Bábel és zoë – a szellem engesztelése

Sergiu Toma: Telihol Peruban
(Bevezetés a biopolitikába IV.1.)
„Rút és erőszakos – nincs rá egyéb szó,De szörnyü rút, s természet elleni.”(Shakespeare: Hamlet, dán királyfi)
2017. június 30, Torockó: „Az állatoknak nem volt Bábele” – miközben kimondom, máris hallom, hogy hamisan cseng, de felfüggesztem a gyanakvást, hadd maradjon a szellem a lámpásban. De a szellem nem maradhat míg a világ a lámpásban, és közel négy hónap múltán most kikívánkozik.
Mi a gondolat tétje, hol kell keresni a szellemét? Tulajdonképpen mit állít az ember, ha azt mondja: „az állatoknak nem volt Bábele” (a továbbiakban: ÁNVB)? Valami olyasmit például, hogy az állatok nem váltak gőgössé, nem fertőzte meg őket a hybris, nem követték el az égbekiáltó bűnt, az ősvétségek egyikét, közösségüket nem fertőzték meg a partikularitások, úgymond „egyetemesen” maradtak állatok, kollektíve vétlenek és ártatlanok, nem szolgáltak rá arra, hogy mindennek ellenére mégis partikularizáljuk, felparcellázzuk a világukat (vö. vadállatok és háziállatok; haszonállatok és társasági állatok; gerincesek és gerinctelenek; földi állatok, vízi állatok és szárnyasok; veszélyes állatok és jámbor állatok), elég baj már önmagában az is, hogy a nonhumán terei szerteszéjjel parcelláztattak (növények, gombák, állatok, emberek birodalmaira stb.).
Ez az álláspont széles körben áthatja az állatokról való kortárs gondolkodást. Mert könnyed. Mert könnyedsége mellett ráadásul széles, teátrális, előzékeny, elegáns, nagyvonalú gesztus. Széles kitárulkozás a világ humán aktorai részéről a világ nonhumán aktorai irányába (egy barátom javaslatára legszívesebben „pasztorait” írnék ide, figyelmeztetendő az állat eldologiasítására, termékesítésére, passzívvá tételére, de nem írok, mert túl közel vinne a szó a pásztorhoz, s mint tudjuk, vesztükre, ők az örök pasztoráltak). Mert rossz a lelkiismeretünk. Mert egy jóvátételi logikát érvényesít. Mert igyekezne sürgősen kompenzálni a nonhumán általunk előidézett, rohamos romlásának, banalizálódásának, beszűkülésének, kifosztottságának, megalázottságának tényét.
De mégis hol bujkál a szellem? A szellem mindenütt ott bujkál, ahol elmulasztjuk feltárni a probléma struktúráját. És a szellem nem csak bujkál, de bujkálása közepette gyarapszik is, nem is akárhogy – exponenciálisan. És ha gyarapszik, akkor szorítja a lámpás, és minél jobban szorítja a lámpás, annál jobban megdühödik. Például ha beleragadunk abba a nyelvi-logikai regiszterbe, melyet az ÁNVB készen kínál, akkor be kell látnunk, hogy ez a gondolat hamis, narcisztikus és önellentmondásos. Amit állít, ellentmond annak, ahogyan állítja. Ha ugyanis az emberi igazságszoltatás fogalomrendszerével vagy az emberi etikai-morális kódexek mércéjével valóban „mérhetőnek” éreznénk az állatvilág ártatlanságát, avagy bűnösségét, akkor azt kellene mondanunk, hogy az állatok roppant bűnösek. Hiszen jól tudjuk, van vérengzés, versengés, érdekérvényesítés, erőszak, megtévesztés, manipuláció, gyermekhalál, anyagyilkosság, apagyilkosság, tolvajlás, incesztus az állatvilágban. Hogy ezt miként ítéljük meg, az már nagyban függ attól is, hogy mindezt hogyan nyelviesítjük (vö. pl. ölés / gyilkosság / pusztulás / halál?), hogy a természetfilm hangmérnöke milyen intenzitású zenét vág a gazella elejtésének vagy a kölyökróka agonizálásának képsorai alá (pl. G. F. Händel: Lascia ch’io pianga?), vagy milyen jelzőket helyezek el a bűnlajstrom komponensei elé (vö. „borzalmas gyermekhalál”, „szégyentelen megtévesztés”, „vérlázító anyagyilkosság”). Mindez azonban keveset változtat a puszta tényen, hogy a humán erkölcsi, etikai, jogi és bizony esztétikai kódexeink felől nézve az állatvilágban „ronda bűncselekmények” zajlanak nap mint nap, percről percre. Tehát már az ÁNVB-nek a puszta nyelve vagy retorikája is egy sor látens, reflektálatlan preszuppozíciót rejt. A szellem azonban most már egészen ki akar bújni a lámpásból, négy hónap hitegetés-halogatás után pedig jobban teszi az ember, ha nem haragítja még jobban magára.
