Az unalom esztétikája (Thomas Mann Tonio Krögerét olvasva)

Ahogy az ember halad befelé az időben, és kifelé az idejéből, már nem vesződik olyan ostobaságokkal, hogy értelmezze azokat a ráragadt, makacs mániákat, amelyeket művel, de nem magyaráz. Jó lenne tudni, miért van, hogy évek óta monomániásan két visszatérő olvasmányra fordítom az energiáimat és a figyelmemet, ugyanarra a kettőre. Persze jönnek-mennek más könyvek közben, talán fontosabbak, talán kevésbé fontosak, de ez a kettő állandó a jövésmenésben, és ennek a kettőnek az ideje is közelesen állandónak feltűnő. Mindkettő Thomas Mann-mű, az egyik a Tonio Kröger, a másik a József és testvérei. Előző minden évi első, de mindenképpen január eleji olvasmányom, utóbbit nyáron, a tengerparton veszem elő; tavalyig három kötetben hurcoltam magammal, de mert elveszítettem a három kötet közül a harmadikat, az utolsót (talán egy sziklán felejtettem, nyitva és bevégezetlenül), mostantól majd két, nemrég kidumált ajándékkötetet pakolok a bőröndömbe indulás előtt. Hogy miért éppen ezt a kettőt, arra nincs magyarázat, csak sejtés. A Tonio Krögerben nyilvánvalóan a művész léte és létezhetősége izgat a társadalomban, tágabban, a sokszor kifejtett és sok helyen elmondott élet és művészet, élő szív és halott szív problematikája. Akkor is, ha pontosan tudom az abban erről felvetett kérdéseket, és az azokra adott Thomas Mann-i válaszokat. Mi több, a saját reflexválaszaimat is kiismerni vélem. Ebben az esetben azonban a vélem szóra teszem a hangsúlyt, mert időről időre apró elmozdulásokat, repedéseket, torzulásokat, olykor kisimulásokat észlelek ezeken a késznek és véglegesnek hitt válaszfelületeken. Amiből egyértelműen arra kell következtessek, a vélekedésem erről a kérdésről akár egy laza év elteltével is módosulhat, akár jelentősen el is tolódhat valamerre.

Nehezebb dió a József és testvérei tetralógia. Bizonyára komikus látványt nyújthatok azok számára, akik napolajjal vastagon lekenve magukat, a végtelenbe hullámzó tenger felé fordítva napszemüveges arcukat és arányos felsőtestüket, a Marie Clair vagy a História magazinokat lapozgatják (ezeket a kiadványokat magam is nagy kedvvel forgatom, amikor hozzájuk juttat valamelyik lányom vagy egyik-másik barátom), nincs velük különösebb baj, sőt, még azt is készséggel elismerem, hogy nyaralásra kézenfekvőbb választások a Thomas Mann-nagynál. Nekem is az lenne! Miért hát, hogy erre az esztelenségnek feltűnő kalandra vállalkozom nyárról nyárra? A miértre idén fogok keresni valamilyen, az én kíváncsiságomat is kielégítő választ. Talán, és majd akkor, beszámolok róla.

A Tonio Kröger negyedszázada kíséri el a mindennapjaimat, annál is inkább, mert a Papírváros című pentalógiám valamennyi kötete ugyanazzal az idézettel indul, időről időre szembesülök tehát ezzel az egy, rettentően hosszú mondattal. „Végiggondolta az érzékek, az idegek és a gondolatok sivár kalandjait, amelyeket átélt, látta magát megmarva az irónia és a szellem kígyóitól, kifosztva és megbénítva a megismeréstől, félig felőrölve az alkotás lázától és rázó hidegétől, talajtalanul és lelki kínoktól gyötörve, kirívó ellentétek sodrában, szentség és gerjedelem közt ide-oda hajszolva, túlfinomulva és elszegényedve, rideg és mesterkélt elragad­tatásokban kimerülve, eltévedve, letarolva, szétszaggatva, betegen – és zokogott a bánattól és a honvágytól.” Arra, hogy az öt kiemelt állapothatározó határozta-e meg a Papírváros lehetséges kiterjedését, ötkötetes létezhetőségét, vagy az első könyv megírásának folyamában vergődve magam döntöttem, hogy legalább még négy könyv kell ahhoz, hogy az egyetlen valamit meg tudjam ragadni, azt, amit még négy könyv megírása után sem látok tisztán és nem tudok megfogalmazni, már nem tudok pontosan visszaemlékezni. De hogy valahány állapothatározó lefedi a mindenkori belső állapotomat, már akkor megéreztem, és ezt ma sem gondolom másként. Ezen az egyetlen, összefoglaló (középiskolai tanárként mondanám, lényegtartalmazó) mondaton napokat, akár heteket el tudok töprengeni. A Tonio Krögeren is. Élvezem, hogy olvasó lehetek, nem íróként olvasok egy másik írót.

