Angolkeringő. A fecsegő holtak könyve

Nincs kor és nincs közösség, amely ne gondolkodott volna el azon, hogy mi van azután, miután átlépünk a létezés határán oda, ahonnan Hamlettel szólva „még nem tért meg utazó”. Ha van egyértelmű választóvonal, akkor a halottakat az élőktől elválasztó határ az. A túlvilágot, a másvilágot, képzeljük bár reményeinket kivetítve mennyországnak vagy szorongásaink, bűntudatunk kivetítve pokolnak, mindenképpen az jellemzi, hogy képzeljük és nem tudjuk. Amit pedig elképzelünk, az a választóvonal innenső oldaláról, az életből, itteni tudásunkból indul ki, mint Rupert Brooke versében Halék túlvilága, ahol örök giliszták vannak, de nincs szárazföld, és „vizebb víz, sarabb sár terem”.
George Saunders első regénye a nagy választóvonal túloldalán játszódik, egy tizenkilencedik századi amerikai temetőben. Csakhogy nem a túlvilág, hanem a köztes világ, az átmeneti lét jelenik itt meg, a tibeti buddhizmusból ismert bardo, amellyel a könyv címadó hőse, Lincoln a magyar fordításban (Lincoln és a bardo) inkább csak találkozik, az angol eredetiben viszont (Lincoln in the bardo) benne van.
A Bardo tödol csenmo, avagy a Tibeti halottaskönyv a huszadik század eleje óta ismert a nyugati kultúrában, amióta a hagyomány szerint a nyolcadik századra visszavezethető szöveg angol fordításban megjelent. A cím pontos(abb) fordításban A köztes létből hallás útján való szabadulás. Végső soron rituális szövegről van szó, amelyet a tibeti hagyomány szerint a haldoklás kezdetétől a halál bekövetkeztén át az azt követő állapotban, negyvenkilenc napon át olvasnak fel azért, hogy útmutatást nyújtsanak a lélek számára az újjászületések körforgásából, a számszárából való szabadulásra. A Halottaskönyv egyébként Jungot is foglalkoztatta, ő úgy fogja föl a szöveget, mint egy fordított beavatási szertartást, amelynek során a meghaló ember tudattalanja negyvenkilenc rituális lépéssel végigjárja a fordított fejlődést, végül mint megszülető ember az anyaölben érkezik célba – elvétve a valódi célt: az újraszületéstől való megszabadulást, a boldog nirvána állapotát.
Az hogy Lincoln benne van-e a bardóban vagy csupán találkozik vele, árnyalatnyi különbség, de mindjárt két lehetséges értelmezési vonalat rajzol fel, hiszen az a Lincoln, aki éppen a bardóban mint helyen vagy állapotban tartózkodik, nem az Egyesült Államok tizenhatodik elnöke, hanem egy kisfiú, az elnök tizenegy éves fia, Willie Lincoln, aki 1862. február 20-án lázbetegségben halt meg, mély gyászba borítva ezzel szüleit. Az a Lincoln pedig, aki a bardo állapottal/hely(zett)el szembesül, viszont az elnök, Abraham Lincoln, aki éppen egy igencsak népszerűtlen polgárháborúban vezeti az országot, amelyben szülők ezrei éppen azt a fájdalmat élik meg, amitől ő szenved a georgetown-i temetőben, ahova a temetés után kétszer is visszatért, hogy fia koporsója mellett magányosan elmélkedjen. (Nagyjából ez a kortársak által feljegyzett történeti tény, amely köré Saunders kikerekítette regénye cselekményét.) Két Lincolnnal és legalább két bardóval van tehát dolgunk, körülöttük pedig ott rajzik egy sereg roppant beszédes szellemlény, akik szüntelen locsogással, mint egy végtelenített zenei aláfestés elbeszélik és ugyanabban a pillanatban szét is beszélik a Lincolnok bardobeli útját.
