.svg)
A szépség nélkül az irányt veszítenénk el az életben – Interjú Tamás Dénes íróval, kritikussal
XXXV. ÉVFOLYAM 2024. 14. (892.) SZÁM – JÚLIUS 25.
A több mint tíz évvel ezelőtt megjelent Honfoglaló esszék című köteted fülszövegében olvashatjuk: „Szeret biciklizni, futni és pingpongozni, no meg székelyföldi piszkos vasútállomásokon álldogálni.” Hogyan működik benned ennyiféle minőség: a filozófus, az író, a költő, a kritikus, a tanár, nem beszélve a bicikliző, futó vagy pingpongozó Tamás Dénesről? Ezek külön-külön funkciók, vagy valahol a mélyben összefüggnek benned? És mi a jó abban, ha piszkos vasútállomásokon álldogálhatsz?
Egy idő után az ember nemcsak a világban, hanem az életében és önmagában is egyre világosabb és pontosabb mintázatokat fedez fel. Már rég szembe kell néznem azzal a sok(k) mindennel. Felületes látásra ez szétszórtságnak, felszínességnek mutatkozhat, belülről átélve azonban megmutatja mély összetartozását, folyamatjellegét is. Kezdetben vala a vágy a megértésre – a teljesség és az igazság iránti szenvedély, aminek metafizikus hangoltságával ma már nem tudok egyetérteni, de ettől függetlenül a tudásvágy állandó az életemben: mi történik, életem milyen nagyobb történésfolyamnak a része. Tudnom kell ezt, viszonyulnom kell hozzá, amihez képest később csatlakozott a vágy, hogy ki is kell fejeznem azt, amit átélek, megtapasztalok. Ugyanakkor amennyire szenvedélyes szellemi kereső vagyok, ugyanannyira szenvedélyes mozgó is. A mozgásban lét a létformám. Legmélyebb impulzusaimat, szenzációimat ott kapom. Hegyekben, tavak, folyók partján, épületekben, városi tereken, sétálva, mászva, biciklizve, de vonatozva is. A szemem állandóan pásztázza azt, amiben benne vagyok. Amikor gondolkodom, akkor is a térben keresem annak fedezetét, igazolását, amit elgondolok. Ez a minta, az összefüggés az életemben. Innen pedig megnyílnak előttem a vasútállomások is. Egyszerre a létezés és kelet-európai valóságunk adekvát helyei azok. Ahol könnyen felüti a fejét a kosz, ahol minden elromlik, megvetemedik, ahol az átmenetiség, a hidegség, a kérlelhetetlenség pompázik, mint sínek élén a rozsdafolt, a tér idegensége ragyog.
Mik azok a hatások, szellemi tapasztalatok, kik azok a személyek, amik, akik az imént említett minőségeket, létmódokat kialakították benned? Melyik műfajban, melyik területen érzed leginkább otthon magad?
Itt is egy többlépcsős folyamatról van szó. Azok a személyek, akik hatottak rám, elsősorban a könyvekből léptek ki. Kezdetben vala a klasszikus világirodalommal való találkozás sokkja: Dosztojevszkij, Camus, Thomas Mann stb. A kalandregényekből átlépni világukba azt jelentette, hogy végre formát, kifejezést kapott az, ami gyermekkoromban elveszettség, bizonytalanság, tapogatózás, keresés volt. Majd jött Nietzsche Zarathusztrájának deleje, vele együtt a filozófiai kérdezés bomlasztó hatása. Ez mind a középiskola, Székelyudvarhely, egy kollégiumi szoba, ahol egyszerre huszonnégy fiú lakik, zajlik, hat egymásra. Aztán egyszer csak kezembe került Krasznahorkai egyik regénye, a Háború és háború. Azt hiszem, abban a regényben minden benne van, ami ma is munkál bennem: rácsodálkozás a kozmoszra, a világ titokzatosságára, nagyságára és szépségére, ahogy mindezt a kívülállás szédülete és izgalma termékenyíti meg. Ehhez talán még Mészöly prózájának a hatását tudnám hozzátenni, aki a közelség és a pontosság kényszerét ültette belém. Belépni a megmutatkozóba, megtalálni a történést benne, keresni a felfakadás-mozzanatokat, a megfelelő szavakat – ez már az írói program legmélyebb ihletettsége.
