Az apátlanság könyve

Tolakodó és kiszolgáltatott – a fülszöveg s az angol nyelvű mottó szerint ez a két kulcsfogalom kapcsolható a címbe emelt ópiához. Hát, ha úgy van, akkor úgy. Azt nem tudom, mennyire tolakodóak a versek, de hogy beszélőjük kiszolgáltatott, azt nagyon is látom. Mert, ahogy a fülszöveg tovább mondja, a beszélő az olvasó szemébe néz – méghozzá, úgy fest, nyíltan és őszintén. És zavarba ejtően alanyi versekben tárja fel sebeit e szembenézés során.
A huszonkét éves költő első kötetének versei mindközönségesen a halálról szólnak. Középpontjukban az elveszített apa áll. Szilánkos mozaikokból lassan és óvatosan össze lehet állítani egy narratíva-féleséget is, nemi erőszakból született nagyapával, gyerekkorában bántalmazott, később, a beszélő négy éves korában öngyilkosságot elkövetett apával, s az azóta tartó, gyötrő és lebírhatatlan hiánnyal. A hiány, az erőszak, a bántalmazás nem csak az apa helyét foglalja el, de a maga valójában is jelen van a beszélő életében. Ennek megfelelően a szelídségében is elemi erőt hordozva, letaglózóan depresszív ez a versvilág. A szövegek összességében kemény szorongást, magányt, ridegséget, menekülési kísérleteket mondanak el, de a valóságos menekülés legkisebb reménye nélkül. A beszélőt a beszéd nem szabadítja fel, nem szabadítja meg szorongásától, sőt, mintha épp ez okozná, szinte csak azáltal, hogy szóban megfogalmazza őket. Még a szerelem sem feltétlen megoldás. Mert a versekben mégiscsak van egy emberpár, nagyon is élők és elevenek, ám valahogy a boldogság, a felszabadultság helyén valamiféle közös szorongás, közös depresszió áll – e tekintetben viszont kétségtelenül fel tudják oldani kölcsönös magányukat egymásban.
Csalóka a kötet „vastagsága” – eleve keskeny a gyűjtemény, de mindjárt még keskenyebbnek bizonyul, mikor az olvasó látja, hogy majd minden második oldalon csak pár sor áll, vagy éppen Kusztos Juli illusztrációi szerepelnek vers helyett. Az olvasó elsőre arra gondol, hogy kár, mert így kevesebb a vers, aztán meg, hogy: de legalább jut némi levegő a sűrű szövegek közt – míg legvégül el nem jut oda, hogy e pár sorok (melyek egy esetben románul, a többiben magyarul szólnak) nem függetlenek a versvilágtól. Sőt! A B4-re ezekből az „átkötésekből” került ki egy részlet, méghozzá egy olyan összefüggő inzert részlete, amely a könyv felütését adja, folytatása pedig a zárlatát – ilyen módon keretet képezve a gyűjtemény köré. Mindez pedig oda vezet, hogy egyáltalán nem lehet mellékesnek vagy esetlegesnek tekinteni ezeket a betéteket. Mint ahogy az illusztrációkat sem, melyek nem csak „egyszerű” „grafikus jelek”, hanem az első mindjárt Kali Szabolcs egy verskézirata-gépirata(?), az Öngyilkossági vázlat fotókópiája. Ez pedig mindenféleképpen megállítja az olvasót, vagy legalábbis, mivel e ponton még nem tudja, mi is lehet ez, később majd megállásra és visszalapozásra készteti. És arra a gondolatra, hogy itt van egy fiatal költő, aki úgy fest, nem csak mer nagyon személyes lenni, de azt is akarja, hogy lássuk ezt. Tolakodó és kiszolgáltatott – juthat az olvasó eszébe megint a fülszöveg…
A versek egyszerre szikár és egyszerre szelíd nyelven szólalnak meg, amint erre jó példa mindjárt az első, a Möebius. Felidézi Pilinszkyt, vagy a Héj költeményeit író Oravecz Imrét, de akár Juhász Ferenc és Nagy László csodaszarvas-mítosztöredékeinek hangvételét is, ám a zárlatára mindegyiktől eltávolodik: a fájdalom általános és a mitológia egyetemes története alól előbújik a személyes – a megsebzettség, a félelem és a féltés. A szarvas fájdalma és megalázása újra- meg újrakezdődik, soha sincs vége, a néma és mozdulatlan eltűrésben hősiesség talán épp annyi van, vagy épp annyi nincs, mint önfeladás-önfeláldozás. Mítosz nincs és mégis van. Az erős szerkesztésű kötet egyik legerősebb darabja, a 4 című vers mindjárt ezután következik (vagyis a köztük lévő román sor után). A kötet narratívájának origópontját kerülgetjük itt – kezdve a fotókópiával, a keret első felét adó álomleírással, majd a félelem és a hiány verseivel, középpontban a gyilkolás és az önpusztítás fogalmaival. Ez a vers azonban már nem költőelődöket idéz, hanem kortárs popkulturális vonatkozásokat. Azon keresztül szólítódik meg az apa, aki nincs. A vers állapotleírás, hiányleltár és vádirat is egyben. Az elengedés-elszakadás, az összetartozás, a hiány általi együvé-rendeződés érzelmi hullámverését, a meglehetősen letisztult, másfelől nyers versnyelv plasztikusan adja vissza.
