Az empátia mint önvédelem

Röhrig Géza versesköteteinek mindig az identitás, a hovatartozás a fő témája. Legutóbbi, angyalvakond című kötete azokban a napokban jelent meg a Fedél Nélkül Könyvek ötödik darabjaként, amikor a magyar kormány az Alaptörvény módosításával büntethetővé nyilvánította a közterületen történő, életvitelszerű tartózkodást. A verseskötet kivételes pozíciója abban áll, hogy fizikai kapcsolatot teremt olvasója és „tárgya” között. A művészi gyakorlat és a hétköznapi tevékenység határai elmosódnak, akárcsak egy beuysiánus szociális plasztika, egy részvéten alapuló tér esetében. Röhrig antropológiája annyiban mutat rokonságot a Beuyséval, hogy az embert minőségek hordozójának tekinti, nem csak testi lénynek, hanem „hőhordozónak” is (vagyis szellemi és lelki tartalmak erőforrásának). Célja, hogy változtasson a közgondolkodáson, alakítsa a társadalmi viszonyokat, interakcióra késztesse a befogadót.
A versek epikus magja több esetben is olyan személyes tapasztalathoz köthető, amelyben a szerző a hajléktalanság problémájával szembesült (gimnazista korában egy őrszobán vagy egy utcai padon, később egy hajléktalanszálló önkénteseként, New Yorkban). A verscímekként funkcionáló nevek alatt részint létező személyek történetei, részint „amalgamizálódott” figurák élete rajzolódik ki. Az ajánlás – Szilasi László A harmadik híd című regényétől kölcsönözve – az ellátórendszer dolgozói előtti főhajtás: Azoknak, akik vigyáznak rájuk. Ez arra is reflektál, amit Röhrig egy Szántó T. Gábornak adott válaszában jegyzett meg: a Tórában nem jogai, hanem kötelességei vannak az embernek, amitől a hangsúly a felelősségvállalásra helyeződik, és kizárja az áldozathibáztatást. A kötet mottójáról (Története annak van, aki eltört) pedig eszünkbe juthat a japán kintsugi technika, amelyben aranyporral kevert ragasztóval ragasztják össze az eltört edény darabjait, hogy hibásként szebb legyen, mint új korában. Az angyalvakond versei nem esztétizálják a hajléktalanságot, de az alászállás transzcendentális tapasztalatát feltételezik benne. Röhrig mégis elhárítja az orfikus költő pozícióját, az empátiát – saját lelki higiéniánkra való tekintettel – önvédelemként definiálva. A hajléktalanság alakváltozásait olyan arcképcsarnokká fűzi, amelyhez hasonlót az előző, az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit című kötetében, de már első, 1995-ös hamvasztókönyv címűben is láthattunk. Röhrig közösségekben gondolkodik, a kohézió érdekli, a közös sors – és azokra figyel, akikről általában mindenki elfordítja a fejét. Az arcot kutatja az arctalanságban, az egyéni történetet a tömegjelenségben.

