.svg)
(a sátán, a tangó és az egyidejűség)
1994 tavaszán írtam Mózes Attila műveiről egy szakdolgozatot, ez az elmefuttatás annak lett volna része, de akkor nem tudtam megírni, és nem tudtam volna beilleszteni a dolgozatba. Viszont azóta is fel-felmerül bennem, hogy a Sátántangó és az Egyidejűségek két olyan irodalmi mű, amelyek kiegészítik egymást és összetartoznak. Ez nem egy szakszerű összevetés lesz, hanem személyes összeolvasás, mindkét embert ismerem, mind a ketten a magyar próza nagy formátumú alkotói, én pedig úgy fogok itt beszélni, mintha színfalak mögött ülnék. Amit mondandó vagyok, annak tudományos értéke nincs, ne is legyen.
Amikor ez a két könyv megjelent, arról, hogy posztmodern, a magyar irodalomban még vajmi keveset tudtak és írtak. Mózes Attila minden bizonnyal az összes Kolozsváron fellelhető újregényt elolvasta franciául, a hozzájuk tartozó elméletet is. Ez az a korszak, amikor francia írók kitalálják, hogy nincs történet, ha volna is, nem lehetne érteni, ha értenénk, nem volna lehetséges elmesélni. Később Egyed Péter erről azt mondta, hogy Gorgiász. Inkább ne legyen történet, mert azt nem tudjuk kontrollálni, mondják ma. Fukuyama professzor akkoriban olvasta Alex Kojève Hegel-értelmezését, amelynek következtetése szerint a történelem véget ér. Ma már tudjuk, hogy ez blöff. De Gaulle tábornok kedvenc írója és barátja, André Malraux megfogalmazza, hogy a továbbtanuló ösztöndíjasok nem fognak macskakövet hajigálni. Ez nem blöff, hanem szociológia. Malraux opportunista, mint egy spanyol polgárháborús veterán, aki felgyógyult a köztársaság eszméjéből. A francia gyarmatbirodalom akkor már minden eresztékében recseg és ropog. Erről szól a dekon, építsük le, bontsuk el, amíg ránk nem dől, mert vagy a gloire hamis, vagy a liberté, égalité, fraternité. Nekünk, magyaroknak a gloire keveset adott, a libertét is csak félig vettük komolyan, mint az elnyomottak általában, nagyhatalom barátjának lenni, az a valami. Amit a magyar kultúrában dekonstruálni kellene, az nem készült el, mondta Esterházy. A kolonializmus mostanság ütötte fel kicsi és kedves fejét Erdélyben, a jó öreg magyar birodalmi ressentiment (Nietzsche). Nem volt magyar birodalom, tudjuk, de kellett volna legyen, „hátha meg nincs halva, és lehetne még valami”, sóhajtja Vajda János, ezért lehetünk most éppen itt.
A Sátántangó kultuszkönyv, és nem a Tarr Béla filmje miatt, hanem mert a magyar nihilt mutatja meg. Költészeti megfelelője ennek Petri György, aki az egyetlen irodalmi lázadó abban a korszakban. Ő az a nihilista, akiről Nietzsche és Dosztojevszkij beszél. Száz évvel utánuk már lehet, szabad, sőt egyenesen kötelező lázadni, csak nem jelent az egész semmit, nem igazán van, mi és ki ellen, ez a Petri tragédiája, az üres papír, amivel ki lehet törölni. Ami a 19. században tartalmi kérdés, az a 20.-ban csak stilisztika. Miközben a szexuális forradalom Párizs utcáin liheg, svájci nőgyógyász-delegáció de Gaulle-nál instanciázik, hogy ne legyen szabad az abortusz. Szabad lett. Amerikában ez a csata most zajlik, mint egy restauráció. Forradalom után mindig restauráció következik, ideológiai cinizmus, anyagi jólét, intellektuális süllyedés, ezt mi, magyarok pontosan tudjuk. A többi elmélethez Magyarország túl kicsi, egyedül a forradalom nélküli restaurációhoz elég.
A Sátántangó és általában Krasznahorkai nihilizmusa ebben a kontextusban egy ártatlan és empirikus, mondhatni érzéki, érzelmi nihil, mert személyes, nem koncepció, hanem lélektani eredetű – a magára hagyott gyermek az Alföld közepén, Csöre. Az ég és a föld között van egy vonal, ez jelzi a semmit, olyan, mint a meztelenség. Aki élt az Alföldön, az látta és tudja, nincs táj. E nélkül a vonal nélkül azt sem tudnánk, hogy van-e valami, avagy miért nincs? A németalföldi festészet föld-ég-víz tükröződése magyarul: a puszta. Optikailag az Alföldön is megvan minden, csak a jelentését nem tudjuk összerakni, mert nem látunk, mert ez a mi kultúránk. Pedig van olyan magyar festő, aki ezt látta, pl. Munkácsy, volt költő is hozzá: Petőfi Sándor. De őket nem ezért szeretjük. Aki olvasott szociográfiát, az tudja, hogy Tömörkény pusztázóitól és vízen járó embereitől a Sátántangóig száz év sem telt el, mintha csak a Teknyőkaparó mesélte volna ezt az egészet, Viharsarok. A regényben viszont mindent Krasznahorkainak kell kitalálnia, bokros mondatokat kell írnia, mert ami látható és tudható, az kevés, van ennek stilisztikája és elmélete. Az ő nyelve itt még nem tudja teljesen elfeledni a referenciát, emlékeznünk kell dolgokra, ha tetszik, ha nem. Mondatai nem egészen a semmiből hozzák létre azt a teret, amelyben elvileg nem történhet már semmi. Ami viszont létrejön, az történet, a semmi