Az Állatvilág Visszavág és a Nagy Erdei Menetelés

Vetró András: Kőrösi Csoma Sándor
Első pillantásra a nemrég irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Olga Tokarczuk Hajtsad ekédet a holtak csontjain át című művének főszála egy sziléziai gyilkosságsorozat és ennek kisvárosi környezete, amely a növény- és állatvilághoz és a csillagjósláshoz erőteljesen kötődő, excentrikus természetű Duszejko asszony karakterének nézőpontjából és elbeszélésében elevenedik meg. Csakhogy e Könyv (miért is ne írnánk egy-egy fogalmat Olga Tokarczuk, és egyébként a szerzőre minden valószínűség szerint erősen befolyást gyakorló, szintén lengyel Witold Gombrowicz nyomdokain nagybetűvel?) ennél sokkal többet mond, vagy árul el a maga számtalan lehetséges olvasatával.

Farkas embernek farkasa?

„Szerintem nem egyetlen gyilkos állatról van szó, hanem az állatokról. Talán a klímaváltozás miatt agresszívvá váltak, még az őzek és a nyulak is. És most elégtételt vesznek mindenért” (170.) – mondja egy idősebb személy a narrátornak, illetve főszereplőnek e szóban forgó gyilkosságsorozattal szembesülve. Egészen a végkifejletig nem egyértelmű, hogy egy olyan disztópiáról van-e szó, amelyben egy napon a Természet „szemet szemért, fogat fogért” bosszút áll az Emberen.
A közép-európai térségi irodalomban távolról sem ismeretlen azon toposz, hogy egy nap az Állatvilág Visszavág. Ebben a tekintetben egy örökzöld klasszikus Karel Čapek Harc a szalamandrákkal című könyve, melyben a hüllők könyörtelenül megbosszulják az állami szintű, intézményesült leigázást és megcsúfolást (ember farkasnak farkasa – mondhatnánk előbbi téma egy variációjaként).
Farkas embernek farkasa, parafrazálhatnám Plautus Asinaria vígjátékának elhíresült sorát. Ám a Fordulat egyértelműsíti, hogy közvetlen indítékról, sőt, emberi részvételről (is) szó van e gyilkosságsorozat hátterében, tehát nemcsak az állatok által vett „elégtételről”.

Fekete helyett zöld krimi?

Továbbmenve mind a könyvben, mind e recenzióban, adja magát az is, hogy egy ökokrimivel (noir, vagyis fekete helyett ezúttal zöld!) van dolgunk, amelyben bonyolult lélektani-antropológiai mozgatórugók nagyon is konkrét, rendszerellenes bűncselekményekben öltenek testet. Hiszen nagyon erős és időnként indulatokban is kifejeződő személyes meggyőződést, küldetéstudatot jelenít meg több helyen is a könyvben Janina Duszejko. Az állatok emberibbek „mindenben, mint az Emberek. Érzékenyebbek, okosabbak, vidámabbak. Az Emberek azt hiszik, az állatokkal mindent meg lehet csinálni, olyanok, mint a tárgyak” – fedi fel nézeteit Duszejko asszony egy későbbi áldozat, bizonyos „Elnök” feleségének egy banketten (193.).
E perspektívát támasztja alá az állatvilág melletti számos védőbeszéd (104–106.) és egy transzgresszív igazságérzet: „Sosem értettem, mi a különbség az »orvvadászat« és a »vadászat« között. Mindkettő gyilkolás. Az előbbi titokban és törvénytelenül; az utóbbi nyíltan és a törvényesség pecsétjével. És egyszerűen megfulladt a csonttól. Utolérte a megérdemelt Büntetés.” (240–241.)
Nem szorul különösebben magyarázatra vallomása egy másik helyen sem: „Már tudtam, mit csináljak. Azok az Őzek mondták meg, akiket a ház előtt láttunk. A többi közül engem választottak […] hogy folytassam a nevükben, amit elkezdtek. Megjelentek előttem, mint Hubertus Szarvasa, hogy mindenki előtt titokban az igazság keze legyek”. (241.)
E vonatkozó vallomásból kiszűrődhet, hogy ember farkasnak embere, embernek farkasa, ha megengedtetik még egy (utolsó) bőr lenyúzása – vagy nyúzása, csak, hogy az egyszerre Áldozat és Elkövető Wnętrzak által kivégzett rókák sorsáról is szó essék a fenti konfliktusok megelevenítésére – a plautusi eredetű sorról.

