„Az egész pályám az identitás kérdése körül mozgott” – beszélgetés Pécsi Györgyi irodalomtörténésszel

- „Fiatal voltam, őrülten hittem az irodalomban” – olvashatjuk egyik írásában a Bárka folyóirat honlapján. Átvette ennek a hitnek a szerepét az elköteleződés?
– A hetvenes évek második felében meg a nyolcvanas években szocializálódtam, váltam felnőtté. Egyfelől merev, rettenetesen fullasztó, levegőtlen kádári diktatúrában éltünk, másfelől nagyon nyüzsgő-pezsgő szellemi évek voltak, nem csak a kortárs irodalomban. Egy kicsit kinyílt a világ. Én főleg a filmeket figyeltem. Mindent megnéztem, a jobbakat többször, rendszerint az első sorban, oda két forint volt a mozijegy. Tarkovszkij, Antonioni, Pasolini, Wajda, Jancsó, Huszárik, Kósa, Szabó István, aztán Bódy Gábor, Jeles András filmjeit. A Balázs Béla Stúdió meg Sára Sándor és a Gulyás testvérek dokumentumfilm-sorozatait. Kezdtük megismerni az elhallgatott meg elhazudott magyar történelmet. Egy időben napi színházba járó is voltam, de igazából az alternatív zene vonzott: Kex, Balaton, Bizottság, Európa Kiadó, Cseh Tamás. Elindult a táncházmozgalom, az Erdély-járással – mint Kolumbusz Amerikát – fölfedeztük a határon túli magyarságot. A lengyel pápa uralkodása meg a Szolidaritás mozgalom kezdetén Lengyelországba zarándokoltunk. A kijárási tilalom idején voltam Varsóban, tankok meg rohamosztagok vették körül az óvárost, tízezrek lágerekben meg a börtönökben, de a lengyelek nem féltek, és ezt borzongató volt megtapasztalni.
Minden elkezdett őrült sebességgel mozogni, bár minden mozgást megpróbált lefojtani a hatalom. Éreztük, hogy valami történni akar, meg történik is, amit elsősorban az irodalomban és az irodalom révén tapasztalhattunk. Mik is történtek? Csak néhány példa: Illyés Gyula könyvének, a Szellem és erőszaknak a bezúzása, a Tiszatájban a Lăncrănjan-írásra adott Köteles Pál-válasz, Csoóriék betiltása, a Tiszatáj, a Mozgó Világ betiltása, Nagy Gáspár „rendszerváltó” versei, a ‘86-os botrányos írószövetségi közgyűlés, a Duray-Csoóri ügy. A ‘68-as prágai tavaszra következő Egyszemű éjszaka szerzőinek a zaklatása Csehszlovákiában, a Sziveriék-féle Új Symposion betiltása Jugoszláviában, a romániai, erdélyi magyar irodalom világirodalmi rangú műveivel való elemi találkozások. És mellette, persze, szolidabban, mint Romániában, nálunk is tömeges alkoholizmus, öngyilkosság, depresszió.
A nyolcvanas évek elején a demokratikus ellenzék titkos előadásaira jártam, a 2. lapszámtól terjesztettem a Beszélőt, s ha jól emlékszem, ‘84-től már inkább a nemzetiek társaságát kerestem, Lezsák Sándorékat, a későbbi MDF-eseket. A társadalmi meg az értelmiségi törésvonalakat a nyolcvanas évek végéig szinte nem érzékeltük. Volt közös értékeszmény, Európa, értelemszerűen Nyugat-Európa, egy szabadságeszmény, ami alatt gondolatszabadságot, szólás- meg mozgásszabadságot értettünk, s amit nagyon-nagyon akartunk. Kétségtelen, hogy erősen átpolitizálódott akkortájt az irodalom, s csak utólag látszik, hogy a nyolcvanas évek szellemi mozgásai valójában a rendszerváltozás katalizátorai voltak. A „létezett szocializmus” idején, a hetvenes-nyolcvanas években aránytalanul nagy társadalmi elvárás fogalmazódott meg az irodalommal szemben, és ennek, becsületére legyen mondva, fő vonalakban meg is felelt. A rendszerváltozások után az irodalom elvesztette ezt a kiváltságos pozícióját, ami rendjén van. De az új világrend berendezkedésével meg a kommunikációs forradalom térnyerésével erőteljesebben marginalizálódott, mint szeretné(m)nk. Hogy átvette-e a hit szerepét az elköteleződés? – azt hiszem, inkább a várakozás vette át. Nagyon kevés igazán izgalmasat, újat látok a mai magyar irodalomban, inkább tétova keresgélést.
