitni.
− Egy ideje újra Magyarországon él: Nemesvitán és Budapesten. A visszatért író mennyire kapcsolódik be az irodalmi életbe?
− Igyekszem bekapcsolódni. Elevennek és izgathatónak, ugyanakkor visszahúzódónak ismerem magam. Ingázok, magamban is.
− Hazatérve hogyan látja, van-e az ’56-os forradalomnak hatása a mai magyar társadalomra, közéletre nézve?
− Az ’56-os forradalomnak, úgy érzem és gondolom, szinte semmi hatása sincs az elmúlt 25 év Magyarországára, vagy akár a magyar kisebbségekre. Kevesen vannak, akik régi idők vonzásából vagy illendőségből temetőbe járnak, aztán hídként újra az élők közé. A társadalom nem temetőzik.
− A magyar értelmiség már nem politikai okok miatt, hanem szabad döntésből települ Nyugat-Európába, Amerikába. Vannak-e szellemi centrumai a diaszpórában élő magyaroknak? Beszélhetünk-e ma nyugati magyar irodalomról?
− A helyhez kötött magyar szellemi centrumok, amennyire tudom, lényegileg megszűntek Nyugaton 1990 után. Nyugati magyar irodalmi élet már nincsen. Nyugati magyar irodalom persze van, olvasható és tanulmányozható, egy eléggé jól körülhatárolható egység. Legalábbis ez a véleményem, így mondtam Veszprémben idén tavasszal, amikor a Pannon Egyetem rendezésében a határontúliak közül ezúttal, lezárásként, a nyugati magyar irodalom került sorra.
Úgy gondolom, érthető, hogy nincsen az elmúlt húsz évben gazdasági okokból nyugatra települők között író, hiszen a magyar író, ha nem érzi magát politikailag kényszerítve, magyar nyelvterületen marad. Éppen gazdasági okokból is. De hiszen az okok sohasem csak gazdaságiak, illetve a gazdasági sohasem csak a megélhetésre, hanem a hivatás szabadabb, jobb munkakörülmények közötti gyakorlására is vonatkozik.
András Sándor
Költő, író, irodalomtörténész, esszéista. 1934-ben született Budapesten. 1956-ban diplomázott a Szegedi Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1956-ban elhagyta Magyarországot, előbb Angliában és Németországban élt, majd az Egyesült Államokban telepedett le. A Kaliforniai Egyetemen szerzett doktori fokozatot 1967-ben, több amerikai egyetemen tanított. 1981–1996 között az Arkánum folyóirat társszerkesztője volt.Kötetei: Rohanó oázis (versek), 1970; Mondolatok (versek), 1981; A teremtéselőtti ember (versek), 1993; Emberpassió: válogatott és új versek, 1956–1998, 1999; Szerelem: megközelítések (versek), 2000; The Exile of Gods. Heinrich Heine költészete (tanulmányok), 1968; Zum Paradigmawechsel in der Literaturwissenschaft (tanulmányok), 1989; Heidegger és a szent (tanulmányok), 1994; Ikervilág (esszék), 1996; Játék vagy kaland (tanulmányok), 1998; Lutheránus Zen (esszék), 2004; Bretonhídon Atlantiszba (esszék), 2010; Az otthonos idegen (tanulmányok), 2011; Gyilkosság Alaszkában. Sherlock Holmes a tlingitek földjén (regény), 2006; Szent Kujon megkísértése (regény), 2007.Díjai: Nagy Imre-emlékplakett, 1995; Kortárs-díj, 1995; Móricz Zsigmond-ösztöndíj, 1995; József Attila-díj, 1999; Ady Endre-díj, 2000; Szépíró Díj, 2006; Füst Milán-díj, 2007; Korunk Kulcsa-díj, 2014.
