Analógiák lépésről lépésre

A sepsiszentgyörgyi M Stúdió Mozgásszínház idén 5. alkalommal szervezte meg a Flow Nemzetközi Táncfesztivált június 17– 23. között.

A fesztivál előadásait felosztva játszották a Háromszék Táncstúdióban és a Tamási Áron Színház nagytermében, az előadások után tartott szakmai beszélgetések szintén ezekben a terekben folytak. Az ihlet, téma és a megragadni kívánt hangulat nyomán a közönség Shakespeare-től Orpheusz és Eurüdikén, a kortalan generáció(k)on és a fieszta hangulaton át, egészen az emberi „bioszisztem” működéséig és a nagybetűs férfi tesztoszteronillatú (direkt említem így) imázsáig ismerhette meg a mai kortárs tánc aktuális olvasatát.

Az „őrület” már a fesztivál elején elkezdődött a Shakespeariával, ami a címbe burkolt feminin toldalékkal is felhívja magára a figyelmet. Az előadás Shakespeare három női karakterét: Oféliát, Júliát és Lady Macbethet helyezi középpontba, témája a shakespeare-i nőkarakterek őrülete. Ennek okán a pszichoszomatikus tüneteket produkáló test rétegeit járja körül az előadás. A színpadtér és a tematikából inspirálódó koreográfia képezik az előadás két fő pillérét. A két óriási méretű geometriai elemből álló díszlet előtt, mellett, benne és rajta látjuk a két táncost, akik három karaktert „játszanak” el. A két táncos és a rendezés pontosan lekövethetővé teszi a karakterek kilétét egy jelzésszerű gesztusból is (például: Júlia az erkélyen áll), így lényegében fel sem tűnik, hogy nem három, hanem két táncost látunk. Érzékelésünk megváltozik, amit később a térhasználat is kitágít és formál. A karakterek és háttérsztorijuk ismeretén túl valójában a már kibontott tematika válik hangsúlyossá: a fájdalom, lelki kimerültség, a diszfunkcionáló végtagok és test kulcsként épül be a mozgásba. Folyamatosan a test szétesését, feldarabolását, ízekre szedését látjuk. A díszletelemek, amelyeket gumiszalagok fednek (belül üres tér a táncosok számára) kiemelik a testrészeket, amik játékos módon bújnak elő olykor a szalagok mögül. A díszlettel való kísérletezés eredményeként olyan vizuális képeket kapunk, mint a láb és fej közötti kétméteres távolság, fej nélküli test, amit egy megjelenő fej szabadon körbejárva végigharapdál, ellentétes irányba feltűnő lábak és karok stb. A Krakkói Táncszínház Shakespeariája ötletes megoldásaival, humorával, a táncosok részéről produkált folyamatos szétesésével, a testből előhívott gépies, minden porcikát saját akaratának irányítása által egy egyszerre keserű és poétikus női korkép.

A Dance Communication Lab című (kb. 30 perces) előadás egy workshop keretén belül jött létre, ahol erdélyi, magyarországi, román, lengyel, szlovák, szerb és horvát származású táncosok dolgoztak együtt Andrea Gavriliu koreográfussal. A workshop a kontakttáncra, kontaktimpróra épült. Az előadás elején mozdulatokat és gesztusokat kinyújtó táncosokat látunk, akik lassú, határozott tempóban alakították térbeli helyzetüket. A konkrét mozdulatsorok és helyváltoztatás lineárisan építkezve átalakul egy egymást kiegészítő páros táncra, ahol a két táncos meghatározott testrészeinek kapcsolódási pontjait (azok mozgását, irányát) figyelve mozog párhuzamosan mindkét test. A párok egy egész, egységes entitássá növik ki magukat, majd a közösség visszaépíti saját magát az egyén, az egyszerű, éles gesztusok szintjére.

