Beavatás és párbeszéd

„Fogadd el e közelítő könyvet…” – ezekkel a szavakkal ajánlja Egyed Emese új színháztörténeti tanulmánykötetét (Láttató világok, Mentor Kiadó, Marosvásárhely. 2014, 420 oldal) az Olvasó figyelmébe, amely korábbi (a kötet legrégibb tanulmánya 2000-ből származik), illetve eddig publikálatlan tanulmányok gyűjteményeként másfél évtized kutatómunkájának szinte félezer oldalnyi foglalata.

Mi is a közelítő könyv? Mondhatnánk: műfajteremtés. Milyen szándék, miféle gesztus rejlik e könyv s a szerzője által, megteremtett új műfaj mögött? Mondhatnánk: beavatás.
Egyed Emese tíz, tematikusan rendezett fejezetben nemcsak a látványra fogékony, hanem a könyvekben is „szívesen megmerítkező Olvasót” avatja be a színházi jellegű események és az azok köré rendeződő (szöveg)világok általa részben megfejtett, részben közös megfejtésre hívó titkaiba úgy, hogy műve egyidőben mérhetetlen adatgazdagságú tanulmányfolyam, forrásfeltáró és ötletadó olvasónapló, illetve saját költői látás-, sőt alkotás- és ezáltal létmódját is rögzítő játékos vázlatfüzet. Közelítő könyv.

Tanulmányfolyam, olvasónapló, vázlatfüzet

Tanulmányfolyamról azért beszélünk, mert a tíz fejezet egy híján harminc tanulmánya egymással dialogizálva és egymást (egésszé) kiegészítve szerveződik szépen folyó, múltat (elsősorban a 18. és 19. század színházát) faggató olvasmánnyá, amely maga is számtalan további kérdés hullámát indítja útra.Megoldaná-e Balassi Bálint erdélyi tartózkodásának tartalomrekonstrukciója
az Egyed Emese által neki tulajdonított kolozsvári töredék, az Angelica és Tirsis szerzőségének rejtélyeit? (Az érvelés Balassi-szerzősége mellett meggyőző). Volt-e köze Csokonainak a váradi Árkádia-körhöz, amennyiben az Amintást Váradon publikálta s maga is többször megfordult Váradon? Hogyan hatottak az Eszterházán is vendégszereplő s itt Rubens, illetve Voltaire műveit népszerűsítő Noverre tánctörténetei a látványkultúra magyar alkotóira? Ki a fordítója a kolozsvári Aranka-gyűjteményben található és eddig magyar nyelven nem ismert Ipermestra-kéziratnak? (Egyed Emese a kötet egy másik tanulmányában Dugonics Andrást, illetve Seelmann Károlyt javasolja). Érdemes lenne-e a Vörösmarty kritikai kiadásának bírálata mentén egy genetikus szövegkiadás lehetőségét megfontolni? Valláskritikának tekinthető-e a magyar iskoladrámákban fellelhető antik mítoszok paródiája? Érintkezik-e a magyar farsanghoz kapcsolódó színjátszás a commedia dell’ arte olasz hagyományával? Hogyan hatott az erdélyi és magyar nemesek utazáskultúrája a magyar színházirodalom 18. századi megszületésére? Saját olvasatunk mentén csak a kötet talán legizgalmasabb kérdéseit van itt módunk feltenni.

Olvasónaplóként is tekinthetünk erre a munkára. Benne tulajdonosa rendkívül sokrétű (filozófiai, zenetörténeti, esztétikai, néprajzi, antropológiai, nevelés- és eszmetörténeti stb.) olvasmányaihoz kapcsolódó gondolatmenetét, de eddig ismeretlen kéziratok (például a kolozsvári Ipermestra-töredék) vagy kevéssé ismert kiadványok szövegének feltárásával, azok megfejtésére tett javaslatait (lásd a Gyemidov-Raffet-féle 1837-es útialbum La jok feliratú képének borica-táncként való azonosítását A Dunánál című tanulmányban) is rögzítette; mi pedig pár pillanatra kezünkbe vehetjük s lopva beleolvashatunk az íróasztalon felejtett napló néhány olyan feljegyzésébe is, amelyeket írója – hiszen félszavas utalásokról, a sietés elírásairól van szó – természetesen csupán önmagának szánt emlékeztetőül. Izgalmas olvasmánytopográfia ez: láttára szinte kedvünk támad magunknak is ráérősen megmerítkezni végre azon könyveink ígéretes világában, amelyeket olyan régóta készülünk már levenni a polcról.

