Atyaversek

Atyakötet. Ez az – elsőre talán kissé furcsa és idegen – szóösszetétel jutott legelőször eszembe, amikor azon gondolkodtam, hogyan jellemezhetném tömören Borsodi L. László legutóbbi kötetét. Az Estére megöregszel prózaverskötetben úgy áll központban az atya – az apai és az isteni atya is –, mint egy évszázados körtefa, mely tanúja és elszenvedője volt az elmúlt nyolcvan év legtöbb igazságtalanságának és boldogságának. Ennek a félve imádott origónak állít halhatatlan emléket a költő, aki „bár végül elhalálozott”, újra szóló hangja igazi érző mondatokat hallat.

Egy 2019-es interjújában, melyet a szerző az előző kötete kapcsán adott a Helikonnak, felmerült, hogy „továbblépés érzékelhető egy személyesebb hang és téma felé”,¹ hiszen azt a könyvet a halottairól írta. Úgy gondolom, legújabb kötetében nem csak továbblépés, hanem megérkezés érzékelhető, a szövegek gyakorlatilag egy családi intim szférába engednek betekintést, ahol az apa és az Isten közelségében mindvégig ott érződik a hiány is. A kötet „bevezetőjében”, az Introitus című szövegben a szerző összeköti a két kötetet, prózaversének kezdésében előző művére utal vissza: „Írtam egy könyvet a halottaimról.” Ez a tárgyilagos megszólalásmód már-már Camus kezdőmondatát idézi (vö. „Ma meghalt a Mama.”),² de az érzelemmentes kijelentés hamar átfordul személyesbe: „Beköltözöm édesapámmal egy másik házba, amelynek udvara van, amelyhez utcák vezetnek, és ahonnan ösvények ágaznak, hegyre fel, le a folyóhoz. Körülötte egy város terjeng, egy ország, a magas ég. És lehet, néha Isten.” A szöveg egy intim térbe helyezi a kötet darabjait, egy „csendes ház”-ba (Meddig), ebből a pozícióból tárul elénk egy privát huszadik század és egy élet, melynek főszereplőjét félve szeretik mind a körülötte lévő emberek – főleg diákok –, mind a megszólaló maga.

A kötet ciklusról ciklusra egyre beljebb kerül ebbe a privát szférába. Az első ciklus, a Sem árnyék, sem meleg gyakorlatilag csak szemezget az apáról elmondható történetekből, felvillanó képek által jelöli ki a kötet ívét a születéstől a halálig: „Édesanyámhoz álmában odahajolt Szent László, és fülébe súgta nevemet. Így lettem királyi névvel kisiparos sarja” (Névjegy), „Attól félek, egy reggel nem mozdulsz” (Isten balján). A Meddig c. szöveget is olvashatjuk egyfajta előzetesként, hiszen az apa alakját mintegy nagytotálban láttatja, születésétől feleségének haláláig. A ciklus szövegeiben hol az apa szólal meg, hol pedig a fia, olykor ugyanazt az eseményt mutatja be a két megszólaló, mint a Temetésről haza és a Rövid búcsú szövegpárok: „A volt iskolaigazgatót temetjük.” Illetve: „Édesapámat autóba ültettem. Meghalt egy volt kollégája.” A ciklus szövegeit belengi a mindent körülvevő halál, amely ködfátyolként telepszik rá a prózaversek hangulatára. Ez a hangulat majd végül a legbelsőbb szinten, az utolsó ciklusban éri el csúcspontját. Az eltávozott feleség hiányérzete meghatározza a szövegek hangulatát. „Az elmúlt harminckilenc évben barangol. Letölti, mi hátra van még” (Gyász). Az élet egyedül mintha fogság lenne, minden elhagyattatott, csak a fájdalmas üresség van jelen: „Itt van karácsony, üres a jászol” (uo.). A kapcsolatos mellérendelő mondatszerkezetek a kötőszavak nélkül sivár hangulatot adnak a fájdalmas érzésnek, az élet üres, a lét börtön. A lét börtönéből pedig csak a halál szabadíthatja meg: „Csak vár, csak vár. Édesanyámra gondol” (Nyolcvanhét). Az udvar és a ház pedig mint a Csongor és Tünde kertje, a lélekkel együtt változik: „Édesapám tegnap kivágatta az öreg szilvafát. Árnyéka sincs már, meleget sem ad, legyint. Ülünk ketten a konyhaasztal körül. Szaggatja a szél a tetőn a cserepeket. Esőcsíkok folynak le az ablakon” (Sem árnyék, sem meleg). Ezt a ciklust folytatja gyakorlatilag a Medalion is, viszont az apa képe már főleg a szűkebb családi közegben jelenik meg. A ciklus címét is adó szöveg, a Medalion a félve szeretett apa képét ábrázolja, Az enyém, a tesómé című pedig az unoka szemszögéből mutatja be a mesélő nagytatát: „Amikor meglátogatjuk, apának és anyának hosszan mesél, és közben mi is hallgatjuk, miket mond a fiatalságáról, a mamával töltött időkről…” A szövegek viszont csak ezek után rendeződnek gyakorlatilag tematikusan, és az első két ciklus szétszórt némaságát felváltja egy feszesebb, rendszerezettebb szerkesztésmód.