Jó nekem ezen a munkán elnyammogni, újra meg újra. Élvezem, hogy rettentően unalmas. Mert olyan. Igen, és rá kellett jöjjek, ezért szeretem. Hasonló bölcs gondolatai mindenkinek vannak és lehetnek, életről és művészetről. Hasonlóan homályos figurákat, mint ez a Tonio Köger, másnál is találhatunk. Homályos. Többet tudunk meg a környezetéről, mint róla. Amit róla megtudunk, azt a másokhoz való viszonyából, a másokról alkotott képeiből tudjuk levenni, összerakni. Néha a ruházata is érdekes lehet, az elbeszélés egy pontján bajusza van, értesülünk. Persze, ők sincsenek jól megrajzolva, a környezet. Hans Hansenről annyit tudunk, hogy jobban szeret lovakat nézni könyvekben, mint a király sírásán töprengeni. Ingeborgról, a másik szerelemről (ma már, mert épp az érdeklődés középpontjában van, csiklandó érzése lehet sokaknak e kettős irányú vonzalom Tonióban Hans és Ingeborg felé egyszerre; ez például a legkevésbé sem érdekel, ahogy az író életrajzi meghatározottságaival való párhuzam megvonását is silány spekulációnak tartom e tárgykörben, még ha tartalmazhat is igazságokat) is az a legfontosabb közlés ebben a terjedelmes munkában, hogy amikor fölemeli a kezét, a válláig csúszik föl a ruhája; és nincs szép, nőies keze. Csakúgy homályos az apa az állandó mezei virággal gomblyukában, az anya sötét déli szempárral és léha életszemlélettel. Miért jó, hogy mindez homályos, noha olvasás közben élesnek, fényképszerűnek tűnik fel? Nos, ezek a megválaszolhatatlanságok izgatnak. Meg hogy a szívnek meg kell halnia ahhoz, hogy az ember művész legyen. Nem csak vadromantikus fogás ez? Szív és halál. Kutya és gyerek. Miért, hogy bedőlök neki? És figyelem magamat, a szívemet, vizslatom magam írás közben, meghalt vagyok-e szívileg, vagy él a szívem, és akkor nem író, polgár vagyok, abban az értelemben, hogy része az egészségesek társadalmának. Thomas Mannról leírták, hogy nem a kitalálós írók közé tartozott. Figuráinak meg kellett jelenniük előtte. Önmagát, már amennyiben magáról mintázta Tonio Krögert, csak belsőleg tudta szemlélni, egyértelmű, hogy a történet narrátora Kröger szemén keresztül követi a kevés cselekményt, amit össze tudunk kaparni magunknak olvasás közben. Nincs sztori, az eseményekről csak értesülünk. A „rendőrségi kihallgatással” lehetne valamit kezdeni, bár azt nyugodtan el is hagyhatta volna a szerző az elbeszéléséből, annyira nem tesz semmit hozzá. Nem követjük Tonio belső változásait, ha vannak, azokról is csak értesülünk. Jelizavétával való párbeszéd-nagymonológja logikátlan és életszerűtlen. Akkor meg mit szeretek az elbeszélésen, miért követem, miért vonz magához évről évre, mint mágnes a vasszöget? Nyilván az unalommániám miatt. A történések az élet, az élő szív terrénumába tartozóak. A cselekménytelenség a lélek dombvidékét, adott esetben zordonságát hagyja bejárni. A szavakon, a mondatokon átszűrődnek a néma tűnődések, a méla filozófiák és a sebzett rendszerek. Belecsorognak a szájba, mint álmodóéba a hold hideg teje, miközben meghal a szív.

‍