A teremteni tudás nóvuma - beszélgetés a 90 éves Benkő Samuval

– Édesapja református lelkész volt. Tulajdonképpen kora kamasz fejjel került el otthonról. Egyik kötete, a 2008-as Documenta neglecta előszavában a következőket olvashatjuk: „E sorok írója és e pótlólagos jellegű gyűjtemény irományainak összehordozója még nem érte el az iskoláskort, amikor édesanyja egy Kis-Küküllő menti faluban Petőfi-versre tanította, és elmagyarázta, hogy március 15. milyen jeles napja azoknak, akik azon a nyelven beszélnek, amelyen családunk tagjai egymáshoz szólnak.” Hogyan emlékszik vissza gyerekkorára, a szülői házban eltöltött időszakra?
– Tekintettel arra, hogy kilencven évet éltem, bőségesen adódott alkalom, hogy előhozakodjak különböző életrajzi szövegekkel. Filmeket és különböző folyóiratokba interjúkat készítettek velem, bőven foglalkoztak a munkásságommal, úgyhogy most is elismételhetek olyan szövegeket, amelyek már az elmúlt kilencven esztendőben az ajkamról elhangzottak. Már le is vették az életrajzomat a műsorról. Rég nem vagyok érdekes személyisége az erdélyi közéletnek. Ez csak szokványos mentegetőzés, amivel az ember elő szokott állni. Én túlságosan elrajzoltnak tartom azt, ahogy a mai sajtó ezt a nemzedéket egyáltalán kultiválja. Láthatók a mai újságban is különböző alkalmak, nagyon helyesen tüntették most ki Dávid Gyulát, nemrég Balázs Sándort. Az én évfolyamtársaim mind meghaltak, nekem egyetlenegy középiskolai, illetve egyetemi évtársam nem él már… Aszerint szelektálta őket a történelem, hogy kit hol temettek el: van, akit a budapesti Farkasréti temetőben, volt néhány Kolozsváron, másokat Marosvásárhelyen. Bőven osztoznak a sírhelyeken is, a térségnek – most már azt mondhatnám, a Kárpát-medencei sírkerteknek – a temetkezési helyein.
Most érdemben szólnék erről a kilencven esztendőről: voltaképpen három-négy helységet nevezhetnék meg, ahol az életem lezajlott. Két falu: valóban Lőrincfalván születtem, de nem azért, mintha személyazonossági papír szerint is ott lakott volna a család, mert amikor én születtem, Küküllőszéplak volt az édesapám parókus helye, református eklézsiája. Oda vitte – amikor megnősült – édesanyámat, aki viszont lőrincfalvi volt, és az édesanyjához, a lőrincfalvi szülői házba ment, hogy megszüljön engem 1928. február 25-én.
Magát a gyermekkoromat egy nagyon kedves kis-küküllő menti faluban, Küküllőszéplakon töltöttem. Azt említette, hogy református papfiúként – ennek aztán sok következménye lett, mert különböző irományoknak a szélén mai napig is sok mindent visszaadnak ezekből a dossziémellékletekből, hogy „fiu de preot”, ez egy nagyon megbélyegző megjegyzés volt. Lehet, hogy az elején előny is származhatott abból, mert én két református kollégiumnak a növendéke is voltam: a marosvásárhelyinek és a kolozsvárinak. Elemi iskolát a nagyszülői házban végeztem, mert nem volt iskola Küküllőszéplakon. A nagy liberális fellendülés korában a református egyház nagyon szívesen megvált az iskolától, a magyar államnak adták át a felekezeti iskolát. Ez volt a Kis-Küküllő mente sajátossága, Küküllőszéplak pedig magyar többségű falu volt, megszűnt az iskolája. Ezért elvittek engem a nagyszüleimhez Lőrincfalvára, ott végeztem a három elemi osztályt, negyedik elemiben már bekerültem a marosvásárhelyi református kollégiumba, és olyan szerencsém volt, hogy az akkori református iskolák legkiválóbb tanítóját, bizonyos Gagyi Lászlót fogtam ki. Ő író, a marosvécsi Kemény-kastélybeli találkozóknak állandó meghívottja volt. Nagyon büszkén emlékszem arra, hogy tőle tanultam meg Európa és a világ fővárosait. Iskolatársa voltam például annak a Szabó György professzornak, aki az egyetemes irodalomtörténetet tanította a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Még én párentáltam el a Házsongárdi temetőben, temetése alkalmával. Ő ott lett tanár Vásárhelyen, és onnan hívták meg a Bolyai Egyetemre latinprofesszornak.
– Középiskoláit Marosvásárhelyen, utóbb Kolozsváron végezte. Egyetemi hallgatóként pedig a kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium tagja volt. Hamar elkerült otthonról, ráadásul egy országhatárt is meghúztak Ön és a családja közé. Hogyan teltek ezek a kolozsvári évek?
