„A titkok csendben roncsolnak”. Beszélgetés Szántó T. Gábor íróval

– A történet vagy a helyszín volt számodra fontos az Európa szimfónia kolozsvári részeinek megírásakor? Hogyan kerültél kapcsolatba Erdéllyel? Talán tudják néhányan, hogy 2010-es versesköteted, A szabadulás íze Kolozsváron jelent meg, a Koinónia Kiadó gondozásában… – A regény története és a helyszíne aligha szétválasztható. A diktatúra világa, a kivándorlási tilalom, illetve a szelektív kivándorlási lehetőség két zenész, András és Maia szerelmének akadályaként központi eleme, ahogy a vegyes, román–magyar családi háttér is. Mindig is kíváncsiságot, vonzalmat éreztem Erdély iránt, szolidaritást a kisebbségi léthelyzetben élőkkel. Ugyanakkor azt a törekvést is értem, hogy az erdélyi magyar kultúra ne kisebbségi kultúraként, hanem a magyar kultúra integráns részeként jelenjen meg. Legyenek tényleg átjárhatóak a határok.
– Hogyan, milyen forrásokból dokumentálódtál a regényhez? – Ha magával ragad egy téma, és elkezdek dolgozni rajta, onnantól minden arról szól. Könyvek és internetes oldalak, vagy a korszakot megélő idősebb barátok éppúgy segítségemre voltak, mint egykori újságcikkek.
– Van a regény nyelvének egy sajátos ritmusa, amit – tudván persze arról, hogy a nemzetközi sikerű 1945 című film forgatókönyvírójának a könyvét olvasom – én magam a filmes narráció jellegével hoztam kapcsolatba. Hogyan próbáltad kialakítani a könyv nyelvét? – Megszólal bennem egy hang és követem. Azután elolvasom, amit leírtam, vagy ha kell, felolvasom és ellenőrzöm, úgy szól-e, ahogy belülről hallottam. Korábbi regényeimtől eltér az Európa szimfónia nyelve. Függő beszédet alkalmaztam a párbeszédekhez, a narrációhoz pedig szinte végig jelen időt, akkor is, ha valaki emlékezik, mert a múlt nem enged szabadulást. Nemcsak azok életét hatja át, akik átélték, hanem még az utódaikét is. A cselekmény és a nyelv itt szerves egészet alkot, ahogy a történet és a helyszín is. Éreztem persze a történetben rejlő film­adaptációs lehetőséget, ahogy korábbi elbeszélésem esetén is, de a regénybeli lélekábrázolás saját szabályok szerint működik. Remélem, megvalósulhat a film­terv, és a mozivásznon vagy a tévéképernyőn megelevenedik a korabeli Kolozsvár és Nyugat-Berlin.

– A könyv címét adó zenemű egy Beethoven-átirat. Mit mond az általad elképzelt zenemű, és mit mond a regényed Európáról? – A múlt század hatvanas éveiben komponált zeneművet kell elképzelnünk, amit a történet csúcspontján előadnak. A modernitást és a II. világháború káoszát, utóhatásait fejezi ki. 1945-től 1976-ig ível a regény cselekménye, a hidegháború, a vasfüggöny világát idézi meg, a diktatúra Romániáját, illetve Nyugat-Berlint a ’68-as diákmozgalmakkal és a terrorizmussal. A zenemű zaklatottságában felbukkanó és eltűnő harmóniák a kettéhasított Európát mégiscsak összekötő klasszikus kultúraeszményre, egy másik élet lehetőségére utalnak, ami a történetben a zeneművön túlmutató, konkrét jelentést is nyer.
– Arra kérdeznék rá, hogy honnan jönnek a diszharmóniák ebben a történetben. Nagyon erős motívum a regényben, hogy folyton elhallgatnak a szereplők valamit. Minden generációban újra és újra előkerül az elhallgatás. Látsz-e szerzőként összefüggést az elhallgatás és a regénybeli diszharmóniák közt, vagy számodra máshonnan jöttek a feszültségek? – Minden családban vannak titkok. Minden traumatizált családban még több titok van. A huszadik század Közép-Európában és Európában általában nagyon sok ilyen traumát hagyott, amelyeket a családok szeméremből, szégyenből, az élmények kifejezhetetlensége vagy az utódok kímélete miatt igyekeztek elhallgatni. Gyakran nagyobb kárt okoz a hallgatás, mintha elbeszélték volna élményeiket. Ebben a történetben vaskos titkok húzódnak meg a háttérben, amelyekről az utódok nem tudnak, a fiataloknak is vannak titkaik a szüleik előtt, szinte mindenki kettős életet él, ez képezi a dráma magját. A titkok csendben roncsolnak, vagy nagy döntésekre kényszerítenek. Túl azon, hogy ez írói eszköz a dráma felépítésére, többé-kevésbé le is képezi a huszadik századot. Olyan regényíróként, akinek fontos a valóság, és fontos a történelem által meghatározott valóság, ezzel szembesülök, tehát ezt írom.
