„A vers tudatmódosító szer, csak nem leszünk másnaposak tőle” – Interjú László Noémi költővel

Több, veled készült interjúban említed, hogy a verseidet jellemző formai csiszoltság, mívesség miatt megrovások értek, a csengő-bongó zeneiség mögött a tartalmat hiányolván. Mit gondolsz, ennyi kötettel a hátad mögött, a forma végül is nem nyűg, béklyózottság is? Mennyire lehet elrugaszkodni a formától a prózaiság, akár a különcség felé úgy, hogy a vers mégis vers maradjon?

Többféle versút létezik. Bőven van példa formához kötődő és attól elrugaszkodó, versként kezelt és versként valóban, hitelesen működő szövegre. A forma nyűg és béklyó abban az esetben, ha nem vagyunk teljes mértékben urai, ha nem zenei füllel és ihletett rutinnal állunk hozzá a kötött formájú vers teremtéséhez. Ha nyűgnek érezzük a formát, az arra utal, hogy forma tekintetében kontárok vagyunk, és nincs mit keresnünk a kötött formájú versek világában. És persze, hogy ettől el lehet rugaszkodni, csak abban az esetben a versnek szánt szöveg egyéb erényeivel kell hogy kitűnjön, és sokkal könnyebben rá lehet majd jönni, hogy a király meztelen, amennyiben valóban az. De a formától teljesen elrugaszkodva is lehet vers a szöveg, mert a költészet nem a formában lakik.

A szépség illanó világából nézve hogyan látod a vers és a mindennapi valóság viszonyát? A hétköznapok rohanásából ki tudsz szűrni olyan jelenségeket, amelyek verstémává válhatnak? Esetleg épp a hiányok? Egyáltalán, jól érzed magad ebben a világban, korban, amibe belevettettél?

A vers lényegét nem a téma adja. Úgy gondolom, bármiről lehet verset írni, és erre bőven akad példa. A verset a nézőpont, az érzékenység, az összefüggések, hasonlóságok, ellentétek felismerése emeli a hétköznapi szövegek fölé. A vers a tömörítésből, az elhagyásból, a sejtetésből lesz, a hangok, szavak vagy gondolatok ritmusából, legfőképpen pedig abból, hogy a versíró képes a hétköznapiban, az átlagosban valami rendkívülit, lélegzetelállítót felfedezni. Vagy egyszerűen csak valami igazat, életbevágót. Azt hiszem, kamaszkorban ezért írunk sokan verset, mert épp ebben az életszakaszban fontos nekünk, hogy a világnak értelme és a történéseknek súlyuk legyen. Az embernek nincs igazán esélye, ha nem érzi jól magát a valóságban, amelyben létezik. Nem mi választjuk meg a kort, amelybe születünk. Nincs más választásunk, mint megpróbálni harmóniában élni vele, még akkor is, ha ez nyilván lehetetlen.

A 2013-ban megjelent Föld című kötetedről írja egyik méltatód: „a kezdetben valóban légies, éterien törékeny versbeszéd fokról fokra vált szikárabb, prózaibb hangütésűvé, öniróniával, játékossággal színezetté – egyszersmind személyesebbé is”. A kötet verseiben valóban tetten érhető valamiféle tépelődés, ellentétek közötti hányódás, az énnek – akár a kézirat földjén való – keresése. Valóban földet értél?

Azt én igazán nem tudom megmondani. Nehéz az embernek bármit is állítania magáról. Egy-egy verseskötet egyben híradás is arról, hogy a valósággal való küzdelmében épp hol tart a költőnek nevezett személy. A kötetnek Föld a címe, mert számomra nyilvánvaló volt, hogy ez az anyag a valósággal való elszánt viaskodás szülötte, eredménye, és hogy talán-talán ebben a könyvben sikerült egy kicsit közelebb jutni az ittlét vagy földi létbe vetettség élményéhez, mint korábban. És nyilván vágyom is arra, hogy valahogyan végre földet érjek. De azt hiszem, a „költő” képtelen földet érni, és a költészet ennek a tehetetlenségnek a leképeződése is.

A 2020-ban megjelent Műrepülés című kötet egyik különlegessége, hogy az illusztráció legalább annyira meghatározó, mint a vers. Kürti Andrea illusztrátor itt úgymond szabad kezet kapott, mert képeihez maga is válogathatott a verseidből. Ez a koprodukció annyira sikeres lett, hogy a kötet Szép Magyar Könyv díjat is nyert. Hogyan látod, általában véve a kép, a rajz mennyire határozza meg a verseid megértését? Vagy inkább egy külön, a versekkel párhuzamos univerzum, és épp ezáltal gazdagítja a kötetet?

