Befejezetlen történet – Beszélgetés Márton Árpád festőművésszel

– A tavalyra tervezett Márton Árpád-kiállítást a világjárvány miatt idénre halasztották: 80+1 címmel október elején nyílt meg a születésnapi tárlat a Csíki Székely Múzeumban. Nagy volumenű, öt múzeumi termet és több mint hat évtizedet átfogó kiállításról van szó. A jól ismert olaj- és temperakompzíciók tudatos mellőzésével szokatlan válogatást láthatunk. Vonalak és színfoltok kettősségére épít, főként pasztellek, akvarellek, tus-, szén- és ceruzarajzok, valamint különböző kísérleti eljárásokkal készült alkotások kapnak itt helyet, köztük soha ki nem állított munkákkal. Miért döntött úgy, hogy a cipősdobozokban őrzött rajzait, ötleteit helyezi előtérbe?

‍– Visszamehetek ezzel egészen középiskolás koromig, mert lényegében az ötlet Marosvásárhelyen született, Nagy Pál tanár úr javaslatára. Ő nagyon szívesen kollaborált a diákokkal, vigyázott ránk. Már akkor megütötte a fülemet, hogy rakjuk el a kis ötleteket. Harmadév végén kezdtem tudatosan figyelni arra, hogy az ötleteket kis jegyzetekben rögzítsem, mert egyre több lett belőlük, és ezeket rögzíteni kellett valahol. Én nagyon komolyan vettem ezt, és az apró kis rajzokat mind mentettem, tudniillik az életem kettős volt: tanítanom kellett, az kitöltötte az életem egy részét, ott volt a család is, és akkor került zárójelbe az alkotás.

Fotó: Ádám Gyula

‍
Negyedév után a mesterünk, Miklóssy Gábor feltette a kérdést, hogy ki merre tart, és azt mondta: úgy készüljenek, hogy ha valahova kihelyezik magukat, bárhová, akár Kajántóröcsögére is, mutassák meg, hogy nemcsak rajztanárok lesznek, hanem képzőművészek is. Ez nagyon szöget ütött a fejünkbe. Volt egy nagyon-nagyon jó barátom, alkotótestvérem, Plugor Sándor, elkezdtünk ezen gondolkodni és teremteni, összegyűjteni a dolgainkat. Mind a ketten lentről jöttünk, tehát olyan világból, ahol a földet érinteni kellett s vinni tovább, mi erre nagyon fókuszáltunk, és keményen dolgoztunk.

‍
– A kiállítás a rajzossága mellett azért is izgalmas, mert egyfajta múltbejárást is lehetővé tesz. Árpi bácsi életének legfontosabb helyszínei, szereplői, történetei is kirajzolódnak ebben a válogatásban. A műtermének falán olvasható, Horváth Imrétől származó idézet szerint: „A naplopók cinkosa vagy, ha egy napod kárbavész.” Ennek jegyében dolgozik első perctől. Járjuk be a meghatározó helyszíneket, Alfalu, Vásárhely, Kolozsvár, Csíkszereda, Szárhegy vonalán!