Végül pedig vázlatfüzet „e könyv”, befejezetlenül maradt, mert annak szánt ötletek kipróbálása, de ugyanakkor szövegritmusokkal való önfeledt játék (Vörösmarty Hommona-szövegének ritmusáról írja: „A hét vezér vágtatása volna? Ki a nyolcadik? A költő? Így van: ott dübörög élvezettel a hősök elképzelt seregében.”, 103. old.), sőt olykor akár konkrét alkotói csuklógyakorlat (lásd a Magyar mítoszparódiák című tanulmány következtetéseinek parodisztikus stílusutánzásként való megfogalmazását) valamely tudományos kérdés művészet felőli megértéseként.

„Egészítsd ki tudásoddal, élményeiddel”

A közelítő könyv szerzője könyvekkel beszélgető, színházi élményeit másokkal is szívesen megosztó, nemegyszer maga is rendezőként színházat álmodó „költőember” (lásd a Tasso-féle Amintás 2006-os kolozsvári bemutatójának kötetbeli leírását, 69. old.). Költő-ember, aki nem akar végérvényesen lezárt gondolatsorokat, végsőkig kiforrott meggyőződéseket megfogalmazni; sokkal fontosabb számára magának a gondolat képződésének rugalmas folyamata, az eszmék élő közegben való állandó cseréje. A fenti olvasói ajánlás ilyenképpen: meghívás. A meghívás pedig ilyenképpen: párbeszéd.

A liber amicorum 18. századi hagyományához híven Egyed Emese könyvében maga is szerzőkkel és a téma szakavatott ismerőivel való fiktív és valós találkozásainak foglalatát adja, tanulmányai ezen találkozások dialógusainak alkotó továbbgondolása. A voyage pittoresque 18. században megszülető műfaja és Gyemidov már említett albuma kapcsán a tanulmányszerző például Széchenyit idézi meg és ennek a Duna szabályozására vonatkozó írásait faggatja, 392-393. old.; az erdélyi vonatkozású színpadi fordítások szerzőit maga Egyed Emese kezdi impozánsnak ígérkező adat- és névtárrá rendezni, 299-300. old.

Akik pedig ugyancsak beírták nevüket a szerzői emlékezet barátságkönyvébe: Platón és Noverre, Lessing és Diderot, Bessenyei György és Teleki Ádám (csak néhányukat felsorolva), de tanszéki és külföldi kollégák (többek között Tánczos Vilmos és Küllős Imola, Bitskey István és Sárközy Péter, Pintér Márta és Kilián István), vagy időközben kutatótársakká cseperedett tanítványok (mint például Bartha Katalin Ágnes).

„Engem ti hozzátok legh ottan küldének”

Michael Ende Végtelen történetének a könyvek párhuzamos világába „átjáró” gyermekhőse úgy olvassa és érti meg az eltűnőben lévő Fantázia birodalmának történetét, hogy közben időnként saját olvasmányélményének hősévé válik, mert csak így tudja megmenteni a mesebeli Kislány Királynőt betegségéből (akinek mellesleg a Holdgyermek nevet adja!) s maga is csupán így tud onnan visszatérni s megjobbítani az őt körülvevő világ sokszor rideg valóságát. Ez a végtelen története.

Egyed Emese kötetében maga is világok között mozog, kötetté rendezett tanulmányai „világokról adnak hírt felvillanásaikban”. S hol érhető tetten először, hogy maga is – olvasmányai s ezáltal saját írásai szereplőjévé válva – láttató világokhoz közelíti látó olvasóját? Rögtön a kötet első tanulmányában, az Angelica és Tirsis kolozsvári töredékének titkait fejtegetve, ahol narrátorként és hírhozóként is megsejtjük további kötetbeli hangját: „Magam Mercurius… követséget hordok.”