A műfajok pedig jönnek, mennek. Kritika, esszé, novella, regény, vers – ebben a sorrendben adták magukat. Mindegyikben megtaláltam a korlátot és az előremutató mozzanatokat is. Azt hiszem, mostanában a kisregény-terjedelem a leginkább kézhez álló nekem. A második kisregényemet fejeztem be a napokban, ez a táv és forma majdnem mindenre lehetőséget ad, ami engem mostanában foglalkoztat, miközben nem kér hatalmas epikai anyagot.
A Minden Egészben található Könyörgés című novelládban ez olvasható: „Kapaszkodni kell a szavakba, gyorsan kell leírni egyiket a másik után, talán így elbírják, elhordják, amit különben egyetlen szóra, egyetlen mondatra sem lehetne rábízni, talán az egymás után hemzsegő betűk elfedik, ami egy fehér lapnál is iszonyúbb.” Úgy tűnik, hogy a szavakba való kapaszkodás létmód és életértelem, a létezés lehetősége, az erre való felszólítás pedig éppen azt állítja, hogy válságban van a nyelv, tehát maga a létezés. Érvényes-e ez a korai szövegedben megfogalmazott állítás ma is? Hogyan határoznád meg az irodalomhoz és az íráshoz való viszonyodat?
A szépirodalmi szövegformáláshoz való megérkezésem viszonylag későn történt. Addig nagyon sok értekezői műfajban kipróbáltam magam, hiszen írtam doktori értekezést, elég sok filozófiai, társadalomtudományi tanulmányt is. Ezért úgy gondolom, a személyes megéltség felől is van viszonyítási alapom. Innen pedig az látszik, hogy a szépirodalmi szöveg a legnyitottabb, legszabadabb szövegtípus, ami emberi viszonyulásmódjaink közül a legtöbbet hozza játékba. Egyszerre van értelmi, érzelmi, érzéki komponense, és ad elgondolkodni valót, átélhetővé tesz dolgokat, ugyanakkor a felfogható érzéki gazdagságát is tudja mozgósítani. Legalábbis az a jó irodalmi szöveg számomra, amely egyszerre hat ezekben a regiszterekben. Világos, hogy én is erre próbálok törekedni. Innen pedig kezdetét veszi a megfogalmazás kínja és öröme. A kín onnan adódik, hogy mindig a nyelvszegénység állapotában vagyunk. Legalábbis azoknak a tapasztalatoknak a vonatkozásában, amelyekről irodalmi jellegű szövegeket érdemes írni. Ezek a tapasztalatok kategorizálhatatlanságuk, komplexitásuk, nyelv előtti jellegük miatt eleve túl vagy előtte vannak a szóbeli megformáltságnak. Ezért meg kell találni hozzájuk a formát és a nyelvet. Szavakkal kell kiemelni őket a szótlanságból. Az öröm onnan fakad, hogy minden nehézség ellenére ez néha sikerül. Összeállnak a dolgok. Beszélni kezdenek hozzád. Minden kimondás innen önmeghaladássá válik. Abban való részesüléssé, ami túllép rajtunk. Ezért érdemes az írás kockázatát magunkra venni. Írjon bármennyit az ember, úgy gondolom, ez soha nem változik.
Legújabb köteted főszereplője egy/a tó. Mielőtt konkrétan belemennénk a szövegbeli viszonyokról szóló beszélgetésbe, azt szeretném megkérdezni, milyen spirituális és fizikai út vezetett A tóig. Tudomásom szerint a természethez való viszonyod már gyermekkorodban megalapozódott, hiszen a Rétyi Nyírben volt erre alkalmad, de aztán következtek a kis- és a nagyvárosi évek: Székelyudvarhely, Kolozsvár, Budapest, Sepsiszentgyörgy. Milyen formában sikerült megtartani, folytatni a flaszteren és a blokkrengetegben a kapcsolatodat a természettel?