Végig lehetne menni a kötet verseim akár egyesével is, a jól szerkesztett-rendezett anyag áttekinthető váz rendjében tárja az olvasó elé az egyes tételeket. Ugyanakkor úgy is, ahogy az persze az eddigiekből már kitűnhetett, hogy a szövegek egymást kiegészítve a megszerveződő narratívával erősebben hassanak. A fentebb taglalt bombasztikusság a könyv elején érezhető igazán, a továbbiakban gyakoribbak az olyan tételek, amelyek önmagukban nem feltétlen hordozzák az egész súlyát, ám beilleszkedve az egyetlen nagy, megszakítások, ciklusok nélküli sorozatba, jelentősen elmélyítik azt. A Földszint, a Nekemet, a Bábel, a Luna, a Nárcisz vagy a Soulbitch például a magukban is emlékezetes, erős darabok közé tartoznak. Közülük több is a káoszról referál, a Bábel sötét nagymamája külön is kiemeli a nőalakok fontosságát, amiről pl. az Anyatej és még más darabok is beszélnek – vö. két Lolita és négy Antigoné (Mindegy, 72.). A Nárcisz talán még az erőn is túlmutat, ha összeolvassuk a narcisztikus személyiségzavar egyik-másik itt is fellelhető vonásával (háziállat, vadállat,/lennék kutya tenálad (39.)). És ha már a Bábel kapcsán a nyelvi káosz is felmerül, látható a kétnyelvűség hárommá bővülése, de emellett az olyan kisebb nyelvi jellegű csúsztatások is, mint az inkább már az emberpár történetét felvillantó Nekemet címbe emelt alakzata – mely persze mindközönségesen a nekem értelmében olvasódik ezzel a kis „rontással”, s talán egy közös menekülés, egy közös (játék)nyelvbe való menekülés beavató szavaként értetődhet itt.
Különös, egy anyagból gyúrt, nagyon erőteljes költői bemutatkozás az Ópia, mely egyszerre érződik rövidnek és mégiscsak teljesnek. A kötet végén egyetlen zavarról kell beszámolni, mely zavar igencsak különös kontrasztban áll az eddigiek olvastán. A sebfeltárás, az önmaga teljes nyelvi kiszolgáltatottá tevése ellenére is megvan az olvasóban az az érzés, hogy valami zárt mag mégiscsak kinyithatatlan ebben a világban. Hogy munkál itt valami, ami a személyesnél is intimebb, és amihez nem engedi közel verseinek olvasóját a költő. Olyasmire gondolok, mint amit a Nekemet kapcsán felvetettem: valami titkos kódra, amit felvillant, ami érezhetően nagyon fontos lenne itt egyfajta teljes(ebb) megértés érdekében, de amit végül inkább csak ígérni látszik, mint megadni. És az igaz is, hogy nem kell megadnia, hiszen már annyi mindent kitárt magából – de talán ez a rejtélyes érzés már pont eggyel több, mint amennyit az olvasó még elbír. Bár ki tudja? Lehet, ez vezet át a következő Kali-kötetbe. Valami azt súgja, hogy remek dolgok várnak ránk ettől a költőtől. De azért én egyáltalán nem szeretnék további szorongásokat kívánni neki.


Kali Ágnes: Ópia. FISZ, Budapest, 2018.