Absztrahált élmények

A Tamás Dénes első prózakötetén végigvonuló alapélmény az ember szembenézése saját időbeliségével, emlékeivel, szorongásaival és a fenyegető semmivel, a novellák pedig annak kísérletei, hogy mindezek kifejezésének nyelvet és terepet találjanak. Ennek során válik a minden egész... a kitartó és kimért figyelem kötetévé mind elbeszélésmódjának, mind a befogadótól elvárt beállítódásnak a tekintetében.
A figyelem nemcsak gyakori előfordulású szó a kötetben, hanem arra a kigondoltságra, precizitásra is jellemző, amellyel címek, mottók, mondatok egymás mellé kerülnek. Ez a túlzott gondosság azonban legtöbbször a szöveg működésének rovására megy, hisz nem hagyja a szereplőket, a történeteket kibontakozni – gyakran az lehet az érzésünk, hogy ezek csak ürügyei annak, hogy az elbeszélői hang az előre megalkotott, nagyon lírai-gondolati, fogalmilag letisztult mondatokat kimondhassa magából. Az olyanszerű nagy ívű kijelentésekkel, mint „látni csak akkor fog, ha az Egésznek hátat fordít” (Halottak napja), „Hiszen, ahogyan a távol hívásában is leginkább a közelség hiánya lüktet, úgy árulja el mindenféle menekülés a helyben állásra való ráutaltságát”, „ahol nem vált még szét önmaga realitása” (Óda a magassághoz), „a helyet, amely az esemény teréül kínálja fel magát” (Jelenetek egy állomáson), „ez által a történés által érte utol az idő és a hely saját magát” (Napsütés) stb. teletűzdelt szöveg egyszerre lesz túlterhelt, modoros, és nem feltétlenül több, mint szép mondatok összege. Főleg, hogy a fogalmi önműködés könnyen klisébe csúszhat: „Nem értette, ami ennyire szép, hogyan hordozhatja magában a pusztulást” (Óda a magassághoz), „a vonzás és taszítás kereszteződésénél” (Hétköznapok), s akár giccsgyanús helyzetbe is: „akkor szeretünk igazán valakit, ha a szeme előtt akarunk meghalni...” (Szeretet).
Olyan, mintha a kötet az esszé és a líra nyelvét kísérelné meg beírni a próza terepére, de még egyelőre nem sikerült a szerves összeolvadás. Ott működik jól ez a kísérlet, ahol kicsit visszavesz a nagyon fogalmi analízisből, és hagyja a prózai jelleget érvényesülni. Ilyen az első két novella, amelyekben történés és reflexió egyensúlyából szerveződik a szöveg, illetve ahol a szereplői gesztusokba, viszonyulásokba kódolódik bele a lényeg. A Könyörgés (melynek első bekezdése a szavak kiírásának kényszeréről nyugodtan mellőzhető, nem járul semmilyen jelentésképző erővel hozzá a novellához) csendesen megrázó történet egy papagájkórban szenvedő kislányról, aki minduntalan látni szeretné az erkélyükön fészkelő galambokat, szülei pedig saját aggodalmuk és gyermekük könyörgése közé szorulnak. Itt a tét nagyobb annál, mint egy gyermek követelésének a kielégítése, hisz Estike és a madarak találkozása valami mélyebbről szólt mindig, arról, ahogyan „egy benti tisztaság találkozott egy kinti tisztasággal, két egyszerűség tükröződött egymásban”. A következő novellában pedig három felnőtt és egy figyelemre, elismerésre áhítozó leányka túráznak a hegyekben. A gyermek vágyainak, valamint a rendkívüli figyelmet és a természet ritmusára való ráhangolódást igénylő testi tapasztalatának az összebékítetlensége szülik a feszültséget, az ebből kinövő egzisztenciális kérdés („Mit is keres egy olyan helyen, ahol az égvilágon őt semmi sem igazolja?”) pedig teljes relevanciájában és hitelességében tud hatni (A hegy és a leányka).
Szintén emlékezetes a ciklusszerűen szerveződő Hétköznapok, amelynek minden része egy-egy dzsessz-darabot emel ki címében. A főszereplő a zenét hallgatva mélyül emlékeibe és analizálja az eddigi, nőkhöz fűződő viszonyait, s ettől olyan, mintha a 46 éves férfi gondolatai ráíródnának a zenére, miközben a zene vált ki benne testi, érzéki reakciókat. Így egyszerre szól a szöveg a férfi élményeiről, melyek körülírásakor sikerül egy-egy meghitt pillanatot megragadni vagy éppen a másikhoz való kapcsolódás nehézségeit megfogalmazni („Hiszen a legjobbat, a legszebbet akarta elvenni ettől az öt nőtől, ehelyett végig azzal küszködött, hogy valahogy fogadja a felőlük érkező erős, villámló impulzusokat, helyet csináljon magában nekik”), valamint a zenéről, annak lényegéről, az „odahallgató emberiségről”.
Jól működnek azok a részek is, amelyekben inkább egy konkrétabb, közelibb tapasztalat, mintsem a nagy szavak szemantikája felől („csak a semmiben tud támasz nélkül megállni bármi” – mit is jelent ez?) bontakozik ki az analízis, mint például a tanárfigura helyzete a kisvárosban, a betegség, a város keltette szorongások a mindennapokban. Ilyenkor sikerül autenticitásukban megmutatni az élményeket, s így a belőlük absztrahált konklúziók is erőteljesebben csengenek. Például a gerincsérvben szenvedő szereplő helyzete kapcsán hangzik el: „Immár a betegsége se tűnt másnak, mint a belsejében látatlanul dolgozó hegyomlásnak” (Óda a magassághoz).
Erőssége még a kötetnek az, ahogyan eljátszik a terekkel, ahogyan a különféle terekbe való belépés és az azokhoz való viszonyulás egy sajátos érzékelési móddá válik. A szereplők mindenhol a kapcsolódási pontokat, a kitüntetett pontokat keresik, a „ritmust az anyagban”, hogy hogyan lehet beletalálni egy szoba viszonylataiba, de a természetben, hegymászáskor is a mintázatokat keresik, ami végső soron racionalizáló beállítódásra vall. A Napsütésben úgy kapcsolódnak össze a világ különböző pontjai New Yorktól Sepsiszentgyörgyig, hogy ugyanannak a kitágított percnek az eseményei és ezek megfigyelései fogalmazódnak meg. Ugyancsak a tértapasztalathoz kapcsolódik a városok feszültsége, ahogy például a Forgó játék harmadik részében a történelemtanár emlékezését a kisváros gátolja, ahol „ahhoz, hogy valami legyen, valami megtörténjen, mindig valamilyen döntést kell hozni.” Az elidegenedés és a felgyorsult életmód szorongásainak megnevezésére alkotott szintagmák nyelvet adnak korunk emberének alaptapasztalataihoz, ilyen például az „otthontalanság termelődése” és a „totális lerohantság”. Olyan élmények ezek, melyeket az irodalmi modernitás kezdett el intenzíven tematizálni, ezért nagyon tudatos gesztus a kötet címének kiválasztása, mely nagy kezdőbetűktől fosztja meg a számunkra Ady Endre és az Egész kontextusa nélkül elgondolhatatlan minden egész szókapcsolatot. Kultúranyag mozgósításában egyébként sem szegény Tamás Dénes műve, a találó, bár főleg illusztratív funkciójú mottókon túl például Nietzsche és a torinói ló, illetve Püthagorasz is szerepel egy-egy epizódban.
A minden egész... novelláiban egy elidőző-odafigyelő-tapasztaló elbeszélésmód érvényesül, amely azonban előzetes fogalmak alapján nyúl anyagához, s így legtöbbször túlanalizáltnak tűnik az, amit megmutat, kevés rést hagyva a befogadónak, mintegy laboratóriumízű mondatokkal menve az interpretáció elébe. Tamás Dénesnek ebben a laboratóriumában azonban olyan reakcióképes vegyszerek vannak, amelyek éppen csak a megfelelő mennyiségben való adagolásra és a megfelelő kombinációra várnak.


Tamás Dénes: minden egész... Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2016.