Az Arabeszkek ciklus megszólalója a tizenéves gyerek, aki a 90-es években írt naplótöredékeit mutatja be, miközben megjelenik az első gát is az apa-fiú kapcsolatában: a naplóírásról végül nem kérdezi meg az apját a megszólaló, mert „ahhoz túlságosan én vagyok ez a napló”. A szövegeknek viszont egy sokkal érdekesebb aspektusa az, ahogyan az apa és az Isten szerepe egymásra csúszik a megszólaló számára, ezt pedig nagyon szépen építi fel a szerző. A természet, az Isten és én című szövegben egy miniesszét olvashatunk, mely szerint a természettel való bensőséges kapcsolat létrejöttével egyenesen Istenhez kapcsolódhatunk, „mint Assisi Szent Ferenc”. „Milyen kár, hogy nem én vagyok Assisi Szent Ferenc” – fejezi be a gondolatmenetet végül a megszólaló, aki ezzel a vágyakozásával az Atyához való kapcsolódásának igényét fejti ki. A ciklus szövegeiben ezután konkrétabban is egymásra helyeződik az Isten és az apa szerepe. A Jelenlét és a Szék út, kilencvenes évek című szövegekben is az apát az Istenhez hasonlítja a beszélő: „Nem kérdez, nem utasítgat. Úgy tesz, mint ki nem figyel rám. De tudom: számontart, bízik bennem. / Mint az Isten.” Illetve „maradjon velem mindig, mindig. / És velem hallgasson. Mint az Isten”. Az ilyen hasonlatok, azonosítások miatt is gondolom azt, hogy az atyakötet atyája megfelelően fejezi ki megfigyelésemet, hiszen nyelvünkben ebben a szóban érintkezik a két fogalom, és egyformán használható mindkettőre.