Engeszteléséül a továbbiakban fölvázolok néhányat a reflektálatlan előfeltevések és önellentmondások közül, melyek az ÁNVB gondolata mögött húzódnak meg, majd – fontolóra veszem az állat jogi-politikai aktorként való elgondolásának lehetőségét, ennek tétjeit és akadályait.
1. Egyetemesség / partikularitás – az ÁNVB gondolata alapján ezek egymást kizáró, egymásnak ellentmondó kategóriák. Valóban azok? Lehetne beszélni, mondjuk, partikularitások sokaságának az egyetemességéről? Valóban elhelyezhetetlenek volnának a partikularitások az egyetemességben? A szolidaritás posztkoloniális kritika körében megjelenő fogalma például cáfolja ennek képtelenségét. Egyetemes-e az állatok „kultúrája”? Bizonyára nem egyetemes. Érti-e a delfin, hogy mit „beszél” a bálna? Bizonyára nem érti. Partikularitások ezek? Bizonyára igen. A kérdés inkább az, hogy mi következik a nem-értésből? Vérnek kell-e folynia a kultúrák találkozásánál? Nem föltétlenül. Mert kultúrák valójában sosem találkoznak. Csak a delfinek és a bálnák. Éhes bálnák és félénk delfinek. Megdühödött delfinek és szolidáris bálnák. Bálnák burkiniben és delfinek baseball-sapkában. Teljesen mindegy. Delfinek és bálnák. Delfin és bálna.
2. Aki ember, az nem állat. Az állatok nem estek bűnbe, nem követték el ez ősbűnt (pontosabban a számtalan ősbűn egyikét), vagyis ÁNVB – ezzel nem csak azt mondjuk, amit mondani látszunk, hanem egyben azt is, hogy az ember viszont bűnbe esett. Itt azonban a nonhumán elnyomásának és kiaknázásának egyik legalapvetőbb problémája köszön vissza, mégpedig az, hogy az ember kireflektálja magát a világból, vagyis emberi öndefiníciónk tradicionálisan a nonhumánhoz képest történik (vö. az emberi szubjektum ott kezdődik, ahol az állat véget ér, az oikosz ott, ahol a természet / vadon véget ér).
3. Vétlenség, együgyűség. A bűntelenség vélelmezése a zsidó-keresztény, illetve görög-római hagyományokon szocializált nyugati ember számára egybecsúszik az együgyűség és a gyámoltalanság vélelmezésével (vö. „ebben a világban csak az marad ártatlan, aki együgyű, szánalmas, néma, aki nem teremtő módon részesül a világból”; „aki elég intelligens, elég kíváncsi, az óhatatlanul összemocskolódik, bűnbe esik, aki megszólal, aki világot, kultúrát hoz létre, az eleve bűnös”; „ha az állat nem mocskolódott be, akkor az állat együgyű, szánalomra méltó”). Nem is beszélve az ősbűnről. A zsidó-keresztény, illetve a görög-római hagyományok örököseiként mind egy szálig kultúrhéroszok volnánk, Prométheuszok, Ádámok, Heraklészok.
4. Ártatlanság és fétis. Az állat fetisizálódásnak indult. Szeretjük, ha fétiseink kicsit együgyűek és gyámoltalanok. Szeretjük kicsit eufemizálni az együgyűséget és a gyámoltalanságot. Szeretjük, ha az együgyűek és a gyámoltalanok kicsit ártatlanok.