Menny és pokol házassága – sziléziai magaslatok, filozófiai mélységek

A fenti disztópikus keret tehát, részben legalább is, szertefoszlik a peripétiával. Az ökokrimi pedig túl felszínes olvasata egy, a Valóság rétegeit merész, sőt, provokatív és egyértelműen több dimenzióban ábrázoló alkotásnak.
Annál is inkább, hogy Tokarczuk könyve sokkal komplexebb, mint az a thriller vs. disztópia fogalmi kettőség síkján tűnne vagy elhelyezhető lenne. Hermeneutikai-bölcseleti mélységeinek megértéséhez némi támpontot ad a hivatkozott irodalmi környezet, kimondottan pedig az angol preromantika, Szerb Antal szavaival élve, „őrült festő-költője”, William Blake munkássága. Az önmagában nézve szerfelett bizarrnak ható cím kifejezetten a Menny és Pokol házassága című műalkotására allúzió, egyben előrebocsátva a narrátor (és talán a szerző) felvállalt antiklerikalizmusát, és a gyilkosságsorozat „utolsó stációját” is a maga indítékaival. Blake igen szerteágazó életműve természetesen tartalmilag nem sűríthető össze pár szóban, mégis, ha önkényes, a teljesség igénye nélküli kísérletet tennénk arra, hogy eszmei híddal kössük össze a XVIII–­XIX. században alkotó angol szerző profetikus munkásságát és az éppen tőle kölcsönzött címet viselő könyvet, akkor azt a Lázadás vagy a Látomás fogalmaival tehetnénk meg. A lázadás kulcsszerepe magától értetődő a könyv cselekménye és a(z anti-?)hős jellemfejlődése tükrében. A látomás tárgya pedig valami egészen sajátos, nemcsak az emberi társadalmon és konvencióin, hanem minden e világin is túli, beleértve az erdőt is.
Távolról sem lehet neheztelni a máskülönben kiváló Körner Gáborra (pl. Mro­żek, Miłosz, Gombrowicz és egyéb fordítások fűződnek a nevéhez), amiért, talán a magyar szemekhez-fülekhez igazítva Erdélynek fordítja a lengyel eredetiben szereplő Transylwania kifejezést. Viszont így éppenséggel azon metafizikai színtér marad homályban, ami az eredeti verzióban a szó szerint Erdőn túlit jelölő latin szóhoz igazított lengyel alak visszaad.
„Egy másik emberfaj, félig Ember, félig Állat. És tudtam, sokan vagyunk a kertben és az erdőben” (159.). Itt nem más manifesztálódik, mint egy totális azonosulás a természettel, és az emberi mivolt ontológiai „átállítása”, sőt, egy az emberi társadalom oldaláról való átállás is, valami megfoghatatlan oldalára.
Itt helye lehet az Okkultnak, a Fantasztikusnak (vö. Szerb Antal A Pendragon legendája, illetve Gombrowicz Megszállottakja újból a térségi irodalomból), sőt, akár a Jó és Rossz kozmikus konfliktusát tételező manicheizmusnak is. Csakhogy egy, a gyilkosságokhoz kapcsolódó, elkövetői vallomás a maga kibontakozó motivációival – részben legalább is – visszarángatja a cselekményt a Profán „földjére”.

