Beszámoló a 67. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválról

A beteljesülés az álom halála?

Negyvenkét év után újra magyar film kapta az Arany Medvét – Enyedi Ildikó már a fesztivál első napján elvarázsolta a zsűrit és a közönséget. Hogy az ő filmjén kívül még mi érdemlegeset lehetett, és főleg hol látni – arról szólnak az alábbi sorok.
„Birodalmunkban sok-sok ember él, / de mi, akár a szarvasok, / keressük egymást éjszakánként” – mintha e Pilinszky-haiku szó szerinti adaptációja lenne a Testről és lélekről, a Berlinálé fődíját elnyerő film.1 Művészeket és költőket évszázadok óta foglalkoztató egyik legalapvetőbb kérdésre keresi a választ Enyedi Ildikó: létezik-e igaz szerelem? Igaz a szó valódi, véresen komolyan vett értelmében, amikor – naivan? – azt gondoljuk, hogy valahol a világban fellelhető az az egyetlen társ, akit csak nekünk szánt a sors, még akkor is, ha végül mégsem sikerül találkozni vele. Ehhez a kérdésfeltevéshez az álom eszközét használja fogódzóként, mikor két olyan embert sodor egymás közelébe, akik meglepő módon minden éjszaka ugyanazt – az egymással szarvas formájában történő találkozást – álmodják. Azonban a szerelem különlegessége az emberi érzések között pont testi lehorgonyzottságából fakad, így a film során a lelki társnak bizonyuló hősöknek szembesülniük kell a testiséggel, valamint azzal a kérdéssel, hogy vajon mi lesz az álommal beteljesülés után.

Enyedi Ildikó az Arany Medvével. Fotó: Markus Schreiber/MTI/EPA
Enyedi munkássága témaválasztásának alapját és érzékenységét tekintve szokatlanul egységes képet mutat, ha röviden jellemezni kellene, a magyar Kieslowskiként írnám le, elsősorban életművének kései, Tízparancsolat utáni szakaszára utalva. Mind Kelet- és Nyugat-Európát összefonó történeteik, mind a hétköznapiban fellelhető transzcendentálist kutató érdeklődésük összekapcsolja őket: létezik-e bármi a világban, ami képes túlmutatni az önmagába zárt anyagi létezés korlátosságán – teszik fel a kérdést szakadatlanul mindketten. Bár Az én XX. századom című elsőfilmje a leginkább mágikus, és a legösszetettebb, enigmatikus narratívával rendelkező alkotása, mai szemmel a Simon mágus tűnik leginkább kortársnak, érvényesnek és érzelmileg is involválónak. Úgy gondolom, hatalmas sikere és rengeteg érdeme ellenére a Testről és lélekről nem éri el ezeknek a színvonalát. Az egyik gyengébb pontot a szereplőválogatás és a színészvezetés képviseli, amelyeket korrekt szakmai színvonalon, de nem különlegesen sikerült megoldani – hol vagyunk már a két mágus, Andorai és Halász Péter vásznat karcolóan karizmatikus jelenlététől, akiknek a testtartása vagy a hangszíne két évtized alatt fikarcnyit sem halványuló zsigeri emlékként maradt meg bennem. Másik hibának Máthé Tibor elengedését érzem, aki minden korábbi Enyedi-film operatőreként igazi mozgóképpé transzformálta a rendezői víziót – a Herbai Máté által fényképezett Testről és lélekről csak szép, vagy inkább látványosan szép akar lenni, de állóképszerű kompozíciói nem teremtenek önmagában érvényes vizuális univerzumot. Gyönyörű, magas szakmai színvonalon megvalósított, professzionális film ez, amely néhány esetben valóban rá tud venni arra, hogy azon gondolkodjunk, vajon képes-e a szerelem meghaladni testi létezésünk korlátait.
A traumatizáló szülői befolyás és egy korábbi Arany Medve képviselte a román filmet a berlini versenyben, ahonnan végül a legjobb vágásnak járó díjat vihette teljesen jogosan haza. A freudi pszichológia hatása alatt álló Călin Peter Netzer új filmjének különlegessége, hogy egy (talán több) pszichoanalitikus szeánsz szituációja és logikája adja az egész történet struktúráját. A rengeteg idősíkon játszódó, és azok között nehezen követhetően össze-vissza ugráló Ana, mon amour egyértelműen az analitikus terápia asszociatív gondolkodásmódja szerint épül fel. Egy rendkívül zaklatott, pszichés betegségekkel, erőteljes szülői ráhatással és anyagi szűkösséggel nehezített, tipikusan kelet-európai párkapcsolat történetét figyelhetjük, amely néhány erős pillanat ellenére a végére túlzottan szájbarágóssá válik. Illetve – és hát ez a legnagyobb probléma – egy ilyen intim, ezért a színészekkel való munkára építő történet óhatatlanul felfedi a rendezői képességeket vagy azok hiányát. Az Ana, mon amour számomra azt bizonyítja, amiről már ezeken a hasábokon is írtam 2013-ban az Anyai szív(Poziţia copilului) díja kapcsán: Netzer sem a kortárs román film, sem az európai művészfilm kontextusát tekintve nem A kategóriás rendező.

