A térkép és a város

A legtöbbünkben létezik egy viszonylag jól árnyalt Kolozsvár-kép, ahogy Kolozsvár-történetek garmadáját is hordozzuk magunkban. Sőt sokszor Kolozsvár-sztereotípiákkal, -szófordulatokkal is szeretünk dobálózni. Matyi tér, Sétatér, Fellegvár, Monostor, Szamos, Hója, Bükk – és még lehetne folytatni a sort. Ugyanis ezek a nevek eleven helyekként élnek azokban, akik Kolozsváron voltak diákok, vagy akik többször megfordultunk a városban, de azoknak is jelentenek valamit, akik részesei a Nagy Erdély Történetnek, akik szeretik felmondani részleteit, az egyre jobban szétmálló töredékeit.
Amikor olvasni kezdtem a Kolozsváros című irodalmi kalauzt, leginkább arra voltam kíváncsi, hogyan hozza mozgásba ezeket a rétegeket a könyv, mit ad hozzájuk, sőt, hogyan írja felül őket. Mert valahonnan innen kezdődik az irodalom, ami képes a helyek mitikus dimenzióját feltámasztani. Ami nélkül a helyek puszta terek, vagy legfeljebb materiális összefüggések lesznek. A költőien lakozás – Heidegger szerint – az emberi lét alapvető határozmánya. Az irodalom mitizál, demitizál, remitizál – mindenképpen játékba hoz, megelevenít. A helyek ugyanis befogadják a történeteket, a lírai impressziókat, helyt adnak nekik. De nem csak befogadják, helyek sincsenek ezek nélkül. Az elmesélt történetekben, lírai benyomásokban képződik meg a város, ahol lakunk. Sőt igazán lakozni sem tudunk nélkülük.
Legalábbis ezt remélem.
A kalauz mindenképpen belakja Kolozsvárt. Ehhez harminc, még ma is élő költő, prózaíró szövegét vagy szövegrészletét közli. Néhány szerzőtől akár többet is. Van egy időbeli íve is a könyvnek. Az elején találhatók a nagy öregek szövegei (Bodor Ádám, Balla Zsófia, Szilágyi István stb.), majd jön a középgeneráció, meg azok, akik kicsivel idősebbek náluk (Visky András, Láng Zsolt, Kovács András Ferenc, Vida Gábor, Tompa Andrea, Karácsonyi Zsolt stb.), a végén pedig a fiatalok zárják a sort (Láng Orsolya, Horváth Benji, André Ferenc stb.). Ami izgalmas még, hogy nem csak erdélyi szerzők találhatók a könyvben, hanem Magyarországról Kolozsvárra látogató, ott hosszabb-rövidebb ideig elidőző alkotók szövegei is bekerültek (Térey János, Szálinger Balázs, Cserna-Szabó András stb.). Ez által pedig külső hangok, szempontok is csatlakoznak a könyv kórusához.
Gazdag ez a kórus. És jelezném, a fentebb kiemelt nevek nem értékelést rejtenek magukban. Harminc különböző látásmód, írásmód, érzékenység adja ki a könyv polifóniáját. És bizony, színvonal, jelentőség is. Van a könyvnek egy, a válogatáskötetek esetében elkerülhetetlen, tarkabarka jellege. Valószínűleg a színesség, a változatosság ideája lebegett a szerkesztők szeme előtt, amiért számos nyúlfarknyi, éppen csak valamilyen impressziót, töredékes állapotot bemutató szövegrészletet válogattak be a könyvbe.
Az indítás azonban hatásos. Balla Zsófia Bodor Ádámmal készített interjúkötetéből vett részlet az erdélyi-jelenség egy pozitív kontextusába helyezi Kolozsvárt. Még ma is szeretnénk hinni, hogy egy nyitott, multikulturális, változatos szokásokat, színeket, ízeket felvonultató világban élünk itt Erdélyben. Kérdés, hogy mennyire tartható ez a nézet. Kolozsvár esetében azonban egy másik mítosszal is számolnunk kell. Ezt a könyv címe is jelzi, ami megidézi a kilenczáros kapujú „Kolozsvárost”, az erdélyi magyar fővárost, ami még manapság is fel-felsejlik a csalódásokkal átitatott nosztalgia ködéből. A könyv érdeme, hogy nem ad teret ennek a magyarkodó nosztalgiának, miközben a változás, az elválás, a veszteség gondolata belengi a könyvet. Most csak Balla Zsófia vagy Egyed Emese szép Kolozsvár-verseire gondolok, amelyek azonban nem egy mítoszt táplálnak, hanem az emberi megélések, az idővel, a hellyel való küszködések dimenziójából tekintenek a városra.