‍– Egy elég hihetetlen kor gyermeke voltam. 1940-ben születtem. Az Árpád nevet is azért kaptam, mert 1940-et írtunk. Négyéves koromban édesapa nélkül maradtam, mert behívták. Végigharcolta a háborút, és fogolyként ’48 őszén jött vissza. Édesanyámmal vészeltük át ezt az időszakot. Nagyon szerettem volna rajzolni, megnyilvánulni, de nem volt ahonnan rajzfüzetet meg egyebeket venni. Egy novemberi napon óriási teherautó állt meg velünk szemben, amelyről könyveket dobáltak le. Akkora halom volt, hogy fel kellett másznom a tetejére. Olyan könyveket kerestem, amelyeknek a széle, a margója minél nagyobb. Négy-öt éves voltam akkor, hihetetlen élmény volt, azokat rajzolgattam, amik akkor történtek. Édesapám, aki azelőtt képeslapokról másolt elég nagyméretű vásznakat, amikor hazajött a fogságból és meglátta, miket csinálok, azt mondta, fiam, ezekből a karikatúrákból elég volt, kapsz olajfestéket, képeslapot, s azt másold le. A marosvásárhelyi iskolának volt egy csodálatos kezdeményezése, tehetségkutatás, de a sors úgy akarta, hogy pont arra a napra volt bárcánk fáért az erdőbe. Másnap, mikor mentem vissza, mondták, hogy itt jártak tehetségkutatni. Volt egy nagyon jó osztályfőnöknőm, Könczey Rozália, rögtön javasolta, hogy egy mappában küldjük el Vásárhelyre a rajzaimat, adjam be a munkáimat az igazgatónak. Beadtam, lehet, hogy még most is ott rohad egy fiókban, nem volt hajlandó elküldeni Vásárhelyre. Édesapám panaszt tett, de az igazgató úr azt mondta: azért nem küldtük el, mert féltünk, hogy szégyent hoz a falujára. Nagyon belenyilallt ez mindkettőnk lelkébe. Szerencsére tartottak pótfelvételit, felvettek Marosvásárhelyre, és nem tudok eleget hálálkodni azért, hogy ott járhattam iskolába. Nagyon megrostálták a jelentkezőket, kilencen voltunk az osztályban. De az egész iskola hangulata, a tanáraink hozzáállása egy életre kihatott példaként.

‍
– Vajon minek köszönheti Alfalu, hogy ilyen sok tehetség került ki onnan? A képzőművészetnek egy idő után presztízse volt a faluban, nem nézték hülyének azt, aki képzőművész akart lenni. Ez hogy alakult ki?

‍– Ambrus Imre családja nagyon belevaló, kemény gazdálkodó, de kereskedő család is volt. Volt mozitermük, kocsmájuk, kuglipályájuk, tehát egyfajta polgári környezet, Imre édesanyjának egyik testvére, Győrfi nevezetű, pap volt, aki szabadidejében szentképeket festegetett. Én ott láttam először festőállványt, vagy festeni valakit, ez volt az első ilyen élményem. Csodáltuk. Amikor Vásárhelyre kerültem, olyan példaképek jártak ott előttünk, mint Imre és Sövér Elek, szintén Alfaluból. Amikor otthon kérdezték, hogy mi lesz belőlem, azt mondtam, hogy festő, mire az volt a válasz: hogy lehetett apádnak ennyi esze, hogy csak ide engedett. Nagy Pál tanár úrnak elpanaszoltam ezt, mikor visszamentem az iskolába ősszel, s azt mondta, hogy amikor következőben hazamegyek, válaszoljam azt erre a kérdésre, hogy lovastengerész leszek – csak bólogatni fognak, hogy az milyen jó mesterség. Így is történt. Node elvégeztem a főiskolát is, majd jöttek utánunk a következő nemzedékek. A marosvásárhelyi művészeti iskola lényegében az erdélyi képzőművészet bölcsőjévé vált, presztízs lett oda jelentkezni.

‍
– A kiállításon is feltűnik a vásárhelyi időszak, főleg portrék formájában.

‍– A portrék csak utalnak rá, de van egy pici rajz Plugor Sándorról, egy benyomás róla, ami nagyon fontos nekem. Mi Vásárhelyen kilencen voltunk az osztályban, három lány, aztán az egyik elment, és hét fiú. Boér Lenk Ilona és Kákonyi Csilla, a fiúk közül a csíkkozmási Gergely István, ő már nem él, csodálatos szobrász volt, egy Gyenge Imre nevezetű, Plugor Sándor, Csutak Levente, Bakó Antal, Kiss László, aki most valahol Bécs mellett él, és voltam én. Ez egy nagyon komoly osztály volt. A lányokat először nem vették fel a származásuk miatt, de mi heten egyből bekerültünk a főiskolára, tíz éven keresztül együtt voltunk. Fontos volt számunkra ez a vásárhelyi lelkület. Még most is, mikor találkozunk, olyan, mintha a testvéreimmel találkoznék.

