.svg)
Az ilkley-i költők dühösek, és ennek következtében kicsit én is dühös vagyok. Nem ismerem az ilkley-i költőket és írókat, állítólag díjnyertesek is vannak köztük, ami nem elképzelhetetlen, tekintve, hogy ez a yorkshire-i település a vendéglátója Anglia egyik jelentős irodalmi fesztiváljának; sőt, nem is tudnék a dühös ilkley-i tollforgatókról, ha képes lennék alaposabban megszűrni a naponta rám/ránk ömlő online információmennyiséget, magyarán, ha felelősebb felhasználó lennék, és két szöveg szerkesztése között nem olvasnék el minden szart, ami elém kerül – most jut eszembe, nincs még újévi fogadalmam.
És hogy miért dühösek a derék angol poéták? Mert a világban baj van, és ilyenkor felelős költőember nem ülhet a babérjain, vagy stílszerűbben, a nárciszmezőn. „Amikor ambiciózus politikusok az országot próbálják megosztani és szembefordítani egymással a két tábort, amikor egyre gyakoribbak a gyűlölet-bűncselekmények, amikor másfél millió ember a szegénységi küszöb alatt él, amikor a bolygó erőforrásait feléljük, írhat-e még egy költő nárciszokról? Nem! A Wharfedale Poets csoport mérges. Jöjjenek, és hallják őket mérgelődni” – idézem a felhívásukat.
Ezek ismerős gondok, errefelé is, vagy errefelé még inkább; csak egyetlen dolog nem fér a fejembe: mit vétettek szegény nárciszok.
Nem tudom, Ilkley lankáin nyílnak-e még a nárciszok, vagy azóta társadalomkritikus szonettek – szigorúan shakespeare-i formában – borítják a kies yorkshire-i tájat (amelyet egy valamikori brit ismerősöm Erdélyhez hasonlított), csak azt tudom, hogy a legnagyobb történelmi megrázkódtatások idején is születtek versek a nárciszokról. Vagy: a „nárciszokról”.
A világirodalom talán leghíresebb nárciszversét épp egy angol poéta, bizonyos William Wordsworth produkálta, történetesen 1804-ben, amikor épp attól lehetett tartani – felelős angol írástudóként –, hogy a La Manche csatornán túli nagytermészetű szomszéd, Bonaparte Napóleon elfoglalja a Brit-szigeteket, mert akkor már nagyjából csak az nem volt meg neki Európából. Wordsworth pedig arany nárciszokról – legismertebb magyar (Szabó Lőrinc-i) fordításában: „táncoló tűzliliomok”-ról – értekezett. Igaz, a klíma akkor lehűlőben volt (lásd még: „kis jégkorszak”), nem felmelegedőben.
Történetesen mostanság olvasgatom újra Szilágyi István Katlanvárosának vallomásos-emlékezős, magán- és családtörténeti esszéit, és mellbevág az a fajta természetesség, a nagy élet-kataklizmáknak az a magától értetődő elfogadása és elmesélése, amely kibomlik ezekből az írásokból: a háborúk, impériumváltások, tragédiák, férfi- és asszonysorsok, fogság, elhurcolások, különféle dúlások, be- és átvonulások, világégések – élet a történelmi időben. Nem erről akarok írni most, nem is lehetne ekkora terjedelemben, csak eszembe jutott egy kitörölhetetlen kép: az ezerhétszázas évek elején, írja Szilágyi, Rabutin martalócai úgy prédálták fel Zilahot, hogy az egész városból csupán egy tyúkól maradt épen, minden más leégett. Egyetlen csirkeól a hadak útján.
Hát így telt, telegetett az élet az évszázadok során. Az örökös vonulók lovai, harci szekerei, lánctalpasai időnként valószínűleg a szilágysági nárciszmezőket is letaposták.
Így, télen, karácsony tájékán a nárciszok amúgy is a tavaszt idézhetik eszünkbe, amikor nyílnak. Különösen a Narcissus poeticus nevű fajta.
Amely úgy sárga, hogy közben fehér, és mégis zöld.
