A szótlan ének

1917-ben, amikor a Lenin és Trockij vezette bolsevikok egyre fenyegetőbb fellépéssel borzolták a szentpéterváriak kedélyét, Szergej Rahmanyinov családjával együtt elhagyta Oroszországot, és soha többé nem tért vissza. Addig azonban – sok egyéb kompozíciója mellett – több mint nyolcvan dalt (liedet, románcot) írt orosz költők és írók szövegeire.

1915-ben publikálták 14 dal és románc című gyűjteményét (op. 34.), amelynek utolsó darabját, az áradó dallamú, de teljesen szövegtelen Vokalízist a füzet megjelenésének évében komponálta. „Mire is kellenének szavak, ha Ön képes arra, hogy mindent jobban és sokkal inkább a hangjával és előadásmódjával fejezzen ki, mint bárki más… szavakkal?” – írta Rahmanyinov Antonia Vasziljevna Nyezsdanovának, a 19. század egyik legjelentősebb orosz énekesnőjének. És valóban: a Vokalízisben kizárólag a hang kifejezőképességén múlik minden, egyetlen, meghatározatlan magánhangzóban testet öltő érzelmi folyamaton, amely váltakozva vagy keverten indulatot, bánatot, sóvárgást, bizalmat vagy lemondást, de mindenképp erőteljesen romantikus hangulatokat fest.¹

Rahmanyinov rajongó szavai természetesen nem voltak alaptalanok: Antonia Nyezsdanova – a női Saljapin – csakugyan varázsos tónussal és énektechnikával rendelkezett, méltó „címzettje” volt hát a Vokalízisnek. A művésznő a maga virágkorában a klasszikus orosz és nyugat-európai operarepertoár összes fontos belcanto-szerepeit brillírozva énekelte. Nem titkolt vágya volt az itáliai belcanto-hagyomány oroszországi továbbéltetése, ugyanakkor viszont szorgalmazta a nemzeti operairodalom minél erőteljesebb megjelenítését is. Intenzív kapcsolatot ápolt korának élvonalbeli orosz zeneszerzőivel – így például Rahmanyinovval és Alekszandr Grecsanyinovval.

A magas hangfajra (szopránra vagy tenorra) és zongorára cisz-mollban írt Vokalízist 1915 szeptemberében Moszkvában mutatták be először. Hogy máig kedvelt és gyakran játszott mű, azt egykori kétségtelen sikerén és időtálló zenei kvalitásain túl mégis annak köszönheti, hogy számtalan átiratban él tovább. Ekként zenekarkíséretes énekhangon, hegedűn, csellón vagy zongorán egyaránt játsszák, kamaraműként is természetesen – s itt már a fúvós hangszerek (klarinét, kürt) is belépnek a sorba –, de meglepő módon még nagybőgő-zongora változata is van. Nekünk, magyaroknak nem kis öröm, hogy az egyik legjobb szólózongora-letétet Kocsis Zoltán írta még a nyolcvanas években. És természetesen van tisztán zenekari változat is, amelyet maga Rahmanyinov hangszerelt (e-mollban), ez az egyetlen saját átirata a Vokalízis eredeti ének-zongora változatából.

Ha Csajkovszkij dalaival vetjük össze őket, Rahmanyinov liedkompozícióiban rögtön a zongora (illetve a kísérő zenekar) különleges jelentősége tűnik fel. Hangzásváltozatosságuk, díszítéseik és impresszionisztikus színezeteik révén e kíséretek mindegyik dalának sajátos, csillogó aurát adnak – mintegy visszahatva a szólóra. A nála annyira jellemző összhangzati változatosság, a modulációk és megnyugtató, beteljesítő hangnemi visszatalálások a Vokalízisben is megvannak, s az alig hétperces műben elapadhatatlan szólódallam a maga melizmatikus bőségével, gyakori félhanglépéseivel, sajátos dinamikai fordulataival szinte elcsábítja az énekest (avagy énekesnőt), hogy a borongós-nosztalgikus alapromantikát tovább, sőt nem ritkán túlszínezze. És, mi tagadás, hallhatunk is olyan felvételeket, amelyeken a Rahmanyinovhoz illő, elegánsan mértéktartó érzelmesség helyett magamutogató pacsirtateljesítménnyé olcsul a Vokalízis énekszólama.

Pedig ez az alig hét perc – a kompozíció szerkezetéből következő ismétlések mellett is – mélységes gyönyört képes felajánlani az elfogadására kész hallgatónak. Hogy Rahmanyinov nagyon átélt oroszsága, valami nehezen meghatározható néplélek vagy hazaspecifikum van-e a dúsan hömpölygő érzelmesség alapjánál, vagy csak szerzőnk személyiségének, olykor labilis lelkivilágának kivetüléseiként volna helyes e bőséget értelmeznünk, nem könnyű eldönteni, és talán nincs is különösebb tétje. Az viszont tény, hogy a Vokalíziskor negyvenkét éves Rahmanyinov melodistaként teljes pompájában áll előttünk. Dallamisága: mint egy kifejlett, lédús, a túlérés legcsekélyebb jelét sem mutató gyümölcs – elsajátításra és élvezésre vár. Ez a „szótlan” ének félreérthetetlen tartalmat hordoz, csak épp nem az intellektus vargabetűje révén valósul belénk, hanem közvetlen úton, tisztán zenei nyelven.

Jegyzet

¹              Mihail Glinka egyébként már korábban is írt hasonló szövegtelen vokalíziseket – csakhogy pusztán énekgyakorlatokként.

‍