Valóban nagyon sok út vezetett A tóhoz. Főleg túraút, hiszen évtizedek óta járom a Kárpátok hegyeit, ahol azért elég gyakran lehet magashegyi tavakra bukkanni. Magának a regénynek is az ötlete egy hegyi tó partján ötlött fel bennem. De a hegy, vagy mostanában főleg az erdő, ennél többet jelent számomra: kilépést a világból, megmerítkezést az embertelenben, találkozást a tágassal, az érzékekkel épp befogadhatóval. Ugyanakkor ott vannak a városaim is. És nem csak azok, amelyeket felsoroltál. Mert ezek mellett van egy urbánus lelkem is. Mélyen érdekel az élhető város tapasztalata, a belakható terek, az igazi emberi találkozások. Szóval ezzel a kettősséggel jól elvagyok, azt is lehetne mondani, hogy többek között ez képezi életem aranytengelyét, ami egy belső egyensúlyt biztosít számomra. Mint mondtam, az utak évtizedek óta tartanak, csak követni kellett a felőlük érkező megszólítottságot, hogy írni kezdjem A tót.
Úgy vélem, prózai műveidben a történet nem elsődleges, csupán kiindulópont és közeg, amelyből egy értelmező-meditatív, a képiségre koncentráló szereplői-elbeszélői magatartás válik megtapasztalhatóvá. A látszólag külső történésfoszlányok valamilyen belső tapasztalatnak válnak a metaforáivá. Így van ez már a Minden Egészben. Ugyanakkor mintha ez alkotói kihívás is lenne: hogyan lehet megnevezni nyelvvel a nyelven túlit, a láthatatlant. A Bizonyíték című novelládban ez áll: „Hogyan tudnám bevezetni ezt a nem-történést az emberi dolgok szétzilált, elcsukló rendjébe. (…) Hogyan is tudnám megírni ezt a fát, ami, mivel látható, mint éles, hegyes kés szúrja át azt a jelentésleplet, amibe minden egyes leírt szavammal (…), mondatommal csak belegabalyodom, beleveszek.” A tóban mintha mégis erre tennél újra kísérletet: a mondhatóság határait feszegeted, hiszen a mű cím- és főszereplője egy hegyi tó. Mi volt ennek a kísérletnek az írói tétje, esetleg miben láttad, látod a veszélyét?
Jól látod: a történet, a történetmesélés hagyományos, de akár kevésbé hagyományos struktúrái, móduszai nem elégítik ki írói ambícióimat. Már rég azt érzem, az elbeszélés, a történet legfeljebb egy elnagyolt háló, amit rádobunk a lét komplexitására, viszonyulásaink összetettségére. Nemhogy szerzői, még társszerzői sem vagyunk életünknek. Nem vagyunk történeteink hősei, pontosabban, ami minket hordoz, az nem történet, de közben általa válunk szerelmesekké, gyilkosokká vagy akár besúgókká. Még meghalni sem tudunk, hiszen a szó szoros értelmében, ahogy a megszületésünk nem része elmesélhető életünknek, így a vége sem az. Ennél minden jóval bonyolultabb, amivel íróként, de megélő, tapasztaló emberként is illik szembenézni és levonni belőle a konzekvenciákat. Ezért én íróként tulajdonképpen nem is történeteket keresek, hanem struktúrákat, különböző nyitott, megtört formákat. Amiből azt érzem, önmagában is árad a megformált anyag bonyolultsága, és közelebb van ahhoz, amit mindközönségesen emberi életnek nevezünk.