– Megbecsült helye van a jelenlegi irodalmi életben és diskurzusban. Többen kiemelték munkássága panorámajellegét, mivel elmélyülten foglalkozik a határon túli magyar irodalommal is. Én úgy látom, hogy írásainak alappillére összességében az értéktudat. Honnan ered és mi tartja meg ezt a szemléletet?
– A határon túli magyar irodalom adná egy szemlélet panorámajellegét? Nonszensz… Szerintem ha magyar irodalomban gondolkodunk, akkor evidens, hogy a magyar irodalom egészében gondolkodunk. Láng Gusztáv ismert bonmot-ja szerint Csonka-Magyarországon csonkamagyarok élnek. S ha ez így van, akkor a magyarországi irodalom önmagában csonka magyar/nemzeti irodalom, és csak a kisebbségben íródottakkal együtt teljes, engem pedig az egész érdekel.
Ha panoráma, akkor inkább a rendszerváltással indult Új Könyvpiac című könyves lapot említeném, amit másfél-két évtizedig szerkesztettem. Valamennyire a régi, a Tarján Tamás szerkesztette Könyvvilág folyóiratot szerettük volna folytatni. Havonta 30-40 könyvet ismertettünk, mindenfélét, szépirodalmit is, meg – mert a szépirodalom ugyan kitüntetett része, de csak része annak, amit kultúra alatt értünk – bölcseletit, meg sokféle tudományost is. Tamás sokkal tájékozottabb volt nálam, nagyon becsültem ezért, meg azért is, mert megpróbált irányzatokon felülemelkedni, minden értéket befogadni. A rendszerváltozással kiváló könyszerkesztőgárda öröklődött át a könyvszakmába, s ezek a szakemberek a kétezres évek elejéig aktívak voltak, hajszálpontosan tudták a könyvek, művek helyi értékét. Napi kapcsolatban álltam egészen különböző értékorientációjú, ízlésű szerkesztőkkel meg 40-50 recenzenssel. Arra vagyok büszke, hogy évekig az Új Könyvpiac volt az egyik, de talán az egyetlen olyan lap, amelyben természetesen jelent meg egymás mellett a „népi meg az urbánus”, a „liberális meg a nemzeti” szerző – és ez soha, semmikor nem okozott semmiféle konfliktust. Az irodalomtörténészi, kritikusi munkám „tárgya” elég jól körülhatárolható, nyilván vannak preferenciáim, de azt szoktam mondani, hogy akkor is tolerálom a másként gondolkodást, ha valaki másként gondolkodik, mint én.
– Mégsem elfogult; például mikor az önazonosságot vagy az identitáskérdést vizsgálja a – mint egy, Literán megjelent írásában fogalmaz – „mai, fáradt poszt-korszak” idején, a hazát (mint e szempontok egyik fő ’princípiumát’) egyaránt tudja az idegenség és az adomány felől értelmezni. Mit gondol, többnyire miért váltak az irodalomban is viszonylagossá ezek a fogalmak?