Szép is egységben vagy legalább összhangban és harmóniában élni. A Simkó Beatrix és Grecsó Zoltán által táncszínházra adaptált #Orpheus#Eurydice a halált és a szerelem gyászát nem feltétlen olyan keretek között képzeli el, mint a közismert mítosz vagy az ezt feldolgozó librettó. Az előadás prológjaként rövid klipet játszanak be a címszereplők idilljéről és elhidegüléséről. Ennek folytatása a koreográfia, amiben nyomát se látjuk a szerelmi idillnek, ellenben iszonyatos erő, indulat, tehetetlenség fejeződik ki benne nyersen. A film idealisztikusságát a való élet és a koreográfia ellenpontozza: a mozgáselemek birkózásra emlékeztetik a nézőt. A táncosok könnyeden dobálják, gyűrik le, fordítják át egymást, stb. Az erőszak és a bűnhődés, lelkiismeret, bosszú, irónia és humor úgyszintén megjelenik az előadásban, és pont a legjobbkor: Euridiké pusztulása itt nem fizikai halál, hanem attitűdbeli transzformáció lesz. A dekadens, elegáns és finom Euridiké átváltozik dámává, aki „nemtörődöm” stílusával mindenkit igyekszik elcsábítani. Itt váltás történik a mozgásmotívumokat tekintve is, például repetitív felgyorsuló mozgást látunk, vagy iróniával beépített néptánci elemeket. Összességében nem a történet, hanem a benne lévő értelmezési utak emóciókban gazdag terei nyilvánulnak meg: düh, féltékenység, megbánás, gyász, szenvedély és szerelem.

„Fiatalság bolondság” – sokan mondják. Az Ageless generation című produkció felől nézve azt is mondhatnánk: fiatalság hatalom. A magyarországi Közép-Európai Táncszínház előadása a generációk ki-, be- és egymásra tekintését tematizálja a fiatalság szemüvegén át. Az elegáns ruhák és a komolyzene senkit se tévesszen meg! Az előadás vonalvezetése mozaikszerű, szerteágazó. A koreográfia néhol viszonyokat mutat fel, szituációkat, popkulturális elemeket használ – mindezt feszes tempóban. Az előadás gesztusvilága számtalan elemet beépít, improvizációk, kontakttáncok, akrobatikai elemek, a hip-hop vagy a törzsi táncok archetipikus vonásait is felhasználja. A táncosok gyors és pontos reakcióideje, valamint a tökéletes összhangban történő mozgása küszöböli ki a páros koreográfia minden esetleges bökkenőjét (személy szerint ritkán láttam ennyire összhangban működő csapatot). A víz, illetve a merülés visszatérő motívumként végigvonul az előadáson, az „epilógusban” az életelixír is előkerül, amit mohón magukhoz vesznek a táncosok, a nézővel összekacsintva jelzik, hogy bizony van ott még (produkció), ahonnan ez jött. A multikulturális képek dimenziója (japán szamurájmester és a tanoncok, vagy az indiai többkarú istennő képei) a férfi és a nő, az erő és a spiritualitás tablóiként gazdagítják ezt a mozaikot. Az Ageless Generation egyszerre pimasz, energikus, önreflexív, profi, önmagát komolyan vevő produkció, amely úgy beszél a „kortalan generációról”, hogy az egyszerre nosztalgikus és elgondolkodtató.

A fesztivál félidejében a bulgáriai Ivan Vazov Nemzeti Színház Fiestája volt látható a Tamási Áron Színház nagytermében. Hogy miért kezdem rögtön a helyszínnel? Mert rengeteg sebből vérzett emiatt a nézői élmény. A színpadra felpakolt díszlet (egy hosszú, impozáns terített vacsoraasztal, amit körbeültek a táncosok) kulcsfontosságú, hiszen végig kellékként, a koreográfiába beépülő fontos elemként szolgál, így a nézőtérről, mondjuk egy 13-14. sorból szükséges a koncentrálás és a szemfókuszunk teljes körű élesítése. A koreográfiában a lassú építkezést a tomboló rave-parti és a szintén lassú leépülés követte. Egyszerű gesztusok idejének, ívének felnövesztése, körtáncszerű ismétlésekbe torkolló mozdulatok, állóképek megalkotása töltötte ki a parti nagy részét, majd a megszerkesztett felvezetés után kibontakozott az igazi parti látványos mutatványokkal és az alkohol mámorától felpörgött tánctól a lassú és lusta humorba csomagolt légyottokon át a hazaszédelgés momentumáig.

