.svg)
A kitárulkozásig őszinte beszélgetés részesei lehettek azok, akik jelen voltak Vida Gábor Egy dadogás története című, új kötetének marosvásárhelyi bemutatóján szeptember 27-én. Érdekes volt végigkövetni, hogyan válik a dadogás kimondássá, a dadogástörténet, az énbeszéd alaphelyzete pedig hogyan vedlik át olyan személyes Erdély-történetté, amelyhez – úgy érezzük – mindünknek köze van.
A beszélgetés leginkább egy terápiára emlékeztetett, ahogy folyamatosan közelített a lélektanilag súlyosabb, nagyobb kockázatot vállaló kijelentések, elismerések felé. Az est moderátora, Szabó Róbert Csaba – aki úgy érezte, kérdéseivel csak megszakítja a szerző kihangosított belső monológját – első körben arra kérdezett rá, hogy a dadogásnak köze van-e az írósághoz, írói érzékenységhez, illetve válhat-e a dadogás a beszédfolytonosság megakadása, ismétlések, ugrások analógiáját követve a regénystruktúrát meghatározó szövegszervező elvvé. Ha egy szó kimondása túl nehéz volt, Vidának verbális kerülőutakat kellett találnia, szinonimákat keresnie, hogy leginkább kifejezhesse, amit mondani akart. Az élőszóban megtorpanó, elbizonytalanodó gyereket gyakran vádolták hazudozással. A dadogásához való viszonya akkor változott, amikor felvételizett a magyar szakra, ami a ’80-as években ellenállásnak számított.
Egy önéletrajzi regény esetében az egyik legizgalmasabb téma, hogy hogyan viszonyul egymáshoz fikció és valóság. A szerző válasza eltávolodást sejtet: a feldolgozási folyamat természetes állapota, hogy „leválsz attól, amit átéltél, anélkül, hogy zavarna”, a történet önjáróvá válik, a fikció és realitás közötti határok plasztikusak. Ugyanakkor ebbe a személyes narratívába több történet is beépült, amelyhez tapasztalati szinten nem volt köze, vagy nincsenek verbális emlékei róla. Az igazság ebben a kontextusban átértelmeződik egy olyan személyes igazsággá, amelyről az írónak önmagát és másokat is meg kell győznie.
A kérdések átvezettek a kapcsolati térbe, egy olyan családtörténet szálai közé, amelyben láthatóvá válik, hogyan ágyazódnak be a tizenkilencedik századi agrárkapitalista társadalom strukturális fosszíliái a személyes élet valóságviszonyaiba, s hogyan válnak a kapcsolati dinamikát irányító értékmeghatározókká. A családtörténet szereplői, a tíz-tizenöt év írásaiban visszaköszönő típusfigurák, akiket a szerző jól ismer, és akik szerepeikkel, szerepkonfliktusaikkal, ellentmondásaikkal együtt jelennek meg. A három meghatározó szereplő az anya, az apa és az elbeszélő. Az én állandó szökésben van, harcban áll, kudarcokat él át. Az apa teológus, marginális figura, akit a hatalom megtanított félni, és mezőgazdasági, borászati szakirodalomból épít magának menedéket. A birtokló, ragaszkodó természetű anyának kell családfőnek válnia, aki szintén neveltetésének áldozata, nem tanították meg reflektálni, s fia csak utólag értette meg viselkedéstörténetét. Vida személyes drámáiról, alkoholizmusáról és válásáról is vallott, amelyet évekig tartott feldolgoznia.
A mikro- és makroszint átjárhatósága, összekapcsolódásai olyan, a családok szintjén leképezhető Erdély-történetet sugallnak, amelyből kikövetkeztethetők a társadalom ferdeségei, hibás működési mechanizmusai. Vida feltette a kérdést: van-e kultúránk a szembenézésre? Aztán burkoltan meg is válaszolta. A családok szinte genetikai alapon, generációkra visszanyúlóan működtetik az elhallgatás forgatókönyvét, és ez addig folytatódik, amíg valaki elég bátor nem lesz a szembenézésre, a felelősségvállalásra, hogy megtörje a generációs, tudatalatti mintát, hiszen a személyes történetét először mindenkinek magának kell bevallania. Vida Gábor eredeti elképzelése, hogy egy nagy Erdély-regényt írjon, kudarcot vallott, de megírta önmagát, sikerült kimondania, amit mindenki tud, de elhallgat, s mindezt képes volt humorral, elnézően kezelni. Szükség volt a kerülőbeszédre, a „de” előtti részre is, mindezt végül azonban zárójelbe tette a szembenézés és kimondás ereje, a személyes családi mitológiából felépülő Erdély-történet. Esterházy Péter után szabadon: „családom története Erdély története”.