– Az elhallgatás és a titok ugyanúgy ott van a regénybeli szocialista Romániában, mint a nyugat-berlini világban. Van egy szép szimmetriája, azt gondolom, a kolozsvári résznek és a nyugat-berlini résznek, szereplők, viszonyok szintjén is. Romániából nézve persze annak idején, a rendszerváltás előtt Nyugat-Berlin egészen jó helynek tűnt. A te könyvedben ez nem pont így van. – Kelet-Európát és Nyugat-Európát egy dolog biztosan összeköti, ez a második világháború. Ez a legközelebbi összeköttetés, amely így vagy úgy mindkét részét érintette Európának, és ez ott húzódik ezeknek a családtörténeteknek a hátterében, a titkok is egészen odáig nyúlnak vissza.
Hogy lázad a kelet-európai diktatúrában egy fiú? Ellenzéki tevékenységet folytat. Hogy lázad Nyugat-Európában az establishment ellen egy fiatalember a hatvanas években? Szintén ellenzéki tevékenységet folytat: ott az 1968-as radikális baloldali diákmozgalmakban vesz részt, sőt belekeveredik egy terrorista akcióba. Miközben tudatosan próbálok létrehozni egy művet a maga szerkezetével, sorsmintázatokkal, egy szereplő elkezdi élni a saját életét, és íróként ilyenkor nem tehetek mást, mint hogy megyek a szereplő után. Azon az úton indulok el, amit a figura követel magának. Van olyan eleme a regénynek, egy terrorcselekményre készülő fiú története, aminek a megírása megviselt, mert távol áll tőlem, de nekem azonosulnom kellett vele is, legalábbis egy ideig, hiszen csak így tudtam őt megírni. Az az egy-két hónap, amit ezzel a szakasszal töltöttem, kimondottan feszült időszak volt.
– Visszafelé nyílik rálátás arra, amiről beszéltél, hogy az 1968 körüli itteni, kelet-közép-európai értelmiségiek éppen diktatúraoldó típusú tevékenységekbe folytak bele, Nyugaton pedig az ottani helyzettel voltak elégedetlenek. De Nyugatról nézve egyáltalán látszott-e vajon az, ami a kelet-európai fiatalokat foglalkoztatta? – Nyugatról sok fiatal nem látta át a kelet-európai diktatúrákat, és idealisztikus elképzeléseik voltak a megvalósítandó társadalmi formákról. Fel voltak háborodva saját világuk igazságtalanságai miatt, de a létező szocializmus diktatórikus valóságát csupán kisebb hibának, kisiklásnak tekintették. Tisztában voltak vele, hogy a modern nyugati demokráciákhoz képest ezek más típusú rendszerek, mégis azt hitték, hogy lehet rajtuk javítani, hogy létre lehet hozni olyan új társadalmi formációt, ami a baloldali eszmék igazi megvalósulását jelenti, és egyben a nyugati, kapitalista rendszer meghaladását. Van egy pontja a regénynek, ahol szó esik arról, hogy egy kelet-európai diktatúrából kivándorló jelentkezik az ábrázolt nyugat-berlini kommunába, de nem veszik fel, mert úgy gondolják, ideológiailag nem eléggé fejlett, nem közéjük való. Részben jogos társadalomkritikájuk és idealista képzeteik keveredtek elvakult ideológiákkal és esetenként a terror gyakorlata iránti elfogadással.
– Vannak most már, az 1945 című film kapcsán tapasztalataid azzal kapcsolatban, hogy ma hogyan fogadnak más helyszíneken kelet-európai történeteket. Hogy gondolod, ezt a regényt mondjuk egy német olvasó hogyan fogadná? Volna-e számára nyugtalanító eleme? – A regény a német olvasó számára talán beemelné a huszadik századi Erdélyt és az erdélyi magyar kisebbség témáját és valóságát egy európai kontextusba, ami ma gyakran hiányzik. Sokféle reakciót kiválthat egyébként olyan műként, ami nemcsak a diktatúra Romániájával és Erdéllyel foglalkozik, az asszimilációs nyomással, nemcsak a világháborús felelősséggel való német viaskodást ábrázolja, hanem egy német zenész, volt katona háborús traumatizáltságát is. Nemcsak a kelet-európai kommunista diktatúrák gyakorlatát mutatja meg, hanem kritikusan szemléli a nyugati ’68-as mozgalmakat is, amik sokak számára nagyon fontos egalitárius törekvéseket hoztak be a társadalmi közbeszédbe. Lehet persze olyan olvasó is, aki kevesellni fogja a vegyes házasságban felnövő erdélyi fiú magyarságát, vagy éppen azon akad fenn, hogy miért ábrázolom olyan ravaszkodónak a nyugat-berlini román diplomatát, szóval sokféle érzékenységet érinthet, de egy irodalmi műnek nem szabad ideológiai elvárásokra tekintettel lennie. Komplex emberi sorsokat bemutatva, az embernek minden szűklátókörűséggel szembe kell szállnia. Az én világnézetem nem kötődik egyetlen ideológiához, nem hiszem azt, hogy a 21. században, annyi társadalmi kísérlet után, létezne egyetlen társadalmi megváltó eszme vagy gyakorlat, ami kizárólagos igénnyel léphet fel, és mindenki számára üdvös. Azt gondolom, hogy a kompromisszumok hozhatnak az egyes ember életében is, a társadalmak életében is valamiféle kiszámítható stabilitást, de sem a valóság leírására, sem a valóság átalakítására nem tartom alkalmasnak egyik ideológiát sem a maga tiszta, szigorú határaival. Ezért én szomorúan és távolságtartással nézem a politikát, mert azt látom, hogy az emberek hajlamosak bezárkózni könnyű válaszokkal kecsegtető, kizárólagos világmagyarázatokba, és a politikusok gyakran visszaélnek ezzel.
