A Tejút, az otthonunk

A szerző fotója.

(Csillagászat és mitológia I.)
Otthonomként gondolok a Tejút galaxisra. A Tejutat tájainkon a legtöbb ember mindössze a nyári égen halványan derengő sávként ismeri. És mi még aránylag jó helyen lakunk errefelé. Hiszen a legújabb műholdas képekből az derül ki, hogy az emberiség egyharmada a rengeteg lámpa, a fényszennyezés miatt otthona környékéről sohasem látja tisztán a csillagos eget – az otthonát. Lassan két évtizede foglalkozom amatőrként csillagászattal, és azon szerencsések egyike vagyok, akik megjártam a déli féltekét, így megismerkedtem a tőlünk nem látható égboltrésszel is, és a körbefutó Tejút déli szakaszát is láthattam. Hadd meséljek hát a következőkben a csillagos égről, ahogyan én látom azt a tudomány, a hobbi, a személyes élmények és a mitológia négyszögéből.
A Tejút nagyjából lapos korong alakú, középen kidudorodó maggal – úgynevezett spirálgalaxis. De ezt mi nem láthatjuk, hisz benne vagyunk a korongban, körülvesz minket, sávként fut körbe hol vékonyabban, hol vastagabban a teljes égen. A galaxis magja a Földről nézve a Nyilas csillagkép irányában helyezkedik el – szóval nálunk is bőven a horizont fölé emelkedik. Tavasszal hajnaltájt, nyáron éjféltájt, ősszel este érdemes keresni. Csakhogy az égbolt alja sokszor zavaros, felhős, párás, poros, lámpafényes, és maga a légkör is vastagabb, minél inkább eltérünk a függőlegestől. Szóval nem érvényesül a magvidék teljes pompája. Egy kivételesen tiszta nyári éjszakán kivonultunk a baráti körrel észlelni – ezt mi így mondjuk, amikor az égboltot, az égitesteket amatőr csillagász szemmel, távcsővel vagy fényképezőgéppel, műszerrel figyeljük – és láttuk a Tejutat árnyékot vetni. Egy fehér lapon alulról átszúrt ceruzával.
A déli féltekén, a baktérítő szélességében május környékén a Tejút magja a fejünk fölé emelkedik és onnan terpeszkedik két irányba. A sivatagos vidék tiszta levegőjű, teljesen sötét ege felragyog a horizonttól horizontig érő Tejúttól, a földön egyértelműen ott az ember elmosódott árnyéka. Mintha a félhold világítaná a tájat, pedig csak csillagfény az egész. Szóval arrafelé nem olyan az ég, mint nálunk. A Nagy Göncöl épphogy felkel, el is kezd lenyugodni, és a Kis Göncölt, benne a mi Sarkcsillagunkkal, onnan sohasem látni. Könnyű eltévedni. Hisz az ismert csillagképek is ismeretlenek, fordítva állnak és fordítva mozognak. A déli pólus körül pedig tőlünk láthatatlan égterület bontakozik ki. A Magellán-felhők és a Dél Keresztje felfogható pusztán fényképekről. A Tejút nem. A déli félgömbről látható szakasza a Kentaur és Hajógerinc csillagkép tájékán valamivel fényesebb a tőlünk látható résznél.
Ijesztően és embertelenül szép a szinte a teljes látómezőnket szimmetrikusan kitöltő Tejút. Nekem ez a látvány, a Tejútnak ez az arca jelenti a lenyűgöző szót. Az ember fia nem csak arra döbben rá, hogy mennyire kicsi a Világegyetem, azon belül a Tejútrendszer léptékéhez képest, hanem arra is, hogy helyünk van benne. Ez az otthonunk.


Váradi Nagy Pál: 1985-ben született Nagyváradon. Első kötete: Urbia (JAK-füzetek–Prae.hu–Korunk, Budapest–Kolozsvár, 2012).