5. Rejtett morálunk. Ha tudjuk, és bizonyára szinte mindannyian tudjuk, hogy az állatvilágban van nem csekély vérengzés, versengés, erőszak, megtévesztés, manipuláció, gyermekhalál, anyagyilkosság, apagyilkosság és tolvajlás, de ennek ellenére az állatvilágot továbbra is az ártatlanság helyeként ismerjük fel, az arról is árulkodik, hogy van egy rejtettebb morális érzékünk a bűn és bűntelenség elkülönítésére. E morális érzék a motivációkat szokta fölemlegetni, vö. „az állat nem ugyanazért öl, mint mi”; „az állat mértékletes”; „az állat szükségből teszi”, „az állat nem leli örömét az erőszaktevésben és a kínzásban”. Ebben kétségkívül van némi igazság. Legalábbis a mértékletességre való hivatkozásban, amit az ökológusok egyfajta homeosztatikus elv munkálásának tulajdonítanak. Ez a rejtett moralitás ugyanakkor látványos átfedést mutat azzal a humán felsőbbrendűséget sugárzó heideggeri gondolattal, miszerint a kő világtalan, az állat világszegény, az ember – mondjuk most így – világlik. Az állatra vonatkozó jelző („világszegény”) durván a következőképpen értelmezhető: világ az állat számára nem a kérdezés, vagyis a lét közegeként tárul fel, hanem szorító-szorongató körülmények összességeként, a szükség közegeként, az állat tehát pusztán túlél, átvészeli az életet, permanens harcban áll a lénytársaival és az elemekkel, miközben például az ember számára a lét a kérdezés révén elsősorban valamiféle lehetőség. Ezt roppant lebutítónak érzem, ezzel pedig nem vagyok egyedül.1 Heidegger mellesleg az állatvilág egyik legnagyobb pásztora, füves legelőkön nyugtatja őket, és az igazság ösvényein vezeti az ő nevéért stb. (Kinek a nevéért?) Továbbá hadd írjam le, hogy a macskáim kimondottan élvezik a gyilkolást, az áldozatok kínzásából játékot űznek, és szemlátomást örömüket lelik a vadászatban. Csányi Vilmos etológus pedig arról tesz említést, hogy a csimpánzok sem vetik meg a lénytársaik kínzásával járó örömöket.2 Csakhogy nyomban hozzá kell tenni: az állatot az ölés nem teszi gyilkossá. Az állat számára nem létezik az a jogi fikció, ami az absztrahált emberi világban a gyilkos. Az állat lénytársai és saját halálát, szenvedését nem a méltányosság és a méltánytalanság, az igazságosság és az igazságtalanság, a dicső és a dicstelen dichotómiák közegében látja feltárulni. Ahogy lénytársai elejthető húsként is feltárulnak érzékelése számára, ugyanúgy sebezhető húsként tárul fel ő maga is önmaga és lénytársai számára. Az állat tehát nem viktimizálja magát, és nem viktimizálja az áldozatát sem. Az állati viselkedésben, az állati habitusokban nincsenek olyan masszívan – morális, gazdasági és politikai tilalmak, megfontolások és előírások mentén – felparcellázva a szexus, a táplálkozás és a játék területei, mint a humán világban, átjárás van közöttük.3
6. Lebutított Bábel. Bábel recepciója mára pusztán nyelvi kérdéssé banalizálta a megértést, illetve – ami ennél is problémásabb – nyelvvé (értsd: absztrakcióvá) banalizálta magát a nyelvet is, egy Bábelt megelőző ősállapot iránti nosztalgiát teremtve. A nosztalgia tárgya egy olyan állapot, melyben közvetlen módon vagyunk egymásba csatornázva, és ahol az alteritás megértése semmiféle különösebb erőfeszítést nem igényel részünkről. Bábel recepciója (Bábel = őshasadás a ko-ordináltak, a mellérendeltek körében) az értést a virtualitás közegébe utalta, a nyelvet olyan instrumentumként konceptualizálva, mely áthidalhatatlan hasadékot ver közénk, ember és ember, humán és nonhumán közé.
7. Az „odaítélt” ártatlanság. Szabad-e bűnösség, bűntelenség fogalmát olyan létezőkön alkalmaznunk, akiknek nincs bűnfogalmuk? Elvileg előzékenynek tűnik, hogy ártatlannak nyilvánítunk akár olyanokat is, akiknek nincsenek fogalmaik a bűnről, de kollektív ártatlanságuk vélelmezése egyben azt is feltételezi, hogy akár bűnösnek is kikiálthatnánk őket. Maga a „nyilvánítás” képezi itt a problémát. Ha tehát azt mondom, hogy minden állat ártatlan, ezzel potenciálisan azt is mondom, hogy minden állat bűnös. Az ártatlanság „odaítélése” olyan, szerintem „deontologizálandó”, de egyelőre mégis csak ontikus aktorok számára, akiknek nincs bűnfogalmuk, tulajdonképpen nem más, mint a morál önfelszámolása.