Homo sentimentalis, avagy a Nagy Erdei Menetelés esztétikája

„Meg kell mondani az embereknek, hogy mit gondoljanak” (147.) – vallja a főszereplő, ami előrevetíti, hogy a narrátori attitűd távolról rokonítható a közép-európai térségben könyvtárnyi irodalmat keletkeztető homo sentimentalis jelenséggel. Egyes kunderai karakterekre (A lét elviselhetetlen könnyűsége, Az élet máshol van, Halhatatlanság stb.) jellemző ez a fajta „Nagy Menetelés”, illetve changer la vie ethosz, vagyis a megváltoztatni-a-világot életérzés, viselkedésforma vagy gondolkodási sablon. Csakúgy, mint, hogy egy példát hozzunk a hazai szépirodalomból is, Babits Mihály Halálfiai című regényében az ifjú Sátordy Imre vagy a Hintáss-nővérek testesítik meg azt. Ennek a mibenléte szélsőségesen szubjektivisztikus küldetéstudattal és öntörvényűséggel jár, amely nem riad vissza a radikális1 nézetektől és tettektől.
E megjelenített ökoradikalizmus vajon a szerző álláspontja-e? A lélektani mozgatórugók aprólékos ábrázolásának sorközeit olvasva óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy mennyire azonosul Duszejko asszonnyal a szerző, amint erre közéleti és politikai tevékenysége is következtetni engedhet? Vagy éppenséggel pont fordítva: némi távolságtartással kiterjeszti a közép-európai irodalom társadalomkritikai hagyományait e karakterre, például Kundera nyomdokain?

A szépirodalom intézményesülő ökoradikalizmusa?

Előbbi esetben a Nobel-életműdíj a világpolitika és világirodalom keresztmetszetéhez vinne, amit konkrétan az uniós ökointervenciók (150.) kérdései éleznek ki Lengyelország közelmúltjából. Annál is inkább, hogy egyes szakaszok hangvétele egybecseng az elmúlt évekbeli politikai ellentétekkel Varsó és Brüsszel között. Ennyiben izgalmakat tartogat maga a társadalomkritika kritikája (más szóval a környezet „Hóhérai” önjelölt „hóhérának akasztása” is), különösen, ha azt vélelmezzük, hogy elbeszélése közel áll egy olyan nemzetközi narratívához is, amely hadrendjébe állítja a klímaváltozási agendát. (Információ: Tokarczuk esetében felmerül világnézeti [antiklerikális, vegetariánus] és politikai elfogultsága is.) Tokarczuk sajátosan oldja fel ennek feszültségét. Ugyanis (szemben pl. a flaubert-i naturalizmus írói szenvtelenség [fr. impassibilité] elvével) posztmodern elbeszéléstechnikával élve egy meg nem nevezett Írónő külön karakterét lépteti be a történetbe, újból az értelmezési lehetőségek amúgy is már-már szétszálazhatatlan szövevényét fonva tovább. Ahogy az összetettséget előrebocsájtottam e recenzió elején, úgy vélem, hogy ismételten több Rétegről, Dimenzióról van szó.

Társadalmilag konstruált valóságok vs. lélektani összetettség és Egyéb jelentések