– A könyv olvasása közben egy távoli asszociáció révén eszembe jutott egy korai Sylvester Stallone-film, a Menekülés a győzelembe, vannak motívumok, amelyek összekapcsolják a regényeddel. Az emigránstapasztalatot, a szökés elhatározásának tapasztalatát te magad honnan próbáltad megfogni? – Érdekes kérdés, és valószínűleg nem csak erre a könyvemre vonatkoztatható, hanem korábbi, Kafka macskái című regényemre és elbeszéléskötetemre, az 1945 és más történetekre is. Kafkának az állatos paraboláit szokták egyfajta menekülési kísérletként emlegetni – egy egzisztenciális állapotból való menekvésről van szó, a kisebbségi létből való menekvésről, a bonyolult, civilizált emberi létből, társadalmi, családi, iskolai, egyházi, vallási, nemzeti normák közül –, mindebből a kafkai történetek az állatok világa által mutatnak fel egyfajta menekülést, az ösztönlét felé. Az állat, ahogy azt Rilke nyolcadik duinói elégiájából is tudjuk, a Mindenbe lát, mert nem korlátozza a haláltudat, és nem korlátozzák a szigorú civilizációs normák. Valószínűleg bennem is ott a menekülési vágy különböző korlátozó létállapotokból. A kafkai élethelyzetet Deleuze és Guattari hármas kisebbségi állapotként írják le. Kisebbségi volt németajkú zsidóként a cseh nacionalizmus Prágájában, törékeny értelmiségi mivoltából fakadóan kisebbségi volt faluról városba kerülő, energikus kereskedő apjával, és tegyük hozzá, a férjéhez lojális, fiával keveset foglalkozó anyjával szemben; és végül mindnyájan kisebbségiek voltak civilizált emberi lényként a saját ösztöneikkel szemben. Minden ember végső fokon kisebbségi, csak van, aki tudja önmagáról.
– Miért lehet ma fontos ez a történet? Látsz-e olyan jelenségeket, amelyek miatt ez a történet éppen most fontos? – Ha borúlátóan gondolkodom, akkor absztrakt módon közelítve a regény problémáit napjainkhoz, a diktatórikus törekvésekre, a radikalizmusra és a terrorra egyaránt látunk szűkebb és tágabb környezetünkben példákat. Mindenesetre ezek a késztetések ott lapulnak az emberben, és feléleszthetők. Ezért jó, ha résen vagyunk minden kizárólagosságra törekvő ideológiával szemben, és törekszünk az empátiára, kompromisszumra, egyensúlyra, ami törékeny együttélési formáinkat meg tudja őrizni. Ebből a szempontból is van tehát a történetnek aktualitása.

Szántó T. Gábor Budapesten született 1966-ban. 1990-ben diplomázott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, a Bölcsészettudományi Karon esztétikát és judaisztikát hallgatott. Irodalmi pályáját versekkel, kisprózákkal kezdte. Mószer című kötete két kisregénnyel 1997-ben, Keleti pályaudvar, végállomás című regénye 2002-ben, Lágermikulás című elbeszélésgyűjteménye 2004-ben jelent meg. A szabadulás íze című verseskötetét 2010-ben, Édeshármas című regényét 2012-ben, Kafka macskái című regényét 2014-ben, 1945 és más történetek című elbeszéléskötetét 2017-ben, Európa szimfónia című regényét 2019 őszén adta közre. Írásait számos nyelvre lefordították. A 2000-es években amerikai zsidó és jiddis költőket fordított magyarra, egyetemi és szabadegyetemi keretek között modern zsidó irodalmat tanított. Hazatérés című elbeszéléséből Török Ferenc filmrendező forgatott nagy sikerű játékfilmet 1945 címmel. 1991 óta főszerkesztője a Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóiratnak.