Az irodalmi kultúra Erdélyben is átalakult - beszélgetés Balázs Mihály irodalomtörténésszel

– A jelenlegi tanévben visszatért a BBTE-re, ahol korábban már volt vendégtanár. Ezúttal hogyan került Kolozsvárra?
– A város valóban a második otthonom, nagyon szívesen jöttem most is. Nem tudom pontosan, hogyan merült fel a nevem, talán emlékeztek rá, hogy 2004 és 2007 között már jártam itt. Az nagyon szép emlékű időszak volt, sok olyan dolgot ki tudtam próbálni a tanításban, amire a magyarországi, más jellegű szerkezet nem biztosított olyan komoly lehetőségeket. Most Gábor Csilla kollégám vetette fel, hogy jöjjek ki. Nem tudom, pontosan milyen megfontolások álltak a felkérés mögött. Én magam, őszintén szólva, egyfajta búcsúlátogatásnak is tekintem ezt a mostani itt tartózkodásomat, hiszen január elsején befejezem aktív pályafutásomat. Amikor ez végleg világossá vált, kedvem lett hozzá, hogy az utolsó esztendőmet félig legalább Kolozsvárott töltsem.
– A második kérdést pedig már az aggódó szegediek nevében kérdezem: a kolozsvári tanév után lehet-e még Balázs Mihály előadásait, szemináriumait hallgatni Szegeden, vagy az említett visszavonulás teljes körű és végleges lesz?
– Nem gondolnám, hogy elhagyom a szobámat, és többet nem jövök be az egyetemre, viszont bizonyosan szolidabb jelenlét kialakításán kell majd munkálkodnom. Biztos, hogy kevesebb órám lesz, azt gondolnám, hogy talán a doktoranduszokkal és az érettebb emberekkel való foglalkozás lesz elsősorban a dolgom, de szeptemberben még mindenképp meg szeretném tartani az évfolyam-előadást, és úgy tudom, ennek nem lesz akadálya. Persze nagyon észnél kell lenni abban a tekintetben, hogyan is gazdálkodunk. Keményen statisztikáznak a felsőoktatás legkülönbözőbb szintű irányítói, amivel én nem mindig tudok feltétlen egyetérteni, még ha attól nyilván nem is lehet elvonatkoztatni, hogy kevesebb magyar szakos hallgató van, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Emiatt ésszerűbben kell beosztanunk az erőnket, magyarán szólva nem szeretnék teljes óraszámban dolgozni a nyugdíjas időszakomban, már csak azért sem, hogy ne rontsam az itt lévő fiatal és roppant tehetséges kollégáim mutatóit. Bízom benne, hogy majd kialakul ez a dolog, nagyon szép példáit mutatta meg annak a szegedi egyetem, hogy hogyan lehet ugyanazon mozdulatokkal egyszerre kikísérni a kapun az embereket, de marasztalni is őket. Persze vannak ellenkező megoldásokra is példák, de úgy látom, hogy itt, a magyar tanszéki folyosón az emberséget és kollegialitást, valamint az emlékek marasztaló voltát jól beszámító eljárások a jellemzők. Sokféle megoldás van, meglátjuk majd, esetemben melyik a működőképes.

– Évtizedek óta tanít Magyarországon, és Romániában is gazdag oktatási tapasztalattal rendelkezik, a kolozsvári tanévek mellett vendégelőadóként a Partiumi Keresztény Egyetemen is megfordult, és már fentebb is utalt bizonyos strukturális különbségekre. Kifejtené, milyen különbséget lát a két ország egyetemi rendszere, illetve hallgatói között?
– A romániai rendszer legnagyobb előnyének a magyarországihoz képest talán azt tartom, ami ebben a félévben drasztikusan jelentkezett: hogy tudniillik én most nem régi magyaros előadásokat és szemináriumokat, hanem összehasonlító irodalomtudományi órákat tartok. Egy Boccaccio-tanulmánykötet előszavában azt mondja az egyik, roppant igényes irodalomtörténész barátom, Horváth Iván, hogy „a legjobb tudósoknál a magyar irodalomtörténet mindig is összehasonlító irodalomtörténet volt”. Itt az ember rákényszerült valahogy erre. Ez már így volt 2004 és 2007 között is, mert eleve adott volt egy nagyon sokszínű társaság, voltak, akik az olasszal vagy a románnal társították a magyart, és már akkor is voltak szakjuk szerint is összehasonlító irodalomtörténet irányába orientálódó fiatalok. Nagyon érdekes kihívás az, hogy a magyar irodalmi jelenségek európai összefüggéseiről mondjon az ember valamit, és a tendencia most talán még erősebben érvényesül, hiszen valami elképesztő tarka társaság ül az óráimon. Voltaképpen csak most, a vizsgáztatás során vált teljesen világossá, amikor mindenki adatait pontosan fel kellett jegyeznem, hogy vannak magyar szakosok, akik a magyar mellett csinálják az összehasonlítót, de vannak, akik önállóan összehasonlító szakosok. Arról nem is beszélve, hogy vannak, és mintha a legutóbbi tartózkodásom során ilyenekkel kevesebbel találkoztam volna, akik egyszerűen általánosan művelő tárgyként veszik fel: a német-angol még hagyján, de koreai-kínai szakos hallgatót is vizsgáztattam. Hogy egy ennyire sokszínű társaságnak hogyan mutatjuk be a magyar irodalmi jelenségeket, az bizony nem könnyű feladat, és ezt szerintem csak egy tágabb keret felvázolásával lehet megtenni. Ezenkívül 2004-ben több időt kaptam például bevezetés órára, mint Szegeden, egy teljes filológiai bevezetés kurzust végigcsináltam. Nagyon örültem annak, hogy oda bejártak ifjú erők is, olyanok, akik ma már valamiképpen a tudományosság emberei, Biró Annamária, Luffy Katalin és még jó néhányan megfordultak ott. Velük folyamatosan meg tudtam beszélni, hogy jó-e, amit csinálok, érett emberként nyilvánítottak erről véleményt. Ez a típusú visszajelzés például valahogy nincs meg ilyen természetes módon a magyarországi rendszerben, és ez nekem nagyon sokat jelentett. Luffy Katival beszéltem a legtöbbet erről, aki tanácsokat is adott, hogy milyen irányba menjek el. Közelebb vannak egymáshoz valahogy a nagyon tarka irányultságot mutató emberek, legalábbis jobban kell figyelniük arra, mit csinál a másik. Hogy ez ténylegesen meg tud-e valósulni olyan intenzitással, mint ahogy azt a munkatársak szeretnék, azt nem tudom megítélni, de valahogy maga a rendszer jobban kényszerít rá, hogy közvetlenebb legyen a viszony a világirodalom, az irodalomelmélet vagy a magyar irodalomtörténet különböző korszakai iránt érdeklődő emberek között. Nagyon sokat jelentettek például a bevezetés óra kapcsán folytatott beszélgetések azzal a Demény Péterrel, aki, talán mondhatom így, egyáltalán nem utazik a filológiai szerszámok napi csiszolásában, ugyanakkor rendkívül tehetséges irodalmár, ontja a műveket, ír verseket, regényt, mindent, jelen van az irodalmi életben. Sokat beszélgettünk vele többek között arról is, hogyan lehet a modernt valahogy összekapcsolni a régivel, amely összekapcsolásra, egy ilyenfajta kinyílásra meggyőződésem szerint mindenképpen szükség van, hogy a régi magyar irodalom ne váljon idegenkedve szemlélt, antikvárius adatolássá.
Ami a hallgatókat illeti, lassan-lassan megszűnik a különbség, és ezt bizonyos értelemben sajnálkozva mondom: 2004-ben például az volt a benyomásom, hogy lehet, hogy a kolozsvári hallgatók kevésbé mozognak otthonosan a modern informatika világában, vagy a modern nyugati nyelvtudásuk esetleg haloványabb, mint a magyarországiaké, másfelől viszont, különösen a vidéki hallgatóknál, nagyon szépen ellensúlyozta ezt a mélyebb olvasmányélmények lerakódottabb volta, ami – közös fájdalom ez – egyre inkább elvészni látszik.
– Kiegészítve az előbbi kérdést: visszatekintve az elmúlt évtizedekre, osztja-e azokat a véleményeket, amelyek szerint komoly felkészültség- és hozzáállásbeli hiányosságok figyelhetők meg a legújabb egyetemi generációknál?
– Nem szeretnék azok közé tartozni, akik a „bezzeg a mi időnkben” lemez jegyében állandóan a mostaniak kulturálatlanságáról beszélnek, mert ez szerintem igaztalan, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy ha nem is nagy számban, de vannak még ilyen hallgatók, s őket nagyon meg kell becsülni. Tagadhatatlan viszont, hogy e tekintetben egyfajta múltvesztés és egy irodalmi kultúra radikális átalakulása figyelhető meg, és az is, hogy ez nagyon intenzíven elérte már az erdélyieket is – nem élünk már más világban. Ennek természetesen nagyon jó oldalai is vannak, az interneten tájékozódnak, de vannak árnyoldalai is, amelyek, mindannyian tudjuk, milyen erősen érvényesülnek, amikor az internetes világ szabályosan ránk zúdítja azt, amit szegmentálni, kiválogatni, megemészteni kellene.