A kötetbe természetesen a történelem is belép. Viszonylag halkan – tehetném hozzá. Érdekes látni, mekkora időtávot fog át a kortárs szerzők történelmi emlékezete, ami tulajdonképpen nem nyúlik túl a huszadik századon. Amiben van valami nagyon prózai realitás, hiszen, ha belegondolunk, akkor világossá válhat, hogy a „mi történelmünk” tulajdonképpen az első világháborúval kezdődik, azóta is az a történelmi esemény által megnyitott és meghatározott világkorszakban kényszerülünk élni. A nyitányt Vida Gábor és Tompa Andrea regényrészletei szolgáltatják. Aztán kimarad a két világháború közötti időszak, hogy – érthető módon – a kommunizmus évei erősödjenek ki a kötetben. Talán Király László Cédula és Szőcs Géza A forradalmárok vacsorája című versei azok, amelyek hol a titkosszolgálati jelentések stílusában, hol ironikusan, leginkább megidézik a korszak agyrémeit, nevettető abszurdját.
De egy másik Kolozsvár is felsejlik a kötetből. Egy szabadabb, különösebb, ha kell, hátborzongatóbb. Kolozsvár szerelemváros, sugallja Láng Zsolt novellája, amelyben ezernyi találka emléke van lerakódva a kövekre, beülve a falrésekbe, meghúzódva az oszlopok árnyékába. Míg Szabó Róbert Csaba horrornovellája a város kísérteties jellegét villantja fel. Balassa Pétert egyszer volt alkalmam meghallgatni, még a kilencvenes években tartott előadást a Horea úti Bölcsészkar épületében. Azonban Visky András szép verse, ami Balassa Péter halálára íródott, képes előidézni, hogy ezután úgy gondoljak rá, mint aki valamilyen rejtélyes módon a városhoz tartozik. Láng Orsolya pedig megmutatja, hogyan lehet csak az emberi történésekre fókuszálva úgy verseket írni a városról, hogy nem neveződnek meg részletei.
Láng Orsolya verseivel a jelenbe is megérkeztünk. A jelen városa már csak versekre van bízva a könyvben, a próza még elkerüli. Horváth Benji, Visky Zsolt, André Ferenc verseiben, leválva szimbolikus helyszíneiről, a város kilép medréből, kinyílik, szinte magától tenyészik. Amelyben elhalkultak a szobrok, s ezért csak a kocsmákhoz lehet benne viszonyulni – ahogy André Ferenc írja.
És még ott vannak a térképek. A szövegek mellé ugyanis különböző korokból átemelt térképrészletek vannak helyezve, amelyek talán azt hivatottak jelezni, hogy ezek a szövegek valóban be vannak kötve a város testébe. Azonban mi már tudjuk, hogy a térkép még nem a táj. Illetve azt is, hogy néha a térkép előbbre való a területnél – ezen alapulna a szimulákrumok elsőbbsége Jean Baudrillard szerint. Lehet, ezért tekintettem gyakran úgy ezekre a színes, vonalak szaggatta képződményekre, mintha a szövegekkel egyenrangú különös versek, prózafutamok lennének.
Minden válogatás a hiányokról is szól. Kik nincsenek benne a könyvben? – lehetne feltenni a kérdést. Azonban ezt a kérdést terméketlennek tartom. Ott, ahol parttalannak tűnik az anyag, a szerkesztőknek adott bizalom szerintem nyugodtan megadható. Ennél fontosabb a konzisztencia, illetve a könyv tartalmassága, gazdagsága. Hogy megtörténik-e a város (de)(re)mitizálása, amit a szövegem elején az irodalom és a helyek viszonyát illetően fontosnak tartottam kiemelni. Úgy gondolom, számos értékes és láttató csomópont képződött meg az egymásra is válaszolgató szövegekben. Ezekre fentebb próbáltam utalást tenni. Kolozsvár él, még ha számos ponton bomlásban is van, de még ekkor is újraképződik, alakul – erősödhet ki bennünk a benyomás. Természetesen a szövegek töredékessége számos esetben csonkolja ezt az élményt, de hát ott vannak a művek, el lehet őket egészében is olvasni. A végén azért csak teremtődött bennem némi hiányérzet, amit lehet nem is a szerkesztőkön kell számon kérni, sokkal inkább magunkon, kolozsvári, erdélyi magyarokon.
Vajon ezt a várost csak nyomokban lakták románok? – kérdezem. Ha pedig mégis lakták, hová költöztek el mindannyian?

Kolozsváros – Irodalmi kalauz. Összeállította Balázs Imre József – Daray Erzsébet. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019.