megtörténése pedig a halál. Nem véletlen, hogy a harang, amely nincs is, mert templom sincs, meg Isten sincs, megszólal. Miért szólal meg a harang? De ce bat clopotele, Mitică? A semmi emlékszik a voltra. Ez a lelkiismeret, a magyar nihil, hogy volt valamikor valami, de már nincs, nem is tudjuk, hogy mi volt volna, ha még lehetne. Nem véletlenül lett a Sátántangó kultuszkönyv, a magyar társadalom magára ismert benne. Én is egy ilyen szomszéd faluban nőttem fel, onnan tudom. A magyar nihil nem filozófiai kérdés, nem stilisztikai, hanem történeti. Nem sípoló macskakő a lázadók, a tégéemek és a petrigyörgyök kezében, hanem egy végállomás, egy dűlőút. Ne értsenek félre, a Sátántangó egy remekmű, mint a Sinistra körzet vagy A mi utcánk, a Nincstelenek, a Kitelepítés, a Sorstalanság. Dosztojevszkij mondja valahol, hogy ha nincs isten, attól még ördög van. Bár akinek nincs népe, annak istene sincs. Vagy ahogy apám fogalmazott, ha volna isten, az nem lehetne püspök…
Az Egyidejűségek nem lett kultuszkönyv, bár a maga korában sokan olvasták. Cs. Gyimesi Éva mindenkinek a kezébe adta, tananyag is volt, akkor ez még nem jelentette automatikusan egy regény halálát. Mózes Attila mondatai nem olyan rafináltan simák és tekervényesek, mint a Krasznahorkai szövegei, de pontosak és ugyanolyan mélyre látnak. Ő nem a ninccsel küszködik, hanem a vannal. A Kő. Ezt nem kell kitalálni, ez mindig is ott volt, mindig is ott lesz. Nem lehet kikerülni, sem pedig átugrani. Nem szólítjuk a nevén, de mindenki tudja, ez az a Kő. Ha nem nevezzük meg, még inkább az. Nem lehet becsomagolni, nem lehet elhordani, szétstilizálni, átírni és elhazudni. Ezzel semmit sem lehet. Ez nem origami és nem papírmasé, nem fantázia és nem fantasie. A Kő alatt ideiglenesen meghal a posztmodern, akkor is, ha minden mondatot tagadószóval kezdek. A Kőnek akkor is jelentése van, ha nem látja senki. Itt még tart a dráma, éppenséggel a falu megszűnése, a modernizáció az emancipációba csomagolt pusztulás, azóta is folyamatban van, nem tud véget érni, mert egy világméretű botrány része, az organikus közösségek és az ember emberségének programszerű felszámolása. Van neki időfaktora, ajaj. Apokalipszis van, tehát még élnek rítusok, ítélet van és dramaturgia. Itt még semmit sem lehet úgy csinálni, mintha nem létezne az, ami már megszűnésre van ítélve. Ha rosszul néz velük szembe az ember, megeszik a kutyák vagy a medve. Érdekes, hogy fél évszázad múlva ebben a térben játszódik Cristian Mungiu filmje, az R.M.N. A filmben már nem vagyunk teljesen magyar, elmúlt a birodalom, de a ressentiment ittmaradt. A román ressentiment a magyart folytatja, arra épül rá – Erdélyben mindenképp, pedig Mungiu nem erdélyi. A román birodalom is képtelen felépülni, Irimiás, Petrin és Florentin… Viszont a Kő még mindig megvan, és még mindig itt. A Kő a transzcendencia, a tájba vetettség.
Az Egyidejűségek nem lett akkora könyv, mint a Sátántangó, a maga idejében nem kapott igazi publicitást, mert a „birodalmi” magyar olvasó nem tud azonosulni azzal a világgal, amelyet Mózes Attila felmutat, Erdélyben pedig ehhez már nem vagyunk elegen, sosem is voltunk. A magyar olvasó leginkább a témával, a tárggyal meg a hellyel azonosul, amit jól ismer, vagy az éppen aktuális doktrínával. A kritikusnak elméleti bajai vannak, nem a tárgyat látja, hanem önmagát nézi, hogy szabad-e neki azt gondolni, amit. Többnyire nem szabad, vagy a hatalom, vagy a kollégái nem engedik… Doktrína mindig van, de ha jól fizet, nem vesszük észre. Az a világ, amelyet Mózes Attila láttat, kint van, az a világ egzotikum, az a világ örökre máshol van, az nem a miénk, hanem a tiétek, ez a magyar hasadt tudat, a mindenkori magyar elhatárolódás, a kultúrfölény pedantériája. A táj lenyűgöző, kár, hogy vademberek lakják. Nem lehet eladni, nem lehet megenni, nem fér el a bevásárlókosárban, magyarul: primitív. A magyar olvasó számára az emberi létezés drámája egy kellemetlen feladat, mert állandóan arra emlékeztet, hogy a drámát lekéstük, nélkülünk történt, és hagytuk – Nyilas Misi, Édes Anna, Nemecsek Ernő vagy Solymosi Eszter. Sírunk, de nem tudunk segíteni. A magyar regényhőst mindig cserben hagyják. Nem ők, hanem mi. És miután sikeresen elhatárolódtunk, vég nélkül moralizálunk vagy pszichologizálunk, ez a képmutatás, hypocrisie – ahogy Proust mondja, vagy Molière. A hiány pedig visszajár, mint a stilizált bűntudat. Ez a tangó, a sírkőfaragó vésőjének kopogása pedig a metronóm, az időkód. Közben elmegy a messiás. A magyar létérzés számára nincs már kozmosz. Erdélyben még volt – egy időben, aztán közös erővel felszámoltuk, de nem lettünk szabadok tőle és általa. Erről szól Mózes Attila regénye, még egy elfeledett remekmű a polcon.