Az ösztönszféra vizsgálata után a bennünk, rajtunk élő baktériumokról is beszélnünk kell. A Tangaj Collective – Action at a Distance – CNDB BLOT – Body Line of Though-ja számomra inkább mozgásinstallációként definiálható, mintsem mozgás- vagy táncszínházként. Az alig 50 perces előadás tere, az előadók mozgása és a szöveg darabkáról darabkára vagy inkább porcikáról porcikára rakja össze a mozgásba hozott test aktuális és mozgás utáni állapotának változását. A térbe helyezett három eltérő méretű sódűne és egy csőből kifolyó sósugár a testből kiizzadt sót, valamint a Földön élő 8 milliárd ember izzadságának sómennyiségét, pontosabban eme sómennyiség láthatóan elenyésző mennyiségét mutatja. Szintén a térben elhelyezett mikroszkóp mutatja egy képernyőn a nyálban élő baktériumokat, azok mozgását és növekedését. A koncepció részeként az előadók teljesen meztelenek, ezzel is kihangsúlyozva és felmutatva az emberi test munkabírását, az izmok, a bőr, a légzés és a testrészek kifejtett munkáját, állapotát. Az ugrókötelezés lesz a test vizsgálatának leegyszerűsített kísérleti módszere, emellett a táncosok olyan nyújtáshoz hasonló, annak mégis egy nagyon plasztikus, már-már lehetetlen pózokba (kicsavart törzs, kar stb.) történő prezentálása. A légzés, illetve a légzési gyakorlat válik látványossá és fontossá a koncepció szempontjából: a mozgáselemek sorozatát nagy részben a légzés fogja meghatározni, és a hasizmok, rekeszizmok, a felsőtest teljes igénybevétele.

Az 5. Flow Táncszínházi Fesztivál záróelőadása a FIÚK/BOYS volt, a FrenÁk Társulat több mint 20 éve repertoáron levő előadása, mondanom sem kell, hogy a szereplőgárda is teljesen kicserélődött az eredetihez képest (egészen pontosan háromszor). A Fiúk a férfiasság, a nagybetűs férfilét témáját úgy járják körül, kikerekítve az erő, hatalomvágy, alfastátus és pénz iránti fétis, keménység és Napként való ragyogás aspektusát (a Hold a nő), hogy a végén csak fiúk vagy fiúcskák maradnak a színpadon. Az előadás elementáris eszköze és szintúgy szereplője a kötél/ kötelek, amelyekkel, amelyeken dolgoznak az előadók. A különböző etűdök a tánc és akrobatika, kötélszámok fonalán váltakoznak. A kötelek által létrehozott koreográfia olyan képek, asszociációk felszabadulására ad lehetőséget, amelyek nélkül fele annyira lennének hatásosak. A kötél és a levegőszámok tökéletes metaforái a ranglétrán való felfele törésnek, a küzdelemnek, a kiszolgáltatottságnak, de ugyanakkor a vágyak és bűnök vagy lelkiismeret zárjainak, a maszkulin energiát gúzsba kötő láncnak, ami ideig-óráig képes féken tartani azt. A zene, az előadás költői képe: meztelen hátakat látunk mozogni és összegörnyedni. Az előadás végét képező monológ olyan vonalakat, energiákat hoz be az előadásba, amik miatt az egész Fiúk témáját tekintve is lágy, finom, naiv és elborzasztóan gyönyörű előadás végső soron.

‍