Gertrude Stein írt hasonló „önéletrajzokat” (Alice B. Toklas önéletrajza; Everybody’s Autobiography, vagyis Mindenki önéletrajza), amelyekben a személyesség egy másik személy megszólaltatása révén („beleéléssel”) valósul meg. Röhrig hasonló módszerrel fogadja be a személyiség ritmusát, interiorizálja, és portré formájában exteriorizálja, vagyis reprodukálja azt. Nádas Péter írja a kötet utószavában: „Ötven versben, ötven alakban furcsa egy történetet mesél el mindannyiunkról. Mások történetével saját hajléktalanságát.” Majd: „Hol közelről, szemtanúként nézi, ilyenkor jellemzi, ábrázolja őket, felderíti sorsukat, hol meg legbelülről, lelkük közepéből ad jelentéseket, gondolatfolyamaik, belső filmjeik, belső monológjaik, asszociációs rendszerük felől.” Erőteljes szubjektuma nem vész el ebben az interszubjektivitásban: ezekben a versekben is ott lüktet a személyes élettapasztalat, saját életének toposszá vált motívumai, az otthontalanság- és otthonkeresés-történetek, a kiterjesztett magánmitológia. Ez a személyes érintettség teszi őt avatottá ahhoz, hogy mediátorként közvetíthesse a perifériára szorultak lét­élményét. Az angyalvakond (Gorkij Éjjeli menedékhelyének szerkezetéhez hasonlóan) polifonikus, a megszólalók epizodisták, hogy maga az állapot, a nyomor lehessen a főszereplő. Illetve amikor főszereplők, akkor az metafizikailag indokolt szubjektivitás. Az egymás mellé helyezett képek kiadják a hajléktalanság fantomképét. Az ötven hiánytörténet Röhrig mediációjával ötven jelenlétté áll össze ebben a fekete könyvben. Mint ahogy a borítófotó aszfaltra köpött rágóiból áll össze a Göncöl, mert valaki beléjük látta az összekötő vonalakat. Petri: „Hogy ötlünk szunnyadó minták nyomára?/ Hogy lesz sok néma, szétszórt/ pontból beszédes csillag-ábra?” (Barokk elégia). Röhrig: hát így.
A versbeszéd karizmatikus és ellentmondásos. A szövegek színvonala nem egyenletes a nyelvi ballasztok és akadályok miatt, amiket a szöveg maga elé gördít. De amit Röhrig költőként veszít, azt jelenségként nyeri vissza. A stilisztikai hibák, a közhelyek, stílustörések, szóképhalmozások nem csak élővé, organikussá teszik a verseket, de stílusértékkel is bírnak. Ezek a túlzás hibái, a szenvedély hibái. A Röhrig-vers mer rossz lenni (nem gyenge!), átütő erejének ez is részese. Nem vesz vissza magából puszta elitizmusból, nem dekára méri a harmóniát. Érvényes akar lenni, nem aktuális. Ezt a diszharmóniát, ezt az asszimetriát az utószóíró Nádas is szóvá teszi, és arra a következtetésre jut, hogy a szépészeti törekvés a realitással nem összeegyeztethető. Márpedig itt realitásra való törekvés van. A Röhrig-vers fésületlenségével, trehányságával együtt tud olyan pontos lenni, mint egy szike. Megidézi előttünk a szóban forgó személyek hologramját: „anno tán kék női télikabátban/ egy tata közeleg”, „ma sem ő ért ide elsőnek// mája mint egy duci belsőzseb”, „szíved át- meg átszeli a pokol/ mint anyakönyvvezetőt a trikolór”, „szíve már szabad/ szabad s oly tiszta/ mint egy dugihely/ ha meghalt az alkoholista”, „hisz akár egy dísztárcsa a sztrádán/ én már leváltam valahol”, „kit mint a pizza szélét otthagytak”, „egy biztonsági öv egy taxi ajtajába csípődött// így szorultam én is valahogy kívülre”. Vagy: „szűcs imrét kétéves koráig egy sublótban tartották// ha sírt betolták a fiókkal”. Hamvas Bélával szólva: a hasonlat nem egyéb, mint egy realitásra való visszavezetés, egy formája a bizonyításnak.
Látjuk ezeket a rendkívüli, renden kívüli embereket. Röhrig úgy halmozza és görgeti maga előtt a szóképeket, mint a fogyasztói társadalom a hulladékát, a fölöslegeit. A talált tárgyakat nem tisztítja meg, nem fosztja meg a történtek lerakódásaitól, mielőtt beemeli őket a versbe. Felépíti azt a közeget, amelyben alanyai léteznek. (Ebben a tekintetben talán sosem volt még ennyire adekvát a röhrigi nyelv, mint ebben a kötetben, ahol a kifejezés rátalált legsajátabb témájára.) A tetoválásokkal és sebhelyekkel zsúfolt, agyongyötört szövegtest ingóságaival teli nájlonzacskókkal hömpölyög. Olyan jelenség, amelynek nagyobb az etikai tétje, mint az esztétikai. Míg egy fénykép lehet tapintatlan, addig egy szöveg körültapogatja tárgyát, és a körültapogatás folyamatával a megértést szolgálja.
A röhrigi hasonlat saját képére formálja tárgyát: a hold olyan mozdulatlan, mint a vécésnéni tányérjára ragasztózott fémpénz. Ez – ahogy József Attila szegénység-hasonlatai – bizonyos társadalmi réteg számára (ha nem is szemantikailag, de empirikusan) érthetetlen marad. És nem a hasonlított esik kívül tapasztalati körünkön, hanem a hasonló (aminek az érzékeltetés céljából a konkrétabbnak kellene lennie). A hétköznapi valóság ismeretlen szegmensét tárja elénk: mi ez, ha nem az érzékenyítés legkifinomultabb módja, a beavatás általi? Röhrig álláspontja: a beszédmód lehet képviseleti, de ne legyen elfogult. Az angyalvakond mégsem szocioköltészet, hanem egy nagyon aktuális társadalmi probléma erősen szubjektív megközelítése: hiteles, mint egy statisztikai mutató, de hatásfokát tekintve jóval meghaladja egy szociológiai felmérését.
Lévinas: „Az ember úgy tartózkodik a világban, mint aki egy magánterületről, egy itthon felől érkezett, ahová bármely pillanatban visszahúzódhat. Nem egy csillagközi térből jön, ahol önmagát eleve birtokolná és ahonnan minden pillanatban újrakezdeni kellene veszélyes földre szállását.” A hajléktalanok lakhely híján természeti létezők. Nélkülözik a menedéket, ahová visszahúzódva az ember a természetet világgá alakíthatja. És önrendelkezve döntheti el, hogy mikor lép ki a világba, mikor vonul vissza. Röhrig megszólalói úgy érlelik, hívják elő magukban az őket ért hatásokat, úgy dolgozzák fel emlékeiket és traumáikat, hogy nélkülözik azt a teret. Átvilágított helyzetükből fakadóan viszont mi is részesülhetünk az epifániában. Látjuk, amint a földön fekvő testek összekötődnek az égivel. Talán valóban sikerül a témát érintő könyveknek (Kerékgyártó István: Rükverc, Szilasi László: A harmadik híd, Molnár T. Eszter: Kóbor Szálló) legalább szóban visszaszolgáltatnia szereplőinek azt a szabadságot, amit a hajlékukkal együtt elvesztettek.


Röhrig Géza: angyalvakond. Menhely Alapítvány, Budapest, 2018.