Călin Peter Netzer: Ana, mon amour
A tavalyi, rendkívül merész és magas színvonalú versenyprogram után az idei válogatás kifejezetten csalódásnak bizonyult, érdektelen és/vagy középszerű filmek követték egymást anélkül, hogy igazi izgalmat váltottak volna ki. E sorozatból Aki Kaurismäki és Hong-Szangszu filmjei emelkedtek egyértelműen ki. A szarkazmus finn mestere egyre határozottabb szociális érzékenységgel beszél világunk veszteseiről, és arról a felelősségről, ami minket, többieket terhel. A remény másik oldala című új filmje az előzőt folytatva a menekültek kérdését vizsgálja. Az érzelmek megélése és kifejezése közötti kontrasztra építő humor, ami a rendező védjegye már évtizedek óta, ebben a filmben szinte a paródiáig fokozódik, azonban sikerül mindig olyan kemény ellenpontokat is beiktatnia, amelyek a legharsányabb hahotázás közben veszik el a kedvünket a nevetéstől. A dél-koreai Hong-Szangszut sokkal kevesebben ismerik, pedig privát, kevés szereplős történetei, amelyek általában egymást régóta nem látott embereket sodornak egymás mellé, mindig zavarbaejtően egyszerű, és mégis kibogozhatatlan filmeket eredményeznek. A Tengerparton, éjjel, egyedül elnyerte a legjobb színésznőnek járó díjat, azonban a valóban kifinomult sokrétű alakítások mellett a sztori abszurd elhajlásai, a vonatkozási pontok és keretek állandó újrarajzolása és a végtelen visszafogottság miatt is figyelmet érdemel.
Azt gondolom, az idei Berlinálé a dokumentumfilmek miatt volt igazán érdekes, amelyek elsősorban a mellékszekciókban azt bizonyították, hogy bár a kortárs művészfilm világában még mindig mostohagyereknek számít, ez a műfaj is tud legalább olyan komplex, vizuálisan izgalmas és magával ragadó lenni, mint bármely fikciós nagyjátékfilm. A dokufilmezés csúcsát leginkább talán az Oscar-díjra is jelölt, bár azt végül meg nem kapó, I Am Not Your Negro képviselte, amely attól igazán izgalmas, hogy James Baldwin író végül soha meg nem írt könyvprojektjéből született. Raoul Peck rendező a hagyatékot böngészve talált rá arra a rövid leírásra, amely egy a három meggyilkolt kultikus emberjogi harcos, Malcolm X, Martin Luther King és Medgar Evers életéről szóló regény vázlatát képezte. Ezekből a jegyzetekből kiindulva egy nem hagyományos módon szintetizáló munka, igazi esszéfilm, konceptuális doku született, amely képi és verbális anyagok rendkívül komplex egymás mellé és egymásra helyezéséből született. Nem élettörténeteket ismerünk meg, hanem kifinomult, ám mégis érthető médiaelméleti, kultúratudományi és posztkoloniális elemzések elevenednek meg előttünk, amelyek azt a nagyon tágan értett kulturális hátteret próbálják megvilágítani, ami a kisebbségek elnyomását szinte törvényszerűvé, megkerülhetetlenné tetté. Az I Am Not Your Negrónak annyi rétege van, hogy szinte lehetetlen leírni: több évtizedes szövegekre vetül rá napjaink jelene, dokumentumok, archív anyagok mellett hollywoodi filmek, történelmi tények és tévéműsorok jelennek meg egy asszociatív, de mégis szigorúan konceptuális rendben.
Egy másik különleges doku Algériából érkezett, és a radikális iszlám által használt Paradicsom fogalmát veszi górcső alá. Az Investigating Paradise egy fiktív, színésznő által játszott újságírónő figurájának közbeiktatásával keresi fel Algéria értelmiségijeit, az utca emberét és különböző vallási vezetőket annak érdekében, hogy megtudakolja tőlük, mit jelent számukra a Paradicsom. A kiindulópontot mindehhez egy YouTube-on talált radikális toborzóvideó jelenti, amelyben egy vallási vezető szinte pornografikus részletességgel és érzékletességgel írja le azokat az örömöket, amelyekben az iszlám harcost a túlvilágon a hurik részesítik majd. Merzak Allouache kamerája és mikrofonja előtt sok személyes élmény és néhány átfogó elemzés bontakozik ki, amelyből kiderül, hogy a túlvilági Paradicsom eltúlzott ígérete csupán az iszlám egyik szélsőséges ágának az elmúlt néhány évtized média által felerősített verziójában alapfogalom. Ez a megközelítés ugyanis egyrészt csak arra jó, hogy a szabályok betartása révén a földi paradicsom elérése helyett a túlvilágba helyezze a beteljesülést, és az oda kerülést minél közelebb hozza, mondjuk az öngyilkos merényletre buzdítás révén. Másrészt ez a fogyasztói társadalomra szabott iszlám, amelyben a próféta előírásait nem önmagukért tartjuk be, hanem azért, mert valamit ígérnek cserébe.
A harmadik dokunak, amelyről említést kell tennünk, a különlegessége az alkotói módszerből, és nem elsősorban a felderített valóságrészletből fakad. A Casting JonBenet egy fiktív szereplőválogatás helyzetét használja arra, hogy a vidéki Amerika egy környékének embereit összegyűjtse, és önmegnyilatkozásra bírja. Egy városkában még a kilencvenes években borzasztó gyilkosság történt, ami azért vált különösen mediatizált eseménnyé, mert végül az elraboltnak hitt kisfiú holttestét a család házának pincéjében találták meg, és ezért – bár végül bizonyítani, és így elítélni senkit nem sikerült – a család is a gyanúsítottak körébe került. Kitty Green és stábja a környékbelieknek most azt mondták, hogy ezt a történetet szeretnék megfilmesíteni, és ehhez keresnek szereplőket – a jelentkezőkkel készített casting-interjúk teszik ki a filmet. És ebben nem csak az az érdekes, hogy ezekből a felvételekből ismerjük meg, az apró részinformációkat összeillesztve a történteket, hanem az, hogy az emberek mit meg nem tesznek a vágyott cél, a filmszerep elérése érdekében. A tájékozottság fitogtatásán, a vélt elvárásoknak való megfelelésen túl ugyanis a válogatáson megjelentek – saját érzelmi involváltságuk bizonyítása érdekében – rendkívül személyes élményeket, traumákat kezdenek elmesélni, és ezáltal valójában nem a múltról, hanem a kortárs társadalomról tudunk meg sokat. A valós részletek tekintetében még mindig homályos történet így válik spekulációk és alternatív verziók kaleidoszkópjává, amely jelenséget aztán a film utolsó jelenetében egy zseniális, felejthetetlen képbe sűrítve mutat meg a rendező.