‍
– Maradhatott volna Kolozsváron is, mégis Csíkszeredát választotta. Pedagógus lett és művész. Hogyan alakult ez?

‍– 1964-ben, amikor megláttam a csíkszeredai Zakariás-házban – akkor ott volt a múzeum – Gaál András meg Hunyadi László kiállítását, nagyon megható élmény volt, és indíték arra, hogy rájöjjek, erre szükség van. Hatodéven elkezdtünk tájékozódni, hogy ha végzünk, hol lehetne kikötni a csónakot. Így kerültem kapcsolatba Gaál Andrással Marosvásárhelyen, egy tartományi kiállítás kapcsán. Már ismertük egymást, amikor ők hatodévesek voltak, én elsőéves. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert ő vett a hóna alá. A képzőművészetis diákok és a bolyais bölcsészek az operában és a színházban statisztáltak, ahol a világítással foglalkoztak. András is közéjük tartozott, és rám testálta a statisztálást meg a világítást is, amit hat éven keresztül műveltem. Minden második vagy harmadik estémet a színház, az opera jelentette. Tehát mi jól fel voltunk készítve arra, hogy milyen lesz a főiskola, mert visszajártunk, visszajártak az elődeink is, és elmesélték, hogy ott mik az igények. Öt év múlva találkoztam Andrással a vásárhelyi kiállításon, és azt kérdezte, hogy nem akarok Csíkszeredába jönni? Mert van ott egy üres rajztanári katedra. Nagyon tetszett nekem a környék, mert itt annyira közel volt minden, amit szerettem, a természet és az erdő. Amikor idejöttem, Kristó András, az igazgató azt mondta: nem akarom megbántani, de nem láttam még ilyen hülyét, aki eljön ide Kolozsvárról könyörögni, hogy jöhet-e rajztanárnak. Én viszont nem tudok eleget hálálkodni, hogy így történt. Gyötörtek is lélekben egy kicsit, hogy maradjak tanársegédnek Kolozsváron. A volt dékán, Vetró Artúr bácsi viszont amikor ezt megtudta, azt mondta, Marcika, én úgy rúgom magát hátul, hogy az nem igaz. Menjen el, szolga akar lenni itt, hordozni a jaurtokat? Amit pedig Miklóssy felkiáltójelként ránk hagyott, az nagyszerűen bevált. Másfél hónappal a megérkezésem után 70 munkát tartalmazó kiállításom volt, és ezzel sikerült elindulni.

‍
– Pedagógusként is nagyon sok mindent csinált, a gimnáziumi tanári állása mellett rengeteg diákot készített fel a főiskolára, óvodai módszertant alapozott meg, kiállításokat szervezett, részben nevéhez fűződik a művészeti iskola megalapítása is… Mindezek mellett hogy maradt idő az alkotásra?

‍– Ha nem is éppen papíron, de a napot keményen be kellett osztani. Szerencsére hihetetlenül sok akaraterővel, rugalmassággal áldott meg a fennvaló, nem vagyok fáradékony még most sem. És aminek nekifogtam, azt mindig nagyon szívesen és szívvel-lélekkel csináltam. Mai napig órarendszerűen működöm: hat órakor felébredek, teszek-veszek, nyolc és fél kilenc között elindulok, mert ha nem mozoghatok, akkor baj van. Először jönnek az elintéznivalók, az mindig kerül, aztán a műterem.

‍
– Nagy Imre alakja is megkerülhetetlen az életmű szempontjából, ösztönzőleg hatott művészetére. Milyen volt a viszonyuk?