„A zsenielmélet legszélsőségesebb megnyilvánulása” – írja az idén 75 éve elhunyt Szerb Antal a maga korában „meg nem értett” William Blake-ről. Ennek részeként, folytatja Szerb Antal, az angol szerző „az ihletet olyan komolyan vette, hogy egész világképet épített fel rá […] A romantika végső határlehetősége a tudathasadás”.
E ponton kínálkozik egy-egy egymással átfedésbe kerülő és kombinálható társadalomkritikai, valamint lélektani (pszicho-?)patológiai olvasat is. Előbbivel összefüggésben megint csak adja magát a jóformán teljes szépírói életművével a kaotikus létezésben formát és jelentést kereső (pl. Kozmosz, Ferdydurke című munkák) emberi létezést boncolgató, egyúttal az elme törékeny jellegét érzékeltetni igyekvő Gombrowicz-művekkel vont párhuzam.
Az Írónő (!) azon főszereplőhöz intézett mondataiban, hogy „abban a világban élünk, amit kitalálunk magunknak. Meghatározzuk, mi jó, mi nem, jelentéstérképeket rajzolunk… Aztán egész életünkben azzal küzdünk, amit kifundáltunk magunknak” (213.), mintha az íróelőd Ferdydurke című regényének alábbi sorát visszhangozná: „Elménk a jelenségek zavarosan kavargó óceánjából kihalász egy részt […] és azután már nem bírunk kikászálódni belőle” (89.). Meddig terjed a személyiségautonómia, és mettől beszélünk patológiáról? Egyáltalán: mennyire választható külön a fikción belüli valóság és a fikción, vagyis elképzelt valóságon belüli képzelet? Eleve eldönthető-e határozottan, hogy mikor álmodik a főszereplő (érdekes párhuzammal szolgálhat e tekintetben a térségi irodalomból a szintén lengyel Stanisław Lem Solarisa,2 vagy a cseh Karel Čapek Krakatit című munkái, ahol az efféle szakaszok időnként egymásra csúsznak). Van-e e könyvben konkrét, mélylélektani mondanivalójuk?
Amellett, hogy rejtélyes és közelebbről meg nem határozott rohamok (epilepszia?) is gyötrik, a narrátor explicit utal irracionális félelmeire is: „Könnyű kárt tenni bennünk és bántani minket, darabokra törni mesterien összetákolt, fura létezésünket. Mindent abnormálisnak, ijesztőnek, vészjóslónak olvasok. Kizárólag Katasztrófákat látok” (63.).
Paranoiáról lenne szó ez esetben? Ha igen, miért érdekli vajon az a szerzőt? Részben talán azért is, mert Szerb Antal szavaival a lélek búvárai számára a lélek elváltozása „tanulságosabb, mint az egészséges állapot”, és Olga Tokarczuk maga is pszichológus (végzettségű). Főhőse, Duszejko asszony a könyv vége felé a következőt állapítja meg: „A psziché a mi védelmi rendszerünk – gondoskodik róla, hogy soha ne fogjuk fel, mi vesz körül bennünket. Mindenekelőtt az információszűrés a feladata […] Mert képtelen lenne elviselni ezt a tudást.”
Ez az idézet annak érzékeltetésére szolgál, hogy mily kevéssé érteni az emberi létezést, egyáltalán, a világ és a „lelkes univerzum” természetét. A szintén lengyel Stanisław Witkiewicz (2005: 31) azt írja az irodalomról, hogy az „az élet egészét magában foglalja”. Talán ebben azért is igaza lehet, mert az irodalom ismert és ismeretlen (és kiismerhetetlen?) jelenségeket és szférákat egyaránt tapogat. Téve mindezt akár anélkül is, hogy azokra egzakt válaszokat adna, hiszen nem is feltétlenül adhat.
Az itt felvetett kérdések, a gyilkosságok esetleges mélylélektani motívumait is elvontan megvilágító, egyúttal azok alibijéül is szolgáló könyvbeli álmok és egyéb tartalmak dekódolása az olvasóra vár. Aki, hogy Gombrowicz szellemében zárjam e recenziót, úgyis saját fogalmakat alkot és maga ad jelentést mindennek.

Olga Tokarczuk: Hajtsad ekédet a holtak csontjain át. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2019.

Jegyzetek
1 A radikálist itt olyan attitűdre értem, amely a fennálló társadalmi rend vagy annak valamelyik szegmense gyökeres, következetes, akár a szélsőségekig elmenő átalakítását hirdeti. Posztulátuma, hogy a mélyen gyökerező problémák megszüntetéséhez a szabályok és a rendszer gyökeres, mélyreható átalakítása szükséges: nem elegendő a felmerülő gondokon alkalmilag segíteni, ha eközben nem orvosoljuk, nem küszöböljük ki magát az okot, amely a bajoknak a forrása, mert így azok megismétlődhetnek.2 Érdekes, Lem elgondolkodtatóan taglalja a Solarisban az álmok természetét és tipológiáját: „Nemcsak kóros esetekben, hanem a legnormálisabb álomban is előfordul, hogy ébren nem ismert személyekkel találkozunk, kérdéseket teszünk fel az álomalakoknak, s halljuk a válaszukat; és bár ezek a személyek csak saját pszichikumunk szülöttei, ideiglenesen elkülönült pszeudoautonóm részei, mégsem tudjuk, mit fognak felelni, amíg (álmunkban) meg nem szólaltak.”