– Tulajdonképpen az egész életem és pályám az identitás kérdése körül mozgott és mozog ma is. Az identitás ma is kérdés, súlyponti kérdés, nemcsak a határon túli magyaroknál, nálunk is, Európában is. Rengeteg a dilemmás kérdés, de a régi fogalmaink nem alkalmasak azok megválaszolására. Látható például, hogy Nyugat- és Közép-Európa másként identifikálja magát, más a célképzete, demokrácia-értelmezése, múlttudata, mások a reflexei. A mainstream például a nemi identitást központi kérdésnek tekinti, holott abszolút periférikus, de hogy merre tart Európa, mit őriz meg, az meg mintha nem volna érdekes. Aleida Assman szerint a mai Európa történelmi és kulturális emlékezete egy-két gyújtópontú ellipszishez hasonlít, az újkori Európának nincs közös emlékezete, identitása. Nálunk nemzeti szinten is dilemmás az identitás. Lassan száz éve külön politikai államokban él a magyarság, más történelmi emlékkel, kulturális hagyománnyal, beágyazottsággal. Kántor Lajos egyik utolsó könyvében is mániákusan azt faggatta, összesimul-e a homogén nemzettudatú magyarországi és a kisebbségben élő határon túli identitása. Az „államalkotó többség – nemzeti kisebbség” kérdése kulturálisan is fontos kérdés lenne, ennek politikai megoldhatatlanságából például Nyugat-Európa semmit nem észlel, és nem is érdekli. Kérdés lehet például, hogy számolunk-e az irodalomban azzal a félmilliónyi magyarral, akik ‘89 után hagyták el a szülőföldjüket. Konkrétan: Melinda Nadj Abonji vagy Terezia Mora némely regényét a magyar irodalom részének is tekintsük-e. Szerintem igen, és lehetséges, hogy ez a legutóbbbi nagy kirajzás már idegen nyelven fogja tovább­írni a szétszóródó-beolvadó magyar sorsot és irodalmat.
A világ keresi a helyét, közben óriási népmozgások zajlanak. Ezt Magyarországon kevésbé érzékeljük. Úgy vagyunk vele, mint az ivóvízzel: a vécét is ivóvízzel öblítjük le, mert pillanatnyilag van bőven, de ha bárhová elutazunk, azért a legelső kérdésünk mindig az, hogy iható-e a helyi csapvíz.
– Ez azért is érdekes, mert a saját életterünkben szintén fontosnak tartja, hogy képesek legyünk eligazodni a szülőfaluban, a „tájhazában”. Össze tudná foglalni, hogy Önnek milyen többletet adott az eligazodás ezen képessége?
– García Márqueztől Kányádi Sándorig nagyon sokan leírták, hogy minden az első valahány évben dől el. A franciává lett Emil Cioran is azt vallotta, hogy akkor szűnt meg a boldogsága, amikor elhagyta a szülőfaluját. Közép-Európa vidéki régió, a legtöbb ember felmenője jött valahonnan. A 19. század végi polgárosodástól kezdve folyamatosan és intenzíven „migrál” a magyarság is. Trianon után, aztán a kommunizmus alatt is elképesztő arányú külső-belső migráció zajlott, a ‘89 utániról nem is beszélve. A nagyon gyors változásokat nehezen követi a lélek, rengeteg a törés, az elbizonytalanító hatás. Ezek nem föltétlenül direkt módon jelennek meg az irodalomban (hál’ Istennek), de megjelennek. Inkább az értelmezések nem teszik láthatóvá, mert az új irodalom­értelmezések nem privilegizálják az irodalomban megfogalmazódó identitáskérdések vizsgálatát.
Ágh István annak idején elmenekült Iszkázról, de jó ideje semmi másról nem ír, csak a szülői házról. Oravecz szintén. Nádas Péter a Párhuzamos történetekben éppúgy, ahogy Ferenczes István a Veszedelmekről álmodom könyvében eredetkutatást végez, a személyes emlékezetet építik föl – más olvasatban: az identitást írják körül. Az elmúlt években a Kortárs folyóiratban Szülőföldem címmel vagy fél száz író esszéjét közöltük. Megrendítő, mennyire bennük él és mennyire meghatározza a világban való jelenlétüket az, hogy valahol otthon vannak: egyre inkább elhagyott szülőhelyükön, emlékekben, egy virtuális térben. Ugyanakkor versszerkesztőként is azt tapasztalom, hogy a fiatalabb költőnemzedékek szinte kizárólag kis magántörténeteikről, személyes aurájukról írnak, és ha kapcsolódnak a tágabb térhez, inkább csak a nagyszüleikhez kötődnek. Ez azt jelenti, hogy mikroszinten dilemma a világban való eligazodás.

