Anna: a tóból kimagasló

Olyan világot idéz meg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház legújabb előadása, amelyhez ma már nagyon kevés közünk van, poétikus szépsége azonban gyönyörködteti a néző lelkét. Erről az univerzumról ma már túl sok kulturális referenciát nem találunk magunk körül, hiszen az a társadalmi rétegzettség, amelyben élesen szétválnak a szabad székelység mindennapjai az őt elnyomni igyekvő királyi pribékek habitusától – és amely a produkcióban is központi szerepet kap – ma már csak a történelemkönyvek és a szépirodalmi alkotások lapjain él tovább. Az újvidéki Mezei Kinga által rendezett Anna legenda című, mélyen a népköltésből merítkező színrevitel, amely a Szent Anna-tó legendáját idézi meg, ennek ellenére is olyan színházi kuriózum, amelyben lelkileg otthon találjuk magunk. És ennek a nyitja az, hogy a jelenkoriság helyébe itt egy olyan mitikus, történelem előtti tartalom kerül, amely révén már nem is firtatjuk azt, hogy miért nem a mi valóságunk értékeit látjuk viszont a színpadi történetben.
Az előadás műfailag szinte behatárolhatatlan: valahol a tánc- és mozgásszínház, a népi játék és a szimbolista színház metszéspontján helyezkedik el úgy, hogy valamennyiből a leglátványosabb, legsűrűbb jelentésű elemeket emeli ki és ötvözi. Ezáltal a produkció méltó és igéző színházi utódja, örököse annak a regénynek is, amelyből ihletődik. Hiszen – amint azt a színlap is előrebocsátja –, Tamás Menyhért epikai műve, A Szent Anna-tó regéje is olyannyira heterogén, hogy már „nem regényszerű, rokonság a balladákhoz, népballadákhoz, és a drámai játékokhoz fűzi erőteljesen” (írja Pécsi Györgyi a Tiszatáj folyóiratbeli recenziójában 1990-ben). De a produkcióba begyűrűznek a magyar népköltés mágikus tartalmú szövege is – ráolvasások, balladarészek, népdalok töredékei. Így áll össze az a drámai (ál)dialógussorozat, amely a szereplők közötti párbeszédet helyettesíti az előadásban –, és amely a zene mellett az előadás hangulatát legerőteljesebben meghatározó jellegzetesség. Hiszen valahányszor megszólalnak a figurák, mindig sűrű jelentéstartalmakat közvetítenek, a népköltésre jellemző feszességgel közlik mondandójukat.
Anna és vőlegénye, András menyegzői előkészületeibe csöppenünk a történet elején – egy rövid, bábjátékos intro után, amely azt is jelzi, hogy amit látni fogunk, az meseszerű, nem valóságos történet. De nemcsak a bábok, hanem a színpad elülső szegletében, látható helyen lévő kamarazenekar is elidegenítő elemként sugallja azt, hogy műalkotás ez, amelyben mindvégig tudjuk, hogy mit jelent a recepció „kintje” és a „bentje”: reflektálhatunk a színpadon történőkre, de ugyanakkor nem veszítjük el a kapcsolatot a jelen pillanattal sem. Bár az előadás térképzete éppen az ellenkezőjét sugallná azzal, hogy a lehető legközelebb hozza a nézőhöz a színpadi történést, a díszlet pedig összesűríti, miniatűrré teszi a helyszínt.