A berlini Zoo filmpalota
Bár ritkán szoktunk beszélni róla, ennek a fesztiválnak az egyik legizgalmasabb vetületét az elképesztő berlini mozitermek képezik. Tudni kell, hogy a világ legtöbb filmfesztiváljával ellentétben a berlini minden értelemben gigafesztivál, ahol a közönséget legalább annyira fontosnak tekintik, mint a szakmát. Éppen ezért a fő helyszín hivatalos vetítései mellett rengeteg, egyszerűen jeggyel látogatható előadással töltik meg a város rengeteg moziját. A berlini fesztiválokon látott filmek emlékei szokatlan módon mindig összekapcsolódnak a csodálatos helyszínekkel: a nyugat-berlini pompázatos, vetítés előtt lassan felemelkedő rózsaszín redőzött függönye miatt feledhetetlen Zoo filmpalota; a szocreál moziépítészet remeke, az International szigorú modernizmusával az Alexanderplatz mellett; az érzékien intim lila kárpitozásával orfeum benyomást keltő Delphi a képzőművészeti egyetem szomszédságában, vagy Prenzlauerbergben a hatalmas Colosseum – egy filmrajongónak mind a mozgókép egy-egy temploma. Párizst szokás a mozi fővárosának nevezni, de Berlinben is hatalmas élmény moziba járni – ilyenkor mindig újra és újra azzal áltatom magam, hogy minden ellenkező jóslat és megérzés ellenére, van jövője ennek a műformának.


Jegyzet1 A haikura Valuska László hívta fel a figyelmemet, köszönet érte!