– Éppen az értékváltás időszakában kezd el foglalkozni Kányádi Sándor életpályájával. Visszatekintve mivel magyarázza a Kányádi-opustól való érintettségét?
– A hetvenes évek végén elemi erővel szólított meg a határon túli magyar irodalom, nemcsak Kányádi, de Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Szőcs Géza, Domonkos István, Tőzsér Árpád költészete, Szilágyi István, Gion Nándor regényei, Sütő András meg Kocsis István drámái, Beke György szociográfiái is. Elkezdtem hát szisztematikusan elolvasni mindent, ami határon túl íródott, meg amihez hozzáfértem. Kutatási engedéllyel még néhány emigrációs lapot, könyvet is elolvashattam. Magyarországon négy dolgot nem érinthetett a nyilvános beszéd: a Szovjetunió megszálló jelenlétét, az egypártrendszert, Kádár gyalázatos szereplésével az ‘56-os forradalmat, valamint a határon túli magyarság sorsát. A nyilvánvaló hazudozás, történelemhamisítás fölháborított, és, ahogy említettem, ezekben az években nagyon nyitott volt a magyarországi értelmiség, ekkoriban próbálta meg a hallgatás, hazudozás falait megrengetni. A határon túli, akkoriban különösen az erdélyi, romániai magyarság veszélyeztetettségét az ott született magyar irodalmak szólaltatták meg, mégpedig világirodalmi szinten. 2003-as Kányádi-monográfiámban, enyhe pátosszal, azt írtam, hogy verseiben a várt Erdély szólalt meg, az értéktudat méltóságával és önérzetével. Ezt ma sem gondolom másként. Sőt, azt is gondolom, akkoriban nekünk legalább annyira szükségünk volt a határon túl élők értékeire, veszélytudat-jelzéseikre, mint nekik a mi figyelmünkre.
– Szövegei túlmutatnak egy-egy tárgyalt témakörön, problémán, kissé világértelmezésekként is olvashatók. Felerősödik bennük a társadalmi-történelmi problémák iránti fogékonyság és érzékenység, elég, ha a globalizmussal kapcsolatos elképzeléseire gondolunk. Tárcáiban gyakran megjelenik a hiány, érzékletesen ír például a betlehemes előadások egykori varázsáról. Lehetséges, hogy az erdélyi irodalomban, azon belül pedig Kányádi Sándor életművében az értékőrzés alappilléreit találta meg? – Kányáditól tényleg rengeteget tanultam, vagy talán nem is tanultam, hanem az ő külön bejáratú szabadegyetemein („fecsegéseinken”) értettem meg az irodalom, a költészet alapkérdéseit, meg talán az erdélyi (Sándor bácsi következetesen romániaiságot is mondott), kisebbségi magatartás mintáit. Az volt a csodálatos, hogy nagyon összetett, bonyolult dolgokat, jelenségeket is a matematikai képlet szintjén, ugyanakkor közérthetően tudott megfogalmazni a verseiben is, meg a mindennapi beszédben is. „Óh, az izmusok!” – mondta. „Minden izmus vagy mifene mindig is megvolt a költészetben, mint erdőben a fák, s most kiemelnek egyvalamit és azt mondják rá, csak ez a modern – közben nem veszik észre az erdőt”: egyetemeken kellett volna poétikát tanítania. Hogy léteznek erkölcsi axiómák az életben, és hogy nagyon kell azokhoz ragaszkodnunk, abban biztosan Kányádi Sándor erősített meg. A 2002-es Sörény és koponya kétrészessé bővített nagy poémájával Sándor bácsi lezárta az életművét, nehezen akartuk elfogadni, hogy eztán se új vers, se memoár, de igaza volt, az életmű megépült. A róla szóló monográfia megírására ő választott, egy feltétellel: ha úgy írom meg, hogy azt egy középiskolás gyerek is első olvasásra megértse. 2003-ban a teljes életműről írhattam pályaképet, amit tudtam, beleírtam, azt mondta, rendben van; második kiadása a napokban jelent meg az Előretolt Helyőrség kiadásában, talán ez a kiadás Erdélybe is eljut.