Jelenet az előadásból. Fotó: Barabás Zsolt
A vigadalom stilizált népzenei aláfestésű, dalolással tarkított előkészületeinek valódi mulatságba való átsiklását egy harsány figura töri meg brutálisan, aki szentenciaszerű szóáradatot zúdít a lakodalmi seregre. Az elején úgy tűnik, értjük ezt az agresszív szöveget, de hovatovább rá kell jönnünk, hogy pusztán a hangulatát értelmezzük, az elnyomást érzékeltető hanghordozás az, ami bármit is elmond nekünk erről a hirtelen kialakuló alá-fölérendeltségi viszonyról.
A pillanat brutalitásának tetőzésére – hiszen előkészítették már számára a rettegés terepét – egy főúri kinézetű figura robban be a színre és népdalszövegbe csomagolt agresszivitással teszi nyomatékossá azt, hogy itt ő az, aki a kártyát osztja, aki az erőviszonyokat meghatározza. A mennyasszonyt akarja elszakítani párjától, majd ostorcsapásokkal teremti földre ez utóbbit, amikor az éppen az újdonsült asszonyává vált Annát próbálja oltalmazni. A konfliktust végül Anna oldja fel, egyetlen zsigeri ordítással jelezi azt, hogy készen áll engedelmeskedni az elnyomónak. Önként vonul a pribék fennhatósága alá és a rabszolgasorba elkíséri őt hét másik társa is, aki ezentúl az önkényúr kényét-kedvét szolgálva áldozatot hoz közössége békéjéért, épségéért. Azonban ennek az áldozathozatalnak semmi értelme: az agresszió további utat tör magának. A lányok megalázkodása hiábavaló, mert a rabszolgaságba bele nem nyugvó közösségük fellázad és ez a zúgolódás véres megtorlást von maga után.
De a világégést megelőzően az önkényúr még odáig fokozza a lányok kínzását, hogy – végső brutalitásként – fogata elé fogja őket. Itt lelik előrelátott, előre elrendelt vesztüket. Haláluk, a legendából ismert hattyúvá válásuk pillanata a produkció egyik legszebb – időben kinyújtott – mozzanata. Hiszen ahogy szívet tépő kínlódás közepette lépésről lépésre távozik a lélek az áldozatot hozó szüzekből, úgy születik meg a színen Anna tava: a víz egyre csobog az előkészített, kezdetektől a díszlet fontos elemét kitevő mederbe. A lányok pedig a tóból kimagasló farönkökre már úgy térnek vissza, mint halálfehér áldozati szimbólumok. Anna és társainak közössége ezután indul el a bomlás, a teljes megsemmisülés útján.
Az előadás azonban nem ezzel a lehangoló képsorral ér véget, hanem – nagyon érdekesen – behozza a legenda jelenkori recepcióját a Szent Anna-tavat látogató turisták okfejtései formájában. Mezei Kinga ezzel a zárójelenettel arra is rámutat, hogy pontosan mi öli meg azt a jelentésekkel teli balladai-mitikus tartalmat, amelynek az imént részesei lehettünk: illetéktelen boncolgatása mindennek, amit nem lehet, nem szabad behajtani a ráció fennhatósága alá, mert kiüresedik, meghal.
A remény mégis ott pislákol a legutolsó képben. A turistának álcázott Anna és az áldozata történetét őrző, a tó vonzásában élő névtelen bölcs beszélgetése arra mutat rá, hogy a legenda megidézte értékvilág a felsőbb szellemi tartalmak felé nyitott lelkekben élhet tovább.
Mezei Kinga rendezésének legnagyobb erénye, hogy egy feszesen felépített színházi produkcióban, egyenrangú színészi alakításokkal (amelyek a történet közösségi jellegének kedveznek) hozza vissza egy, a nézőhöz közeli földrajzi hely sűrű metafizikáját, egy olyan ősidőkből származó sztori keretében, amely által az illető, sokunk által ismert és szeretett hely régi-új jelentőséggel telik meg. A záróakkordok felcsendülésekor szinte fel is tudjuk idézni egy közelmúltbeli tapasztalásunk képi elemeit: a Szent Anna-tó tiszta és nyugalmas vizét, a sűrű erdőkoronát, amelynek misztikus sötétje körülöleli a mozdulatlan víztükröt.
Ha sikerül elvonatkoztatnunk a zajos turistacsoportok még az emlékeinkben is ott „kontárkodó” prózai jelenlététől, akkor szinte magunk elé tudjuk idézni a hattyúvá változott szűzlányokat is, amint a tóból kimagaslanak és tovaszállnak, vissza azokba a mitikus időkbe, amelynek dimenzióit a sepsiszentgyörgyi előadás nyitotta meg.


Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Anna legenda. Rendező: Mezei Kinga. Szereplők: Beczásy Áron, Benedek Ágnes, D. Albu Annamária, Derzsi Dezső, Erdei Gábor, Fekete Lovas Zsolt, Gajzágó Zsuzsa, Kecskés Anna, Korodi Janka, Kovács Kati, Kónya-Ütő Bence, Lanstyák Ildikó, Mátray László, Nagy Alfréd, Pál Ferenczi Gyöngyi, Pálffy Tibor, Péntek Zsuzsa, P. Magyarosi Imola, Rácz Endre, Szakács László, Szalma Hajnalka, Vass Zsuzsanna. Zene: Impro-Víziók 2.2: Gáspár Csaba (hegedű), Kelemen István (brácsa), Fazakas Albert (cimbalom), Vitályos Lehel (bőgő). Zeneszerző: Mezei Szilárd, dramaturg: Gyarmati Kata, koreográfus: Katona Gábor, díszlettervező: Ondraschek Péter, jelmeztervező: Debreczeni Borbála, fotográfia: Fülöp Péter.