– A Szegedi Tudományegyetemen hosszú időn keresztül volt az Irodalomtudományi Doktori Iskola vezetője, amely testhez álló feladatnak látszik, hiszen mindenki tudja önről, hogy az utánpótlás kérdését kiemelten fontosnak tartja. Volt iskolavezetői pozíciójából adódóan nyilván jól rálát erre a területre. Mit gondol az utánpótlás kérdéséről?
– Jóval több erőfeszítés kell ahhoz, hogy megtaláljuk azokat a fiatalokat, akiknél a kedv és a felkészültség találkozik. Ez ma sokkal nehezebb, ha nem is reménytelen. A nagy számok törvényszerűsége is érvényesül, bár nem tudom, hogy ez Kolozsváron hogyan képeződik le. Szegeden viszont jól kitapintható. Abban a tekintetben tehát közösek a nehézségek, hogy az erudíció, az olvasottság, a nyelvtudás, az érdeklődés, az elszántság, vagyis mindaz, ami együtt kell ahhoz, hogy elkezdődjék egy pálya, együtt ritkábban van jelen, inkább meg kell valahogy teremteni. Úgy látom, műhelymunkálatok folynak Kolozsvárott is, nagyon színes világ ez a tanszék, kifinomult elméleti érdeklődésű társaság egyfelől, akiknek egyike-másika nagyon egyéni víziót alkot az irodalomelméletről, másfelől pedig alkotó emberek is vannak, a már említett Demény Péter mellett Balázs Imre Józsefet, Selyem Zsuzsát is mondhatnám, akik mind nagyon színvonalas dolgokat csinálnak. Az én irányultságomhoz sokkal közelebb állnak azok a bizonyos értelemben hagyományos irodalomtörténészi érdeklődésű emberek, mint például Egyed Emese vagy Szabó Levente, akik esetében az irodalomtörténeti munkálkodás, ennek a filológiai feltáró, új forrásokat felkutató része nagyon intenzíven van jelen. És persze ugyanez figyelhető meg a szorosabb értelemben vett régi magyar irodalommal foglalkozók között is a tanszéken. Most még, ebben az időszakban (és ez remélhetőleg a későbbiekben változik) kevésbé volt rálátásom arra, hogy milyenek a doktoranduszok, órákon nem is találkoztam velük, és az az egy-két konferencia, ahol láttam őket, kevés volt ahhoz, hogy megalapozott véleményt tudjak mondani.
– Visszatérve Kolozsvárra – októberben az Erdélyi Múzeum-Egyesület által szervezett Jakó Zsigmond-emlékülésen találkoztunk. Mesélne róla, milyen személyes élményei voltak a legendás történésszel?
– Elmondtam ezt kétszer, és meg is írtam már, szívesen utalnám oda az olvasókat. Nagyon nagy hatást gyakorolt rám az, ahogy ő élt és alkotott, és nagyon sok mindent köszönhetek neki. Az Erdélyi Múzeum különszámában megjelenő írásomban azt is elmondom, hogy még az unitáriusokkal való intenzívebb kapcsolat kialakításában is szerepet játszott, mert ezek a kapcsolatok valahogy megszakadtak, és amikor elkezdtünk kijárni, akkor ő volt az, aki közvetített Erdő János professzor és közöttünk, szegediek között. Ez olyasmi, amit soha nem lehet felejteni, és még a mostani kolozsvári létemet is megkönnyíti, miközben minden abszolút rendezett, a tanszék adminisztratív ügyekben a legnagyobb pontossággal intézkedik. Mégis, nagyon megkönnyíti az ottlétemet, hogy naponta találkozom az unitárius történészekkel, Kovács Sándorral és a fiatalokkal. Ez még technikai értelemben is hasznosnak bizonyult, mert amikor októberben az egyetemen nem volt fűtés, át tudtunk oda menni, és akkor jó néhány unitárius fiatal is beült az órákra, találkoztak a bölcsészekkel, mert ez éppen a radikális vallási filozófia kelet-közép európai jelenlétét tárgyaló óra volt.
– Ehhez kapcsolódva: nemrég, Molnár Dávid Szegedi PhD-védésén a közönség soraiban a kolozsvári unitáriusok szép számmal képviseltették magukat, ami nagyon jól mutatja a szoros kapcsolatot a szegedi régi magyarosok és a kolozsvári unitáriusok között. Mesélne ennek az együttműködésnek a legújabb gyümölcseiről?