– Nekem könyvei, tanulmányai, tárcái és publicisztikái egyaránt a tanítani és gyönyörködtetni elvét juttatják eszembe, olyan értelemben, hogy irodalomtörténészként mindig közel tudja és legfőképp közel akarja hozni az adott irodalmi tárgyat az olvasóhoz. Miért tartja fontosnak szélesebb körben is az efféle jelentésadást? – Az irodalom nem azért van, hogy a gyerekeket nyektessék egy plusz tan­tárggyal, hogy legyen egy fix kötelező érettségi tantárgy, utána meg doktori disszertációk vagy tudományos elemzések íródjanak róla. Persze, ezek is kellenek. József Attila még azt mondta: a mindenséggel mérd magad, meg hogy költészet nélkül meggörbülne a világ gyémánttengelye. Kányádi, hogy a vers a nyelv szobra, és állandó hiányérzetünk ébrentartója. Valami mindig hiányzik, inmateriális dolgok. Olvasóként kapni akarok, kérdéseket, új szempontokat, egy kicsit másként akarom látni a világot, vagy éppen megerősítést várok, netán lubickolni akarok a nyelvben. Az irodalom felfedezés. Illés Endre jegyezte meg, hogy a nagyon részletekbe menő elemzés elidegenít a műtől, elvész a valódi befogadás élménye. Szívesebben olvasok művekről írói esszéket, mint szaktudományi elemzéseket: Ágh István Fénylő Parnasszusát, Grendel, Markó, Esterházy, Nádas esszéit. A magyar esszé klasszikusai, Vas István, Orbán Ottó, Cs. Szabó, Csiki, Hubay, Németh László, Rónay György, Székely János, és folytathatnám a sort, eléggé elkényeztettek minket. A kortárs irodalomból is leginkább az esszét hiányolom, ezért ha esszé csak ritkásan jön is össze, arra törekszem, hogy legalább közérthető legyen az én olvasatom.
– Az irodalom jelenvalóvá tétele komoly hivatás; tágabb öszefüggésben is úgy érzékeli, hogy „A hétköznapi élet monotóniáját mindig az intenzív szellemi jelenlét töri meg”… – Az élet önmagában unalmas. Intellektuális embernek az intenzív szellemi jelenlét ugyanazt jelenti, gondolom én, mint egy fizikai munkásnak, alkalmazottnak a barkácsolás, borászkodás vagy akármi, ami nem föltélenül hasznos, de kedvét leli benne, és megerősíti az önazonosságát meg a helyét a világban.
– Ugyanakkor több helyen hangot ad a dilemmának, hogy „A kortárs magyar irodalom szűk szakmai üggyé zsugorodott, marginalizálódott és eljelentéktelenedett.” Az állítás 2002-ben hangzott el, mit gondol ebben az összefüggésben az irodalom mai helyzetéről? – Az irodalom keresi a helyét a megváltozott társadalmi-kulturális térben, bár azt nem állítanám, hogy a társadalmat is próbálná elhelyezni a művekben, vagy hogy a társadalom is nagyon keresné az irodalom helyét. Ha manapság irodalomról beszélünk, úgy tűnik, több szó hangzik el pénzekről, támogatásokról, díjakról, sikerről, menedzsmentről, kapcsolati tőkéről, mint az irodalom éthoszáról. Mi hiányzik? Talán az alkotói alázat. A művek kihordásának a türelmes igénye. Nagyon nehéz ellenállni a sikernek, a siker vágyának. Ma a legtöbben sikeresek akarnak lenni. Olvassák, beszéljenek róla, fordítsák, méltassák, díjazzák… Nekem rokonszenvesebbek a rejtőzködő alkotók. Ugyanakkor mindennek van egy természetes ritmusa, a magyar irodalom a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes években nagyon inspiratív és nagyon magas minőséget hozott létre, nem csoda, ha kifáradás érzékelhető.