Ezek a problémák valóban hatványozottan jelentkeztek, amikor egy hegyi tavat emeltem a legutóbbi munkám középpontjába. Ami – aki olvasta a könyvem, érzékelheti – egyrészt a maga érzéki mivoltában is fontos, másrészt a tó mégis egy metafora, akár az emberi élet metaforája, ugyanakkor szimbólum is, a szépségé, a tökéletességé, aminek a megmutatkozását, a helyét kerestem az emberi világban. Kihívás pedig ezernyi volt, ahogy veszély is. A veszélyt mindig ott érzem, hogy vajon az olvasó át tudja-e látni, tudja-e követni azt a bonyolult, mozaikokból, utalásokból szövődő formát, ami mélyebb értelemben formálja a regény üzenetét. Hogy sikerül-e a gondolati tartalmat megfelelően átérzékenyíteni, érzékiségében megszőni. A kimondás és a felmutatás egyensúlyát megtalálni. Ezek természetesen az örökös kihívások is számomra.
Radics Viktória a könyv fülszövegében ezt írja: „Főszereplők csak a regényekben és a filmekben vannak, a vándorló elbeszélő azonban most nem történetet akar mesélni, hanem a tájélményét szeretné szavakba önteni, azaz a szem és az érzékek együttes tapasztalatát a természetben.” Eszerint a könyv elbeszél, de nem történetet, hanem tájat, tájélményt. A hagyományos fogalomhasználat szerint akkor mégsem elbeszéléssel, hanem leírással van dolgunk. Mintha ezt támasztaná alá a mű alcíme is: Képeslapok egy regényből. Azaz töredékek, rész(let)ek egy regényből, amely úgy utal valami (még) meg nem írtra, tehát szavak előtti/nélküli másikra, hogy maga válik önálló valamikké, nyelvképeslapokká. Akkor A tó regény vagy nem? Esetleg a hagyományos regényfogalom átértelmeződésével van dolgunk?
Ez a műfajdolog, úgy érzem, elsősorban a kritikusoknak fontos. Nekik kell megtalálni a megfelelő skatulyát, amiben elhelyezhető az éppen értelmezett műalkotás. Én soha nem műfajról, hanem adekvát formáról beszélek. Amit hagyományos regényfogalomnak nevezel, különben is folyamatosan változásban van a regény műfajának megjelenése óta. Gyakorlatilag minden új regény újradefiniálja a regényt magát. Hiszen nincs egyetlen forma, amit használni lehet. Még ha prózaírói szemináriumokon tanítani próbálják is azt. Innen a formakeresés ugyanannyira fontos feladat, mint az elmesélt regényvilág.
Ugyanakkor értem a problémádat. De valószínűleg az a leghelyesebb, ha nem vagy-vagyokat próbálsz használni a könyv vonatkozásában, hanem is-iseket. Olyan elbeszélés, ami a történés rangjára próbálja emelni a leírást. Ehhez ihlető anyagnak a képiséget választja ki. Nem akar ok-okozati koherenciát belevinni az egymásutániságba, megelégszik a metaforikus utalások szabadabb, lélegzőbb összefüggésével, amivel mégis egyfajta totalitást próbál kifejezni. Ha valaki így tekint a könyvemre, közelebb áll ahhoz, hogy ráhelyeződjék hullámvonalára.
Az átlagolvasó történetre vágyik, ha teheti, a leírást kihagyja. Itt maga a leírás válik történésközeggé. Tónyelv – az olvasó provokálása című, a Helikonban (2024/6.) megjelent kritikámban úgy fogalmaztam, hogy próbára teszed az olvasót. Milyen beállítottságú befogadóra számíthat a könyv? Mit várjon tőle az olvasó?