Nem gondolom, hogy a képi alkotás könnyíti a vers megértését, meghatározni azonban meghatározhatja. A művészi illusztráció értelmezési irányt kínál, elviszi valamerre a szövegvilág jelentését. Ha különböző művészek készítenének illusztrációkat ugyanahhoz a szöveghez, egyből kiderülne, hogy mekkora költői potenciál szunnyad abban, vagyis a különböző jelentésvariációk micsoda rétegeit rejti. Én azt szeretem, amikor egy költői szöveg többféle irányban is kibontható, amikor más-más kérdezőknek a benne felfogott valóság más-más vetületeit képes felvillantani. Hiszek abban, hogy az illusztráció minden esetben gazdagítja a verset, mert egy másik művész személyes értelmezését adja hozzá a már meglévő teremtett világhoz. De ugyanakkor leszűkítheti is, ha az olvasó „beleragad” az épp felkínált képi hangulatba. A versnek nagy lehetősége, érdeme a poliszémia, emiatt az illusztrált vers kicsit mindig szegényebb, miközben egyben gazdagabb is. De hát nem is csoda, hogy a versről gondolkodva ilyen paradoxonokba futunk bele. A vers többek között ebből is él.

A Kürti Andreával való termékeny együtt dolgozásból született meg a Darázsolás című köteted is. Egy helyütt említed, hogy a 2020-ban indult járványidőszak hívta életre, mint valamiféle vigaszt a reményvesztett időszakban. Mit gondolsz, a vers, vagy hogy a szóhasználatoddal éljek, a „szavakkal, metaforákkal való rajz” jelenthet-e a mai világban még vigaszt, kapaszkodót, gyógyulást?

Jelenthet, ám a hozzáférés szellemi erőfeszítésbe kerül. A vers semmiképp sem a könnyebbik út, annál sokkal könnyeb bedobni egy italt vagy felszippantani valamit, mert így nagyjából ugyanabba a lebegő állapotba kerül az ember, amit a vers hivatott előidézni. A vers is egyfajta tudatmódosító szer, csak nem leszünk másnaposak tőle. Függővé viszont könnyen válhatunk. Nem kell megfeledkeznünk arról sem, hogy minden világ valamikor „mai világ” volt, és az ember bármilyen helyzettel képes elégedetlennek lenni. Legtöbbünkből hiányzik a józanság annak felméréséhez, hogy micsoda áldás és szerencse, hogy egyáltalán létezünk. Könnyebb afölött búsongani, hogy ez a lét mennyi bajjal, szomorúsággal, fájdalommal jár. A jó vers, ha van hozzá ízlésünk és tudásunk, segít a dagonyából fölemelkedni. És ez nem pátosz, hanem emelkedettség, aminek a segítségével túlélni bármit sokkal egyszerűbb.

Költészeted meghatározó vonulata a gyermekvers. Hogyan látod, a gyermekversben vissza tudsz menekülni a formához? Mit jelent számodra a gyermekvers? Valamiképpen az éned, az önmeghatározásod részévé vált, hogy gyerekverseket írsz?

A gyermekvers számomra a tiszta forrást, a gyökerekhez való visszatérés kísérletét, a nemes egyszerűség megvalósításának lehetőségét jelenti. Nem gondolom, hogy e téren mindig sikeres vagyok, de kitartóan próbálkozom, mert számomra a legnagyobb kihívás az egyszerű és nagyszerű megvalósítása a költészetben is, és szerintem ebben a körben épp a gyermekvers az, ami e fogalmat fedi. Úgy elmondani valami fontosat, hogy azt megértsék és megjegyezzék, de ne roskadjanak össze a dolog súlya alatt.

A gyermekvers talán közvetlenebbül talál utat olvasóihoz, mint a „komoly”, felnőtteknek szóló vers. Milyen tapasztalatod van arról, felcsillan a gyerekek szeme, ha egy László Noémi-verssel találkoznak? Milyen korosztály fogadja be a verseidet leginkább?

Erre elég nehéz válaszolni, mert nem áll rendelkezésemre a gyermek olvasóim körében készített statisztikai felmérés. Annyit tudok, hogy a Feketeleves darabjairól hosszú ideje több helyről kapok értesítést, hogy szeretik őket a kiskamasz korú gyerekek. Nem egyszer mondták már nekem, hogy szavalóversenyen több gyermek is onnan választott verset, hogy ezeknek a szavalóknak rendszerint sikerül hitelesen előadniuk ezeket a szövegeket, hogy szavalatuk üdítően természetes és hiteles. Azt is mondták már, hogy némely gyereknek a Bodzabél című verseskönyv a kedvence, meg hogy egyes szülők sem idegenkednek tőle. Ez nekem bőven elég, de nem biztos, hogy ezek alapján elhihetem magam…

2020 őszétől a Szivárvány és a Napsugár gyermeklapok főszerkesztője lettél. Egyik korábban készült interjúdban úgy nyilatkoztál, hogy lapszerkesztőként terveid között szerepel a gyermekfolyóiratok arculatát közelebb hozni a mai gyerekekhez. Sikerült ezt megvalósítanod valamennyire? Milyen nagy kihívások érik manapság a gyermeklapszerkesztőt?