Kondor Béla a hatvanas években azt írta, hogy már mindenki lehet költő a helyesírás ismeretében. Ma már a helyesírás ismerete sem feltétel, ellenőrizetlen szövegek garmadája jelenik meg. Szerkesztem a Kortárs versrovatát, természetes, hogy sok gyönge verselményt kapok, s gyakran sejtem, hogy az önértékére büszke versíró saját költeményein kívül a kortárs kollégákét sem ismeri, nemhogy a régieket. Úgy emlékszem, 30-40 évvel ezelőtt, ha az ember a kéziratával bekopogott valahová, tudta, hová indul, és hogy a kopogtatásnak van valami minimum előfeltétele.
– A hagyományápoláshoz kapcsolódik, hogy az Ön nevéhez köthető a Magyar Művészeti Akadémia nyomtatott és audiovizuális részlegének megszervezése is… – Jóval a köztesület 2011-es megalapítása előtt, még egyesületi idejében, 2000-ben kerültem kapcsolatba az MMA-val, Gion Nándor hívott, ajánlott az „ifi csapatba”. Hálás vagyok, hogy részt vehetek ebben a történelmi jelentőségű, hatalmas szellemi építkezésben. Nagyon sok kitűnő művészt ismerhettem meg, s végre napi kapcsolatba kerülhettem a többi művészeti ággal is. Innen nézve némiképp belterjesnek látom az irodalmi életet: „írók egymás közt”. Egy képzőművésszel, zeneművésszel, építésszel szemben például kifejezetten szerény eséllyel indulnak a nemzetközi megmérettetésen, de még az „életpályamodell” megképzésében is.
Az MMA-ban tulajdonképpen azt csinálhatom, amit mindig is szerettem volna. Könyvtárat, honlapokat építünk, könyveket adunk ki. Őrült filmmániámat említettem, megcsináltuk a legnagyobb magyar videós portált, ezernél több videós anyagot hoztunk létre és tettünk közkinccsé. Szervezzük az akadémikusokról szóló oral historyk és portréfilmek gyártását, évente félszáz 52 perces portréfilmet menedzselünk, ezeket hetente vetíti a közszolgálati televízió. Nemcsak akadémikusokról, most éppen Dávid Gyuláról és Láng Gusztávról készül portréfilm. 2017-től pedig, a dokumentációs főosztály önállósodása óta, az MMA Kiadót vezethetem, nagyszerű munkatársak műhelymunkáját. Gyakorlatilag ugyanazt folytatjuk professzionálisabb módon, amit 2011-ben elkezdtünk. A filmgyártás mellett évente ötven-hatvan művészeti könyv kiadását tervezzük – valamennyi művészeti területről. Csak néhányat említenék: a tucatnyi filmes, fotós könyv mellett Ács Margit szerkesztésében vagy húsz irodalomtörténeti monográfiát is megjelentettünk. Építészeti, művészetelméleti, művészettörténeti sorozatokat indítottunk. Az idei könyvhétre Szilágyi István korai, kötetben meg nem jelent esszéit, Filep Tamás Gusztáv Ligeti Ernő-monográfiáját, a Cs. Szabó-életműsorozat új darabját adtuk ki.