Azt szoktam mondani, hogy az az olvasó vagyok, aki egy ideje a regényekben a nagyobb élvezetet nem a párbeszédekben, hanem a leírásokban találja meg. Ott lesz egyre sűrűbb, létben gazdagabb a szöveg. A saját viszonyulásmódomat pedig az olvasóimra is áthárítom. Valóban nem azt várom el az olvasótól, hogy feloldódjon a szövegben. Munkára szeretném fogni. Azt gondolom, magával a textussal, a mondatokkal, a leírások sűrűségével is meg kell küzdeni, illetve az utalásháló, a szöveg jelentéses szakaszainak egybelátása, a mozaik kirakása is munkát ad az olvasónak. Sőt van egy titkos reményem is: hogy lesz olyan olvasó, aki újra elolvassa a könyvet. Mert mint egy zenei struktúra esetében, ahol a több hallgatás hozza ki a finom ízesüléseket, itt is kell a többszöri áthaladás a szövegen, hogy kiemelkedjenek a struktúraképző momentumok. Különben is én zenei füllel írok szöveget. Ez azt jelenti, hogy a szövegdinamikai összhangzat mindig fontosabb számomra, mint a logikus, fogalmi kifejlet. Ezért gyakran megtörténik, hogy habár értelmileg teljes a szöveg, csak a szövegritmus működése, lekerekedése miatt új és új mondatrészek kerülnek bele a textusba. Eleve hullámoztatni szeretem a szöveget. Néha azt gondolom, elsősorban nem is olvasni, hanem felolvasni kellene őket. Akkor sokkal inkább helyükre kerülnének bennük a dolgok.
Könyved poétikai erényei közé sorolnám, hogy nem a megnevezéssel (a címmé emeléssel és a narrátor róla szóló beszédével) válik főszereplővé a tó, hanem azáltal, ahogyan megjeleníti. Vagyis a táj nem válik díszletté (reneszánsz), nem válik lelkiállapot-kivetüléssé (romantika), hanem úgy állítja középpontba, hogy a reflexióból kimarad az énre történő közvetlen utalás. Jószerével hiányzik a nyelvtani egyes szám első személy, amit hol az egyes szám második vagy harmadik személy helyettesít, hol egy-egy istennek a mítosza. A narratíva mégse válik személytelenné. A táj inkább a szemlélődés lehetősége. Szerintem sikerült azt elérned a nyelvformálással, amit a festők a vásznon ecsettel: nem látszik a művész és az ecset. Utóbbi sem semmi, de nyelv által talán nehezebb… Hogyan sikerült elérned ezt a hatást? Ennek kialakításában mennyire volt segítségedre a képzőművészet, Cézanne vagy mások?
Ha fentebb a zenei ihletettséget emeltem ki, most ki kell térnem arra az óriási hatásra, amit a festményektől kapok. Azt hiszem, a lényem mélyén van valaki, aki a közelségnek és a sűrűségnek egy olyan tapasztalatára vágyik, ahol az idő meg van állítva. Ahol a különnemű dolgok egymás mellé kerülve egy elmesélhetetlen történetet, mégis egy valóságos történést adnak ki. Ahol egy többcsatornás adódás már-már szinkronban fogható. Ezek lennének a képek. Számomra egy jelentős festészeti kiállítás extatikus élmény. Olyan, mint egy jó koncert. Megmerítkezni a látványban – folyamatosan tanulom. Az ecsetnyom azonban mindig ott van. Csak közel kell hajolni a képhez. De van olyan szemlélői távolság, befogadási tempó, ahonnan, illetve amelynek során már nem érzékelhető. Ahonnan összeáll a látvány. Ennek az illúzióját kell előállítani. A regényemben valóban próbáltam alkalmazni a festészetből tanultakat. Hiszen végső soron azt akartam megmutatni, hogyan látom, érzékelem a világot. Cézanne különösen fontos ebből a szempontból, hiszen a festészete tulajdonképpen arról szól, hogyan lehet apró látványelemekből összerakni a valóságot. Ugyanakkor itt nemcsak a látványnak, hanem az érintettség hőfokának is valahogy meg kellene jelennie. A viszonyt is valahogy bele kell komponálni a látványba. Ez a viszony pedig soha nem ártatlan, eleve megformált.