– Az elismerés hallatlan gesztusaként megkértek, hogy adjuk ki külön kötetben a leginkább összekapcsolódó, unitarizmussal kapcsolatos dolgozataimat, ez a napokban jelent meg. A sorozatszerkesztő Kovács Sándor munkájának köszönhetően nagyon szép könyv született meg, és azt mondják, hogy a kötet kötelező olvasmány lesz a lelkészek számára. Ez azért egy kicsit megijeszt, már-már zavarba ejtő ez a tisztelet, de a kötelező jelleg árthat a népszerűségnek. A tréfát félretéve, úgy gondolom, nagyon termékeny ez a munkakapcsolat. Én nem várom el, hogy minden megállapításomat kőbe vésett igazságként kezeljék. Mindenesetre figyelünk egymásra, és ha megkérnek valamire, szívesen megcsinálom. Fontos ugyanakkor, hogy megőrizzük az eddigi nyitottságot, nagyon jó, hogy nem várják el, hogy mindig a vonalba illő dolgokat mondjam. A múltjuk legérdekesebb dolgait igyekszem beilleszteni a szélesebb összefüggésekbe. Szívesen tanítok is náluk, ha felkérnek, és persze sok közös vállalkozásunk is van, hamarosan megjelenik a nagy unitárius egyháztörténet harmadik kötete, amelyet a szokásos felállásban (Hoffman Gizella, Kovács Sándor, Molnár Lehel) készítünk, Márkus Albert fordítása alapján. Hosszabb távon annak a vizsgálatát tartom fontosnak, hogy mi volt a magyar irodalomtörténet szempontjából fontos hozadékuk, és úgy gondolom, hogy ez a készülő új irodalomtörténeti kézikönyv vitatható megközelítésmódja miatt még aktuálisabb feladatnak látszik. Nemzetközi szinten pedig az a feladatunk, hogy bemutassuk, európai léptékkel mérve is kikerülhetetlen jelenségről van szó, amely ugyanakkor nem igazán tudott az európai történeti tudat szerves részévé válni. Emellett fontos, hogy az időben haladjunk kicsit előre, ahogy például Keserű Gizella is teszi, aki a lengyel kapcsolatokkal és az európai jelenléttel kapcsolatban végez fontos kutatásokat. A fiatalok közül Túri Tamás és Molnár Dávid azok, akik még forrásközelibb módon végzik ezt a munkát. Ahogy a 2015-ös szegedi régi magyaros („Rebakucs”) konferencia is jelzi, magam is előrébb megyek időben. Szerencsére van egy filozófusként számon tartott emberünk, Simon József, neki is köszönhetően talán megérlelődik valamiféle változás, és végre mindenki számára világos lesz, hogy Apáczain kívül is van magyarországi bölcselettörténet a felvilágosodás előtt, és ennek a hagyománynak a hozadéka nagyon fontos, még ha ez egyelőre nincs is eléggé tudatosítva a filozófiatörténet területén. Jó látni ugyanakkor, hogy az egyház vezetői és fiatalok is értik és látják ennek a jelentőségét.
– Végezetül, visszautalva beszélgetésünk elejére, milyen tervei vannak, ha a (persze nem teljes) visszavonulásnak köszönhetően több szabadideje lesz?
– Régóta dédelgetett tervem, hogy a 17-18. századi dolgokba is beleolvassam magamat végre, hogy jobban lássam, mi lett a korábbi törekvésekből, mennyire sikerült azokat megvalósítani – ebben a tekintetben komoly hiányosságaim vannak, amiket szeretnék pótolni. Egyre erősebb késztetést érzek arra, hogy elhagyjam a kedvenc századomat, a reformáció századát. Van bennem igény tehát valami újra – ez talán az életkori dolgokkal is összefügg valamelyest.


Balázs Mihály 1948-ban született Gyónban. Felsőfokú tanulmányait magyar-orosz szakon végezte, ezt követően 1981-ben az irodalomtudomány kandidátusa (CSc), majd 1997-ben az irodalomtudomány doktora (DSc) lett. 1972 óta tanít a Szegedi Tudományegyetemen (és annak elődintézményeiben), 1997-ben lett egyetemi tanár. Volt rektorhelyettes, az SZTE BTK dékánja, a Régi Magyar Irodalom Tanszék vezetője, az SZTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolát is igazgatta. Díjai: az Egyetemjogú Egységes Protestáns Teológiai Intézet díszdoktora (2005), Klebelsberg Kunó-díj (2006), Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztje (2006). Dávid Ferencről írt angol nyelvű monográfiáját 2009-ben az MTA BTK Irodalomtudományi Intézete Klaniczay-díjjal tüntette ki. 2004 és 2007 között a kolozsvári BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézetének vendégtanára volt, ahol a jelenlegi (2016-2017) tanévben is vendégoktatóként tevékenykedik. Legutóbbi kötete: Hitújítás és egyházalapítás között. Tanulmányok az erdélyi unitarizmus 16-17. századi történetéről, Kolozsvár, Magyar Unitárius Egyház, 2016.