Jegyzetek
1 Vö. „Heidegger nemcsak azt állítja, hogy az állat világban szegény, de a világhiány miatt »szomorúságot« is tulajdonít neki. A leírás azért meglepő, mert a szomorúság éppenséggel emberi érzelem, olyan állapot, amely csak az emberi kultúra felől értelmezhető. Ezen a csapáson haladva továbbvihetjük a megkezdett gondolatsort: az állat szomorú, mert olyan ember, akit megfosztottak az emberi világba való belépéstől. Megfosztották a beszédtől, az igazságtól, a haláltól, a létezésével való szembenézéstől. Ebből a teóriából újfent az állat alsóbbrendűségének a bizonygatása olvasható ki, amely újfent az ember létezésmódja felől állítja fel a maga hierarchikus rendjét. Túl a visszalépésen a klasszikus humanizmusok felé, Heideggernek van egy másik fontos mulasztása is: nem teszi fel azt a nagyon is kínálkozó, az ember lényegi létezésmódját érintő kérdést, hogy miben áll az állat saját létezéséhez való hozzáférése, nyitottsága – mert igenis hozzáférés ez, akkor is (sőt akkor a leginkább!), ha az egybeesésen, a tökéletes azonosságon alapul.” Széplaky Gerda: Ne ölj! Egy húsevő kultúra következményei. In. Uő: Az ember teste. Filozófiai írások. Kalligram, Pozsony, 2011, 268–269.
2 „A laza csoportszerkezet azt jelenti, hogy fenntartanak egy bizonyos területet, tehát tudatában vannak annak, hogy van egy terület, ez a terület az övék, és védelmezniük kell a fajtársaikkal szemben. Csak a fajtársaiktól védik. A csimpánzok életében ez azt jelenti, hogy négy-öt-hat hím összeáll, és rendszeresen bejárja a terület határait. Ha idegen csoportok tagjaival találkoznak, megtámadják, és nagyon kemény, véres harcokkal igyekeznek elzavarni őket, sőt, sokszor meg is ölik a szomszéd csoport tagjait. Jól megfigyelhető, hogy ez az agresszió, ez a területvédő viselkedés teljesen más, mint a csimpánzok zsákmányszerző viselkedése. Kínozzák a szomszéd csoport tagjait, úgy ölik meg őket, hogy az fájdalmas legyen, elhúzódjon, és ezt láthatóan nagy élvezettel csinálják.” Csányi Vilmos: Az evolúció története. In. Csányi Vilmos, Kampis György, Mérő László, Pléh Csaba: Mindörökké evolúció. Nexus, Budapest, 2010, 40.
3 Jan Assmann mutat rá, hogy részint az in­cesztus megszüntetéséhez is gazdaság(politika)i érdekek vezettek: „M. Mauss (1966) és – az ő nyomdokain – M. Sahlins (1972) kidolgozták az árucsere kommunikációs jelentőségét. Az árucsere beleszövi az egyént a kölcsönös társadalmi függőség, odafigyelés és felelősség rendszerébe. Lévi-Strauss feltárta a rokonsági rendszerek és házasulási szabályok kulturális jelentőségét. Ő az incesztus tilalmát tartja a legfőbb kulturális vívmánynak. Itt is arról van szó, hogy a szűk autarkiák meghiúsulásával és átfogó szövetségek, kölcsönös függőségek kikényszerítésével a közvetlen családon túlterjedő csoportidentitás születik, vagyis szociokulturális önazonosság alakul ki, és a csoportot átjáró közösségi szellem a gyakorlatban is jelentkezik.” Jan Assmann: Kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. (ford. Hidas Zoltán). Atlantisz, Budapest, 2004, 140.


Serestély Zalán 1988-ban született Kézdivásárhelyen. Első kötete: Feltételesátkelés (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2014). Jelenleg Kolozsváron él, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának titkára.