A következő ciklusokban egyre beljebb és beljebb kerülünk az apai házba, előbb az apát mint pedagógust látjuk, és a diákok megszólalásai mellett személyes reflexiót is tartalmazó ciklusban szintén egy félve tisztelt, szeretett tanár képe mutatkozik, aki „a szállingózó krétaporon át a legfényesebb gyémántkristályok ragyogásában gyönyörködhetett” (Krétapor és ragyogás). Majd a Talált füzetlapok ciklusban a természet iránti elköteleződését, tiszteletét is megismerjük. És ahogy egyre mélyebbre haladunk, egyre személyesebbé válnak a szövegek is. A Mázsás lakat, hulló vakolat az apa személyes történetét meséli el, onnan kezdve, hogy a kommunista párt hatalomra jutása miatt el kellett hagynia a szerzetesrendet, ahogyan mindezért utána rengeteget vegzálták a párt kiszolgálói, de elmeséli pályakezdését, titkos ünnepléseket eldugott Petőfi-képpel és elsúgott himnusszal, míg végül a jelen kiábrándultságába érkezünk: „És ezek is ugyanolyanok” (Ezek). Véleményem szerint ez a kötet érzelmi csúcspontja, melynek témája gyakorlatilag a huszadik századi Romániában való túlélés. A rezisztencia lehetőségére két megoldás mutatkozik: a közönyös alkalmazkodás, ami a Földrengés, 1997 szövegből olvasható ki: „tányérjukból késsel-villával kiszedegetik a plafonról lehullt vakolatdarabokat, és befejezik a vacsorájukat”, illetve a makacs istenhit: „Ő csak azért is. (…) Hátul, az oszlopoknál. A Szenvedő Jézus oltáránál mond valamit annak, akiben egyedül hisz” (Hátul, az oszlopoknál). A ciklus záró versében ugyanakkor megjelenik a csalódottság a hazát elhagyó emberekkel kapcsolatban, a bezárt és elhanyagolt templomok képe pedig valami végtelen magárahagyatottság-érzést sugall.

Végül megérkezünk a belső szobába. Behallatszik a hajnali mulatozók hangja, az ágyban egy alak a fal felé fordul, nem mérgelődik, csak állig betakarózik. Ketten vannak a szobában, az apa és a „Rák Formájú Szörnyeteg”. A házat elhagyni már nincs értelme: „Átmenni az utcán a szomszédhoz. De minek? Vagy zárva a kapuja, vagy alszik, vagy meghalt” (Közelebb), néha szívmonitorhang szűrődik be. Az apa és az Isten lassan eggyé válik az atyában. „Hallasz, Uram? Ha hallasz, miért nem szólsz? Vagy alszol? Kelj fel!” (Haza) A kötet legbelsőbb körébe érkeztünk, minden oldallal öregedünk, míg megérkezünk Seholországba, asztalhoz ülünk, körben ismerős arcok, rég nem látott rokonok, barátok, és azok is, akik bántották életében. És végül megérkezik ő. „Azt mondják, ő.”

Borsodi köteteinél rendszeresen felmerülnek a műfajiság kérdései, előző könyve kapcsán, a már idézett, Helikonnak adott interjújában azt nyilatkozta, nem szeretné eldönteni, hogy versei prózaversek, esetleg rövidprózák lennének-e, az Estére megöregszel kapcsán viszont ennél határozottabban nevezte meg a prózakölteményt mint műfaji meghatározást.³ A kötet ilyen szempontból nem előzmények nélküli, Oravecz Imre költészete talán a legmeghatározóbb ilyen téren, de a Távozó fa kötetéhez képest, melynek szintén központi motívuma a halál gondolatával való szembesülés, Borsodi költeményei kevésbé depoetizáltak, és míg a prózaiság Oravecznél a megszólalásmódban is tetten érhető, addig Borsodi számára a próza „kizárólag forma”.⁴ Ugyanakkor jól eltalált forma, hiszen ennek ellenére a kötet versei, ahogyan azt már fentebb említettem, kirajzolnak egy narratív szálat, így Borsodi műve esetében izgalmas játékká válik a műfajok közötti határterületeken való mozgolódás.

Borsodi L. László: Estére megöregszel. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2021.

Jegyzetek

¹ A félemelettől a Némaság Városáig – interjú Borsodi L. László költővel, irodalomtörténésszel. Helikon, XXX. évf., 2019. 6. (764.) sz.

² Albert Camus: Az idegen. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016.

³ Székelyudvarhelyi könyvbemutatóján hangzottak el. Beszámoló az eseményről itt érhető el: https://szem.ro/haromnevuek-kettos-konyvbemutatoja/ (Letöltve: 2022. 03. 22.)

⁴ Uo.

‍