– Kolozsvár számomra nagy élmény volt. Kolozsvárnak az erdélyi magyar életben centrális szerepe volt, én mint középiskolás érzékeltem, hogy mit jelentett ez a város. Ötödik gimnazista voltam, és az Erdélyi Múzeum-Egyesület délutáni rendezvényeire mehettem, Kodály Zoltánt hívták meg. Ott voltam azon a hangversenyen, amelyen a Magyar Operában – Szántó tanár úr, a katolikus iskola zenetanára szervezésében – az összes kolozsvári iskolai énekkar elénekelte a Forr a világ Kodály-szerzeményt, felvonultak az iskolák, fiúk, leányok, katolikusok, unitáriusok, reformátusok, és mindezt Kodály vezényelte. Ez történt 1941-ben vagy ’42-ben, karácsony táján. Csodálatos volt.

– A szovjet hadsereg Kolozsvárra való bevonulása a városban találta Önt?
– Nem, én a Dunántúlon vártam meg a vörös hadsereget. A bécsi döntés úgy ért, hogy én diák voltam Marosvásárhelyen, ami Magyarországhoz került. Nem a szüleim házából jártam iskolába, viszont minden rokonom Észak-Erdélyben volt. Négy nagyszülőm itt élt, Észak-Erdélyben, én nyilván idejöttem, de a szüleimet nem engedték át. A román kiugrás pillanatában a Dél-Erdélyben lévő református lelkészeket letartóztatták. Apámat is letartóztatták, és Küküllőszéplakról csendőrszuronnyal vitték le Dicsőszentmártonba. A dicsői börtönben történt egy nagyon érdekes dolog: a börtönben voltak Kis-Küküllő megye református, unitárius, katolikus papjai és magyar értelmisége. Kis-Küküllő egy nagyon erős magyar központja volt a két világháború közötti világnak.
A magyar hadseregnek nem volt ideje elszállítani a kadétiskolák hadapródjait, és néhányan ott maradtak Marosvásárhelyen. Elmentek Dicsőig, mialatt a szovjet páncélosok megérkeztek a bécsi döntés által kijelölt határig, bedobták a börtön kulcsait az ottani magyar értelmiségieknek. Édesanyám útlevéllel jött, hogy engem meglátogasson, megszökött a börtönből, kiszabadult apám, gyalog jött a Kis-Küküllő és a Nyárád vízválasztóján. 1945-ben tértem vissza Kolozsvárra.
– Ezt követően filozófiára felvételizett az egyetemen, illetve együtt dolgozott Balogh Edgárral a Magyar Népi Szövetségben. Ön jelen volt akkor, amikor Balogh Edgárt 1949-ben letartóztatták. Mesélne erről bővebben?
– Gyakornok voltam az egyetemen, és Gaál Gábortól – aki tanárom volt – utasítást kaptam, hogy Bartók György filozófus itthagyott könyvtárát szállítsam el. 1944-ben elment, és könyvtárát berakta a Református Kollégium könyvtára mellé, a polcokra, az államosításkor megszüntették a felekezeti iskolát. Az ő utódprofesszora volt Gaál Gábor. Mi legyen ennek a Pesten élő professzornak a gyönyörű könyvtárával? Utasítottak, hogy vegyem a Bolyai Egyetem teherautóját, úgyhogy én szállítottam el a könyveket. Találtam egy könyvet Mussolinitől, a következő címmel: A fasizmus doktrínája…
Balogh Edgár letartóztatásával kapcsolatban: a Balogh házaspár színházban volt, megkértek, hogy aludjam náluk és hogy fektessem le a gyerekeket. A Pasteur utcában, az ideggyógyászati klinikától jobbra laktak. Mikor jöttek haza, ott voltak mögöttük a zsandárok.
– Az állampárton belüli harcok idején, 1952-ben tanársegédi munkahelyét elvesztette. Közel egy év telt el, amíg újból kenyérkereső tudományos állást kapott. Hogyan éltek akkoriban?
– Kaptam egy papírt, mikor elbocsátottak az egyetemről, azzal mentem a munkaközvetítőhöz. Bekopogtattam ott, és mondtam, hogy szeretnék a tanügyben vagy valahol elhelyezkedni. Ránézett a tisztviselő a papírra, és mondta, olyan paragrafussal bocsátott el a Bolyai Egyetem, hogy csak fizikai munkára lehet engem küldeni. Egyetlen ilyen hely volt, ahova diplomást el lehetett helyezni. Akkor még fatüzelés volt, és vasúttal hozták a bükkfát Kolozsvárra. Menjek el a vasúthoz, az állomáson van a faüzlet – mondták. Úgyhogy egy darabig beálltam oda dolgozni.
– 1953-tól 1988-as nyugdíjazásáig folytathatta a tudományos tevékenységet, előbb a Történeti Intézetben, majd az Akadémiai Könyvtárban. Hogy értékeli ezt a három és fél évtizedet?