A napokban pedig, az Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézete keretén belül, az MMA támogatásával egy másik nagyszabású vállalkozás első szakaszát tettük nyilvánossá a www.mmalexikon.hu honlapon. Falusi Mártonnal arra gondoltunk, hogy érdemes lenne áttekinteni az utóbbi hatvan év magyar irodalmát, 1956-tól 2016-ig, lexikonfomában. Megváltoztak az olvasási, befogadói szokások, nem biztos, hogy a tudományos áttekintést a szakmán kívüliek is elolvassák, de a rövidebb szócikkekben szívesen kutakodnak. A lexikon nem folyamatokra és kiemelt alkotókra helyezi a hangsúlyt, hanem konkrét könyvekre: horizontálisan és műközpontúan közelíti meg a magyar irodalmat. Az alapvető rendezési elv a kronológia, függetlenül attól, hogy az adott könyv hol jelent meg, Budapesten, Kolozsváron vagy Münchenben – és az adott évhez kerülnek az egyes könyvek szigorúan deskriptív, közérthetően megfogalmazott irodalomtörténeti leírásai. Reményeink szerint így megképződhet az az összetett, sokszínű, határok feletti kulturális tér, ahonnan ráláthatunk a kölcsönhatásokra is. Körülbelül 700 könyvet (egy írótól legföljebb öt kötetet), és 50-70 fontosabb eseményt dolgoz fel a lexikon, amely 2021-ben nyomtatottkönyv-formában is megjelenik. A művek kiválogatásáról irodalomtörténészekből álló szerkesztőbizottság dönt, ők és külső szakértők írják az egyes szócikkeket; a lexikon munkáit főszerkesztőtársammal, Falusi Mártonnal koordináljuk.
Az első elkészült 220 szócikk egy könnyen kezelhető honlapon már elérhető, a honlapot folyamatosan töltjük. Már most félreértelmezhetetlenül látszik, hogy a magyar irodalom alapvetően és természete szerint sokféle: merész kísérleti és valóságközpontú, közösségi és individuális stb. Fontos szempontunk volt a nem Magyarországon íródott magyar irodalmi műveket is integrálni. Ez olyannyira sikerült, hogy az előzetes válogatásunk után készített statisztika szerint 2/3–1/3 a magyarországi, illetve az összes határon túli mű tervezett bekerülésének az aránya.
– Életrajzában az áll, hogy pedagógusként indult a pályán. Gondolkozott már azon, hogyan viszonyulna a vizsgált irodalmi örökséghez gyakorló tanárként? – Hm… Tisztelettel gondolok a tanárokra, akik túlterhelve, alulfizetetten és mégis odaadó hittel, nap mint nap, alázattal teszik a dolgukat. Irodalomtörténetet szívesen tanítottam, de a műelemzéstől, pláne a műelemző fogalmazás minősítésétől a hideg futkosott a hátamon. Elemezz egy verset! Meg lehet tanulni sémákat, de csak keveseknek van valódi érzékenységük a költészethez. Teljesítményt számon kérni viszonylag egzakt ismeretekből lehet, a műelemzést szabad, kötetlen dolognak tartom, felfedezésnek, rácsodálkozásnak. De valahogy, isten csudája, sok tanárnak ezt is sikerül átadnia.


Pécsi Györgyi 1958. július 23-án született Zalaszentgróton. A Szombathelyi Tanárképző Főiskola magyar–könyvtár szakán végzett 1980-ban. 1980 és 1984 között tanár, majd könyvtáros. 1984-től jelennek meg kritikái, tanulmányai folyóiratokban. 1990-től a Széphalom Könyvműhely szerkesztője, 1993–96-ban vezetője. 1996-tól szabadfoglalkozású, 1998-tól az Új Könyvpiac szerkesztője, 2002 óta felelős szerkesztője. Főleg a határon túli kortárs magyar irodalommal, költészettel foglalkozik, Tőzsér Árpád és Kányádi Sándor monográfusa. A Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja, az MMA Kiadó vezetője. Főbb díjai: József Attila-díj (2005), Székelyföld-díj (2009), Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozat (2018).