Az Oak Hill temető ugyanis minden, csak nem csendes és kihalt, telis-tele van olyanokkal, akik valahogy bentragadtak a köztes állapotban, akik képtelenek elfogadni, hogy már nem élnek. Nem hullák, hanem „betegtestek”, nem koporsóban fekszenek, hanem „betegdobozban” és a temetőt egyfajta szanatóriumnak tekintik, ahonnan egyszer, a majdani gyógyu­lás után visszatérhetnek majd korábbi életükbe. Fájdalmasan vagy dühvel élik meg kirekesztettségüket, azt, hogy hozzátartozóik elfelejtették őket. Életüktől, az őket foglalkoztató dolgoktól olyannyira nem tudnak szabadulni, hogy Dante mintájára szó szerint testükön viselik annak nyomait. Egy anyát mindenhova követ, szó szerint üldöz és gyötör három lányának gömbbe zárt alakja, egy fiatalember testéből mindenhol érzékszervek nőnek ki, emlékeztetőül arra, hogy öngyilkossága miatt mennyi mindent nem tapasztalt meg, egy gazdag ember mindig vízszintesen lebeg mint holmi iránytű, „a feje búbja mindig abba az irányba mutatott, amely birtokáért éppen a legjobban aggódott”, egy középkorú nyomdász („pocakos, kopaszodó, fél lábára sánta, fából készült műfoga van”) hatalmasra nőtt hímtagját cipeli óvatosan, hogy bele ne botoljék, és meséli el mindegyre, hogy éppen akkor ütötte agyon egy leszakadó gerenda, amikor arra készült, hogy végre beteljesíti házasságát a nála jóval fiatalabb hitvesével. Savanyú-szigorú tiszteletes, homoszexuális fiatalember, nyomdász, boltos, anya, félbolond özvegyasszony, vadász, katona, ültetvényes, rabszolgák, csavargók, sőt a halottak e nagyon is beszédes világában is hosszú ideje némaságba burkolózó nemierőszak-áldozat hangjából az amerikai társadalom vonásai rajzolódnak ki.
A nagyon is élénk halottakkal benépesülő, az élők világára reflektáló kisvárosi temető motívuma nem ismeretlen a huszadik század eleji amerikai irodalomban. Edgar Lee Masters 1915-ben megjelent Spoon River Anthology (magyarul Gergely Ágnes fordításában Spoon-Riveri holtak) egy képzeletbeli amerikai városka története, ahol százhúsz versben a holtak sírfeliratai nemcsak haláluk körülményeiről vagy életük fontosabb eseményeiről vallanak, de városkájuk életéről is őszintén beszélnek. Egyik kiemelkedő megszólalója egyébként éppen a fiatalon ugyancsak lázbetegségben meghalt Ann Rutledge, aki állítólag Lincoln elnök első szerelme volt. Thornton Wilder 1938-as színdarabja, az Our town (A mi kis városunk) ugyancsak egy „inkább falu, mint város” története, amelynek utolsó, temetőben játszódó felvonásában a holtak rezignáltan állapítják meg, hogy „…nem érdemes visszatérni. Az emberek vakon élnek.”
A kisvárosi figurák élettörténetéből kirajzolódó társadalomrajz, a személyes sorsok egyetemessé növekedése és az élőbeszéd poetikai eszközként hasznosítása Saunders korábbi, kisprózaírói munkásságára egyébként is hatást gyakorló Sherwood Andersontól lehet ismerős. A Winesbourg, Ohio (1919) elbeszéléseinek hősei ugyanúgy saját kisemberi mivoltuk nevetséges vagy tragikus korlátai közül szólalnak meg, mint Saunders regényében az Oak Hill-i temető lakói.
Az előképek listájáról nyilván nem felejthető el Máirtín Ó Cadhain eredetileg ír nyelven, 1950-ben írt, de angolra csupán a közelmúltban, 2015-ben fordított regénye a Cré na Cille/ Dirty Dust, amelynek hősei mind halottak, csak éppen nem nyugszanak az isten háta mögötti ír falucska temetőjében, hanem vég nélkül mesélik életüket, és a halálban is magukkal viszik ugyanazokat a viszonyokat, érzelmeket, amelyek életükben is csupán szenvedést okoztak.
(Bár a regény előképét nyilván nem nála kereshetjük, de a magyar olvasó számára a Lincoln és a bardo világa valamelyest Jékely Zoltán verseinek, illetve prózájának hangulatát is felidézheti. A Medárdus elbeszélője, vagy a Kalotaszegi elégia lírai énje hasonló világot fedez fel a kalotaszegi matrikulák és hegyoldalba süllyedő temetői fejfák között, mint az Oak Hill-i temetőben.)
A Lincoln és a bardo tehát szépen illeszkedik az életről beszélő holtak és az élettörténet-szilánkokból összeálló társadalomkép irodalmi hagyományába. Amiben Saunders könyve más utat választ, mint irodalmi elődei, az a temető lakóinak groteszk, szatirikus, helyenként fekete humort és agresszív nyelvezetet is használó világa, illetve az a mód, ahogyan élő és holtak világa, ha kommunikálni nem is tud egymással, mégis egymást tükrözi.
A temetőlakók szüntelen locsogását ugyanis valós vagy fiktív kortárs dokumentumokból, emlékiratokból, cikkekből vett idézetek gyűjteménye szakítja meg, amelyekben a kortársak részletesen elmesélik Willie Lincoln halálának körülményeit, a fényűző estélyt, amelyet az elnöki pár akkor adott, amikor a gyerek már súlyos betegen feküdt, az elnök és felesége gyászát, a temetés körülményeit és azt, ahogyan a polgárháborúval küzdő ország népe Lincoltól mint vezetőtől várja a konfliktus mihamarabbi megoldását. A temető lakói ugyan gyakran egymás szavába vágnak, ki-ki beszédkényszeresen igyekszik megragadni az alkalmat arra, hogy elbeszélje saját életét, mégsem lehet azt mondani, hogy elbeszélnének egymás mellett. A „kortárs dokumentumok” szerzői azonban csakis saját szemszögükből látják és így láttatják is a világot, ki-ki a saját értelmezése szerinti valóság keretei között. Míg a temetői hangokból kirajzolódnak élethelyzetek, történetek, addig a „dokumentum”-kollázs elsősorban a mindenkori emlékező megbízhatatlanságát dokumentálja, hiszen például az estély résztvevői még abban sem tudnának megegyezni, hogy telihold volt-e vagy éppen holdfogyatkozás.
„Sok vendég külön megemlítette, ilyen szépen ragyogott a hold azon az estén.” Ann Brighney: A Season of War and Loss „Azon az éjszakán nem látszott a hold, sűrű felhők gyülekeztek az égen.” Wickett, Uo. „Kövér, zöldes félhold csüngött a táj felett, mint közönyös bíró, aki már hozzáedződött az emberek ostobaságához.” Dolores P. Leventrop: My Life, „A teremben ide-oda járkáltam, és közben némely ablak mögött megpillantottam a hold ezüstös sarlóját. Olyan volt, mint egy öreg koldus, aki nagyon szerette volna, ha őt is beengedik az ünnepségre.” Carter, Uo. „A sötét holdtalan éjszaka rendületlenül haladt előre. Vihar közeledett.” Albert Trundle: The Most Joyful Years.
Saunders novelláinak világa visszaköszön némikép az Oak Hill-i temetőben, amely legalább annyira „mesterségesnek”, „megcsináltnak” tűnik, mint egy témapark. Azzá teszi részben lakóinak mesterkélt, de idegesítően kitartó beszéde, mintha egy Jane Austen regény szalonbeli csevegését hallgatnánk felgyorsítva, felhangosítva, végtelenített üzemmódban. Lincoln (az elnök) megjelenése élénkíti fel a temető lakóinak életét, az apai szeretet kifejezése, amelynek tanúi lesznek, felébreszti a nyugodni nem tudókban a reményt, hogy „talán mégsem vagyunk annyira szerethetetlenek, mint ahogy már kezdtük hinni”, és mindannyian megpróbálnak a kis Willie Lincoln közelébe kerülni, elmesélni életük vagy haláluk körülményeit. A különböző hangok polifóniájából időnként kiemelkedik a részeges Baron-házaspár trágár szavakban gazdag szólama, ők azok, akik először fejezik ki felháborodásukat, amiért őket sosem látogatták meg a gyerekeik. „B…meg! Azoknak a hálátlan kígyóknak k---ra nincs joguk elítélni minket, b--- semmiért, amíg nem képesek egy k---- mérföldet elgyalogolni ide a b---- cipőjükben….” Baronék megjelenése (akik valamikor részegen feküdtek az úton és elgázolta őket egy szekér), de főleg megszólalásuk nem „comme il faut” a többiek szemében, de megmutatja azt, ami egyébként nem volna nyilvánvaló: szegregált temetőben járunk, ahol a fekete bőrűek és a csavargó házaspár csak a kerítésen kívül tartózkodhatnak, a kerítésen belül csak a fehér, polgári világ halottainak van hely. A két Lincoln megjelenése az az esemény, amely felborítja a korábbi rendet, illetve az a belső szabály, amelynek létezését immár nem a tibeti Halottaskönyvből, hanem sokkal inkább a horrorfilmes műfajból vehette át Saunders, miszerint gyermekek számára a bardo veszélyes hely. „A fiatalok nem időznek sokáig”, ám a kis Willie nem hajlandó tovább lépni, ő várja az apját, aki azzal búcsúzott tőle, hogy visszajön érte. Gyerekek számára azonban a várakozás végzetes, ha nem lépnek tovább, horrorfilmbe illő szörnyek indázzák, fonják be a testét és válik elkárhozottá. Hogy ettől a szörnyű sorstól megmentsék a kis Willie-t, a temető lakóinak össze kell fogniuk, és kommunikálniuk kell valamiképpen az elnökkel, aki nem érzékeli őket, rá kell venniük őt, hogy térjen vissza, hogy a fiú számára egyértelművé válljon, hogy apja elengedte már őt egy másik, nyugodt, megbékélt világba. Bár a sokszor kényszeresen locsogó szereplők történeteiben éppen elég humoros pillanat akad, a regény talán leghumorosabb jelenete az, amikor Willie három önjelölt segítője, Hans Vollman (a nyomdász, akit a lezuhanó gerenda megfosztott attól, hogy házasélete legjobb perceit kiélvezze), Roger Bevins III. (az érzékeny homoszexuális fiatalember, aki öngyilkos lett, amikor szerelme a „korrekt élet” jegyében elutasította), és Everly Thomas, a karótnyelt tiszteletes az (egyetlen a temetőlakók közül, aki tudja, hogy halott, de attól még képtelen továbblépni) egyesült erővel belépnek Lincoln testébe, hogy visszafordulásra bírják. Meglepetésük nem is attól a legnagyobb, hogy tudomásul kell venniük, hogy Lincoln történetesen az elnök (holott ők még a korábbiakra emlékeztek), hanem hogy odakint már egy olyan világ van, ahol „a vasút már Buffalón is túljutott”, távíró zümmög, „már nem viselik a York herceg féle hálósipkát”, a színházakban pedig tisztán látni lehet a színészek arcjátékát, mert „gázégő világít, rivaldafényt használnak.”
Willie Lincoln három önjelölt védelmezője ugyan első nekifutásra nem jár több sikerrel, mint a temető összes lakóinak (kerítésen kívülieket is beleértve) egyesült erővel történő próbálkozása, valami mégis megváltozik. Ahogy a temető lakói az élő testtel (aki történetesen éppen az ország elnöke) való találkozás során visszanyerik önnön legjobb, legtisztább valójukat, úgy Lincoln, az elnök is valamiképpen részesül abból az összesített tudásból, ami a széttartó sorsok tapasztalatából származik, és úgy tér majd vissza fia koporsója mellől a Fehér Házba, hogy képes végigvinni a polgárháborút, és törvényileg betiltani a rabszolgaságot. E magasztosnak, felemelőnek (és valljuk be, némiképp olcsó, amerikai hazafiságot idézőnek) tűnő eseménysor vizuális megjelenítése azonban nem a hollywoodi filmek csillagos-sávos pátosszal telített világát idézi, hiszen a lökdösődő, tolongó, egymást taposó tömeg groteszk képében valósul meg, ahol az egyes résztvevők ugyanúgy viselkednek, mint korábban. „Mrs. Crawford is belépett, és Mr. Longstreet szokás szerint fogdosni kezdte.” Ráadásul beavatkozásuk teljességgel hatástalan marad: Lincolnt nem a kollektív bölcsesség spirituális megtapasztalása teszi nagy államférfivá és vezetővé, hanem (a regény legalábbis erre utal) a szeretett lény elvesztése miatt érzett gyász.
Saunders eddigi munkái nem arra utalnak, hogy vallásos író lenne vagy a transzcendens világ izgatná. Sokkal inkább az, hogy mennyire tudjuk hitelesen megélni és megjeleníteni az emberi tapasztalást, ebben viszont már kötődik valamelyest a buddhista tanoknak ahhoz a gondolatához, amely arról beszél, hogy az érzékelés, a tapasztalás világa nem más, mint fátyol, illúzió (májá), amely voltaképpen elfedi szemünk elől a lényeget.
„Ha életem kockajátéka véget ér, rokonaim, e világban mit sem segíthetnek rajtam, ha egyes-egyedül a bardóban bolyongok” – ezt mondja a Tibeti halottaskönyv.
George Saunders regénye pedig azt, hogy ha átjárás nincs is a holtakat élőktől elválasztó demarkációs vonalon, a gyásznak, az együttérzésnek, a szeretetnek megvan a maga szerepe és jelentősége minden olyan köztes létben, bardóban, amellyel testünk vagy lelkünk találkozik.


George Saunders: Lincoln és a bardo. Bluemoon Könyvek, 2017. Ford. Bujdosó István.