– Bolyai János-évforduló volt 1952-ben. Én a vásárhelyi kollégiumban felfigyeltem Bolyai matematikai teljesítményére. Különben nagyon érdekes, hogy iskolatársaim közül Bolyai egyik legmélyebb tanulmányozója a költő Székely János lett, aki szonettkoszorút is írt róla. Szerencsém volt, mert meg kellett vizsgálni a kézirati hagyatékot. Két akadémikus, Alexits és a történész Bányai László, a Bolyai Egyetem későbbi rektora összehozott egy kormányok közti kapcsolatot, hogy közös kiadásban publikálják a Bolyai-kéziratot. Tudták, hogy engem már foglalkoztatott dolog. Kaptam egy vasúti jegyet, hogy menjek el Marosvásárhelyre, majd elküldtek Magyarországra. A Bolyai-téma aztán kifutott, és engem az Akadémia a Pascu–Cheresteșiu-féle 1848-as dokumentumok szerkesztésére tartott meg a kutatóállományban. Készült a Románia története (Tratatul de Istorie a României) öt kötetben, az erdélyi magyar kultúrát Jakó Zsigmondra és rám bízták. Én fordítottam továbbá Victor Cheresteșiu Balázsfalváról szóló könyvét.
– Az 1989-es változások után a közéletben is tevékenyen résztvett. Az újjáalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöki tisztségét is betöltötte nyolc éven keresztül. Melyek azok a célok, amelyeket sikerült ezen mandátum alatt megvalósítani?
– Én ezt a munkát sikertelennek tartom, mert nem lehetett rávenni a román államot, hogy a Múzeum vagyonát adják vissza, és hogy az erdélyi okmánytári dokumentációt bízzák az EME vezetésére. Jakó Zsigmondnak sikerült a maga sorozatát, az Erdélyi Okmánytárat útnak indítani.
– Egy riportfilmben így vallott: „Az alkotás lényege a teremteni tudás. A teremteni tudásban mindig van valami nóvum.” Első közleménye 1946-ban jelent meg, azóta folyóiratok egész sorában közölt, valamint több kötet szerzője, társ- vagy egyéni szerkesztője. Ezek között ott találjuk a Toldi-trilógiát, Bölöni Farkas Sándor útinaplóját, a Bolyai-leveleket, a Murokország című könyvét, illetve a már említett Documenta neglecta kötetét. Melyik közlemény munkafolyamata szerezte a legnagyobb örömöt, megjelenése a legnagyobb elégedettséget az Ön számára?
– Az én főművem a Bolyai János vallomásai című könyvem. Én rendeztem el Bolyai kézirati hagyatékát, és megírtam azt a könyvet, amelyre büszke vagyok, mert öt kiadást ért meg. Volt egy időszak, amikor nem vették jó néven, ha az ember leírta azt, hogy Székelyföld. A Murokország című könyvem ezt pótolja, azt lehet nyugodtan úgy értelmezni, hogy Székelyföld egy sarka. Egyike azon peremterületeknek, amelyek le is koptak, a nyárádmentiek alsó fele már nem is tudja, hogy ők székelyek, pedig a Magyar Autonóm Tartományban benne volt az a terület, mert Nyárádtőig húzták meg a határt. A Murokország is egy kedves könyvem.
– A pályatársak közül kikhez kötik a legkedvesebb emlékei?
– Sok emberrel ismerkedtem meg az utóbbi kilencven évben. Nagyon jó barátságban voltam Imreh Istvánnal. Középiskolás barátomat, Kertész Gábort is kiemelném, aki szintén lelkészfiú volt.
– Jelenleg mivel foglalkozik? Vannak-e esetleg tervei egy újabb kiadvány elkészítésére?
– Nincsenek, örvendek, hogyha el tudom foglalni magam jó olvasmánnyal. Élvezettel olvasom Romsics Ignác budapesti professzor új könyvét. Vagy Szent Ágostont, akit az első reformátornak tartok, a predestinációt – amit kálvini fogantatásúnak tartanak – is nagyjából ő találta ki.


Benkő Samu Széchenyi-díjas művelődéstörténész, történész, akadémikus. 1928-ban született Lőrincfalván. A középiskolát a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári református kollégiumban végezte. 1946-ban a Magyar Népi Szövetségben (MNSZ) dolgozott Balogh Edgár mellett, ugyanebben az évben jelent meg első közleménye is. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem filozófia karán tanári oklevelet szerzett, majd 1949-től tanársegéd volt Gaál Gábor mellett az egyetemen. Átmenetileg a partiumi Fazekasvarsándon tanított. 1952-ben kizárták a pártból és elbocsátották az egyetemről, 1953-tól a Román Tudományos Akadémia (RTA) kolozsvári Történeti Intézetében lett kutató. 1957–58-ban a Korunk szerkesztőjeként dolgozott. Utóbb, 1975-től 1988-as nyugdíjazásáig az RTA kolozsvári könyvtárának tudományos főmunkatársa volt. Az erdélyi művelődéstörténet XVIII–XIX. századának kutatója. Fontos szerepet játszott Bolyai János kéziratos hagyatékának feldolgozásában. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) külső tagja. Romániában és Magyarországon egyaránt több díjat és kitüntetést kapott. A rendszerváltás után, 1990-ben újraindult Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) alelnöki (1990–1994), majd elnöki (1994–2002) tisztségét töltötte be.