‍– Imre bácsival úgy kezdődött a kapcsolatom, hogy az első kiállításomkor megvásárolta két képemet, a nagyszüleim portréit, és azzal én is beléptem a művészek körébe, azután számontartottak. Attól kezdve ő minden évben egyszer vagy kétszer tiszteletét tette a blokklakásunkban, majd később itt, a műteremben, megnézte, mit csinálunk. Ez fantasztikus volt, senkinek az égvilágon nem adatott meg, hogy a főiskola után egy ilyen mestert kapjon. Ez nagyon meghatározta a hozzáállásunkat, azt, hogy minőségre törekedtünk, mert neki akármit nem lehetett megmutatni.

‍
– A műtermük is neki köszönhető.

‍– Imre bácsi, mikor meglátogatott, ki kellett rakjuk a dolgainkat, és nagyon keményen megmondta, hogy mi nem sikerült jól. Volt olyan, hogy hozta magával Kányádi Sándort is. Egyszer megszólalt Sándor: te, hogy téged hogy lehordtak! De az a bírálat nagyon pozitívan, ösztönzően hatott rám. Egyszer Fazekas János – aki akkor miniszter volt – tette tiszteletét Imre bácsinál. Nagyon lezserül, rövidnadrágban érkezett, Imre bácsi az ajtóban állt, fogadta és odaültette a lépcsőre, nem mentek be. Az elvtársak ott álltak sorban. Beszélgettek, s Fazekas megkérdezte Imre bácsitól, hogy miben tudna segíteni. Imre bácsi azt mondta: nekem semmit, mindenem megvan, de itt vannak ezek a szerencsétlenek, nincs műtermük, a konyhaasztalon festenek, rajtuk segítsen. Így lettek műtermek, amelyekben egész sor képzőművész dolgozott: Gaál András, Kovács Dénes, Mérey András, Sövér Elek, Bogáti Kispál Lajos, Kántor Jóska, Koszti István.

‍
– Beszéljünk Gyergyószárhegyről is!

‍– Imre bácsi a negyvenes években egy Nagybányával egyenértékű lehetőséget szeretett volna teremteni Zsögödön, de a háború miatt meghiúsult ez az álma. Gaál Andrással – aki akkoriban már járt magyarországi alkotótáborokba – azon elmélkedtünk, hogy jó volna egy alkotótábort teremteni nálunk is, mert itt nem létezett ilyesmi. Imre bácsival is megtárgyaltuk, végigjártuk a környéket, és nem találtunk erre alkalmas helyet. Aztán Zöld Lajosnak, aki akkor már a Hargita Népe újságírója volt, a fülébe jutott ez, meginvitálta Gaál Andrást, hogy megnézzék a szárhegyi klastromot. András visszajött és azt mondta, hogy be van dőlve a hátsó fele, mogyorófa nő a szobákból, nem lehet ott tábort csinálni. Zöld Laji azt mondta, meglátjátok, hogy nyáron itt tábor lesz – és addig jött-ment, hogy lett is. Sose felejtem el, az ebédlőt oszlopokkal támogatták meg, matracon aludtunk, vederrel hordtuk a faluból a vizet, és nem szamárral, mint a ferencesek. A következő évre már szereztünk vagy húsz ágyat, lett szekrény, konyha. Lajos egyfolytában ezzel foglalkozott, megrögzötten, és ki is hajtotta az emberekből, amit akart. Szép lassan élhetővé vált a hely. Később már versengés volt azért, hogy ki jöjjön Szárhegyre. Olyasmit szerettünk volna létrehozni, mint ami Nagybányán megvalósult, de ez teljesen más vidék volt, új lehetőségekkel. Az elején Imre bácsi segített anyagilag, meg festékekkel, vásznakkal. Volt azonban egy kikötése: dilettánsokat, amatőröket ne engedjünk oda, mert olyan hegyes a könyökük, hogy ki fognak bennünket ebrudalni onnan. Ezt mi be is tartottuk, nagyon ügyeltünk arra, hogy kiket hívunk meg. Egy idő után közbeszólt Bukarest, akkor kellett Barátság táborrá alakítani, de ez csak javára szolgált a tábornak, mert nagyon sok minőségi román képzőművész is eljött.

‍
– A családi élete hogyan működött egy ilyen életforma mellett?

‍– Szerencsére a szüleim, a családom mindenre megneveltek, ha például udvart kellett seperni, vagy ha nem jöttek haza, és vacsorát kellett főzni, akkor azt tettem. És megadták nekem a lehetőséget, hogy ha festeni támad kedvem, akkor festhessek. A feleségem családjában is mindig elfogadtak mint képzőművészt, és segítettek. A feleségem, hála Istennek, mindig mellettem állt, szívvel-lélekkel. Nem volt könnyű neki, úgyhogy nem tudok eleget hálálkodni ezért.

‍
– Visszatérve a kiállításra, a rajzok mellett főként akvarelleket, pasztelleket, néhány temperát látunk. Miért váltak ezek a technikák ilyen hangsúlyossá művészetében?

‍– Főiskolás koromban kezdtem akvarellezni. Egy nyári gyakorlaton az egyik nagyon kedves román tanárom észrevette, hogy akvarellezgetek, de rejtegetem. Bátorított, hogy ebből nagyon komoly dolgot lehet csinálni, ha az ember úgy érzi, hogy tudja uralni. Ez az „uralás” szó számomra sokat jelentett, mert az akvarell nagyon el tudja csábítani az embert a könnyed témák fele. Csíkban András volt a nagy akvarellista, Imre bácsival járták a tájat, és ez tűnt a könnyebb technikának. Akkoriban kezdtük kipróbálni, az angol technikával kísérleteztünk, teljesen eláztatott papíron festettünk. Az akvarelljeim mind ilyen technikával készültek. Sikerült nekünk az, amit kevesen művelnek. Rég nem akvarelleztem, de most már kívánom. A pasztellnek a bársonyosságát szeretem. Sokat foglalkoztam pasztellel egy időben, de úgy érzem, hogy le kellene állni vele.

‍
– A kiállítás főhelyét a húsz éven át festett és a tárlat egészétől technikájában is eltérő Befejezetlen történet kapta. Mi van még a cipősdobozokban?

‍– Ha az Isten megsegít, a temperához akarok visszatérni. A temperának nagyon szerettem a lazaságát. És még maradtak a cipősdobozban gondolatok, amiket végig szeretnék játszani egy kicsit lazábban. Lássuk! Önmagamra is kíváncsi vagyok, hogy mi fog kijönni belőle, mert rég nem festettem temperával. A temperára egyébként a kezem miatt, az allergiám miatt kellett áttérnem az olajról.

‍
– Ha a kiállítását nézzük, ha művészetére gondolunk, kirajzolódik néhány fontos, az életmű szempontjából próféciává hatalmasodó tanítás, üzenet.

‍– Vannak dolgok, amik végigkísértek egész életemben. Főiskolás korunktól olyan közegben mozogtunk, ahol nagyon sokat gondolkoztunk azon, hogyan tovább. Farkas Árpád, Magyari Lajos szellemében… A Kós Károlyék által elindított szellemiség jelentette a felkiáltójelet számunkra, hogy bárhová kerüljünk, hasznossá kellene válnunk. Ez a szellemi tarisznyálás vezetett bennünket, és nagyon sok mindent meghatározott.

‍

‍
Márton Árpád 1940-ben született Gyergyóalfaluban. Középiskolai tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban végezte (1958), a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát 1964-ben. Csíkszeredában rajztanár az akkori Matematika–Fizika Líceumban. A szárhegyi (1974–79) és a lengyelországi paczkowi művésztelepen dolgozott (1977). Kompozíciókat, tájképeket, portrékat és portrékompozíciókat fest, melyeken drámai megjelenítő erővel fejezi ki a székelység ragaszkodását a szülőföldhöz. Gaál Andrással együtt a csíki művészközösség összetartó, markáns egyénisége; a szárhegyi alkotóközpont létrehozásában végzett tevékenységéért 2000-ben Kriterion-koszorút kapott. Számos egyéni kiállítást szervezett Csíkszeredában, Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson. Részt vett külföldi csoportkiállításokon is.