2021 szeptemberétől új laptervvel és új honlappal folytatta életét a Napsugár és Szivárvány gyermeklappáros. A tapasztalat azt mutatja, hogy pedagógusoknak, szülőknek és gyermekeknek is tetszik a két lap új arca. Úgy érzem, legfontosabb változás a formai egyszerűsítés és a papírminőség javítása volt. Az új, nehezített helyzetben sajnos kérdéses, hogy meddig leszünk képesek tartani a szintet, és mikor kell majd az üzleti és minőségi szempontokat véresen ütköztetni. Méltatlan dolog, hogy bármilyen irodalmi, különösen gyermekirodalmi termék üzleti termék is egyben, de sajnos ez van, és ez egy sor rendkívül kellemetlen, nem egy esetben erkölcsi természetű dilemmát vet fel, ami adott esetben feloldhatatlan. Nem tanácsos az önállóságról lemondani, mert nem jó szócsővé váltan létezni, de oly nagylelkű mecénás sem sok rohangál korunkban, aki önzetlenül hajlandó egy szépreményű kulturális vállalkozást merő nemeslelkűségből támogatni. Ennek ellenére léteznek még pályázási rendszerek, bár épp ott futottunk most ismételten bele a „forráshiány”-ként címkézett sorompókba… Pedig mi igazán szépek, jók és értelmesek vagyunk, de úgy látszik, most kicsit magunkra maradtunk ezzel. Hát például ilyen kihívásokkal kell megküzdeni.

László Noémit nemcsak költőként, de mint irodalmi szervezőt, közszereplőt is ismerjük. Mit gondolsz, manapság itt, Erdélyben a költészetnek, az irodalomnak van-e társadalmisága? A beszélgetések, költői estek, felolvasások, kötetbemutatók által valóban közelebb hozható-e az irodalom az emberekhez?

Régóta szokás azzal viccelődni írói-költői körökben, hogy elmegy az ember felolvasni, és akkor találkozik majd az olvasójával… Ha megfigyeljük a különféle könyves események programpontjait, akkor láthatjuk, hogy némely íróknak masszív olvasótáboruk van, másokra pedig csak a pogácsás nénik és szundító bácsik kíváncsiak. Ez a dolog kétoldalú. Hiába akarjuk mi mindenáron közel vinni az irodalmat az emberekhez, ha ők erre nem kíváncsiak. És az irodalomnak sem biztos, hogy jót tesz, ha oly nagyon közel akar kerülni a tömegekhez. Azt hiszem, az igazi irodalomnak egyáltalán nem kell törődnie a közönséggel, és paradox módon épp ettől válik igazán megkerülhetetlenné, úgymond halhatatlanná. Az írónak, költőnek nem árt az aktuálisban megkeresni az egyetemest, és a mai­ban felfedezni a mindenkorit, különben semmi esélye az írásnak arra, hogy sokáig fennmaradjon. De a tömeg az aktuálisra és a maira és – valljuk be – a szenzációra kíváncsi. Az irodalom nem tömegjelenség, nincs benne köznapi értelemben vett szenzáció, és ebbe egyszerűen bele kell nyugodni. Számomra megtisztelő, hogy az olvasómmal találkozhatom, és azon kevesek számára, akiket valóban megérint a hiteles kortárs irodalom, biztosan emlékezetes, hogy beleshetnek az író, költő neve, arca mögé. Csak hát az író, költő is eszik meg iszik, és rendszerint ruhára meg fedélre is szüksége van, sőt, olykor nem átall utódot nemzeni, és itt kezdődnek a bonyodalmak.

Költőként és emberként jelenleg mi foglalkoztat a legjobban? Tetten érsz-e magadban olyan gondolatcsírákat, amelyekből egy-egy vers, netán később egy újabb kötet is születhet?

Az önuralom kérdése foglalkoztat jó ideje már. Az, hogy miért éppen ide és most kerültem, és azon túl, hogy uralkodom magamon, már amennyire ez sikerül, mit tehetek és kell tennem még. Hogy miért mondják egyesek, hogy önhitt vagyok, mások, hogy túlontúl szerény. Hogy mikor érdemes túlozni és minden erőnket bevetve küzdeni, és mikor kell meghúzni magunkat, és véka alá rejteni nem túl hízelgő véleményünket. Hogy miért ütközöm sokszor abba, hogy naiv vagy neveletlen vagyok. Ilyesmiken gondolkodom. De egyre inkább azt hiszem, hogy az embernek egyszerűen az a feladata, hogy szeresse és segítse a hozzá közel állókat, és ha teheti, küzdjön mindenáron valamiért, amiben hisz. A többi csak cicoma meg lé.

László Noémi 1973-ban született Kolozsváron. A kolozsvári Báthory István Elméleti Líceumban járt középiskolába 1987 és 1991 között. Magyar–angol szakon végzett a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán 1996-ban. Első verseskötete, Nonó címmel, 1995-ben jelent meg az Előretolt Helyőrség könyvek sorozatban. A versírás mellett műfordítással foglalkozik, tolmácsként is dolgozik. 2013 és 2020 között a Helikon szerkesztője. 2020 őszétől a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztője. Több rangos elismerés mellett 2010-ben József Attila-díjat kapott, 2020-ban Balassi Bálint-emlékkarddal tüntették ki. Legutóbbi verseskötete: Darázsolás (Kürti Andrea rajzaival, Gutenberg Kiadó, 2021).

‍