S ha már Cézanne-t szóba hoztam, föltétlenül szólni kell arról is, hogy a könyvbeli táj elsősorban nem az empirikus tapasztalatokból szublimált tájélmény, hanem kultúrtáj, a nyelv, az irodalom, a képzőművészet, a zene, a film kultúrvidéke. Nemcsak a könyv végén olvasható felsorolás okán, hanem a szövegolvasás folyamán is felderengenek utalások Aldous Huxley-tól Jacques Lacanig, Hamvas Bélától Krasznahorkai Lászlóig, Mircea Eliadetól Pilinszky Jánosig, képek mutatkoznak meg Fra Angelicótól Tintorettóig, Boschtól Monet-ig, filmkockák pörögnek Kubrick Űrodüsszeiájából, Fritz Lang Metropolisából, Tarkovszkij Stalkeréből és így tovább. Miként zajlott ez a befogadói, majd alkotói dialógus a megidézett művekkel? Illetve mit gondolsz, milyen klasszikus és kortárs irodalmi vagy képző- és filmművészeti hagyományban keresi a helyét új könyved, kiknek a művei között látod elhelyezhetőnek?
Folytatnám az előbbi gondolatmenetet. Nem vagyok naiv szemlélő. Ha érzékelésünkben van is valami demokratikus egyneműség, hiszen ezen a szinten működtetjük leginkább egyformán fajunk adottságait, az érzéki anyag feldolgozása már a kultúra szemüvegén keresztül történik. A nyelv is utólagos feldolgozás. Fogalmiságunk, esztétikai rendszereink eleve megdolgozzák azt, amit felfogunk. Ahogy te mondod, a táj mindig kultúrtáj is. Muszáj volt ezzel az összefüggéssel számolnom. Több kulturális rendszert bedolgoztam a szövegbe. A már boncolgatott festészet történetét, kezdve a reneszánsz perspektivizmustól el egészen Francis Bacon festészetéig, akinek festményein a borzalmas szépségbe direkt lépünk be. De a mozgókép, a mozifilm is kiemelt helyen szerepel. Ahol az emberi tényezőről kellett beszélnem, úgy gondoltam, a filmművészet nagy alkotásai a segítségemre lehetnek. Az ember világban való romboló jelenlétét a film mozgalmassága pontosabban kifejezi. Mert végső soron az a kérdés érdekelt: mit teszünk hozzá mi, emberek a világhoz? Kik is vagyunk mi? És hiába szól látszólag minden a tájról, a tóról, a végső kérdést Platón teszi fel a Phaidrosz című dialógusában: „vajon valami szörnyeteg vagyok-e, aki Tüphónnál is bonyolultabb és jobban okádja a tüzet, vagy pedig szelídebb és egyszerűbb lény, akinek természeténél fogva valami isteni és minden elvakultságtól mentes jelleg jutott osztályrészéül”.
És hogy kik a rokon lelkek számomra? – én legalábbis így fordítom le magamnak a kérdésedet. Most csak két nevet említek. Győrffy Ákos és Sirokai Mátyás azok a kortárs magyar irodalomban, akiknek a természethez való viszonyulás nem eseti történés, hanem, úgy érzem, számukra is a legbelsőbb keresések útjai vezetnek a természetbe, ami lecsapódik a könyveikben is.
Az emberi létre vonatkozó bölcseletként olvasom azt, amit a Szeretet című novelládban fedeztem fel: „ahol pedig hegyek vannak, ott születik meg az ember. Vele pedig a hiány is a világra jön. A hiány, amit még ezek a hatalmas dimenziók, ez a föld és az ég között megtörténő folyamatos fel-alá költözés sem tud betölteni.” Hogyan vonatkoztatnád ezt az összegző megfogalmazást A tóra?
Hegyek, tavak, fák, napfelkelte, vízesés, háborgó tenger, de festmények, szobrok, épületek, zenei művek is. Valahogy mindezek vonatkozásában azt érezzük, meghaladnak bennünket. A mi elménknek pedig ez kell: a nagyobbra, gyorsabbra, többre való vonatkozás, a kiteljesülés ígérete, de lehet, az önkioltódás lehetősége is, hiszen az elménk mindig saját túlterhelésére, beomlasztására törekszik, ezért a szeszek, a szerek, az izgalmak, a veszélyek, a beteljesíthetetlen vágyak és ígéretek, az elme teljesen érthetetlen módon ezt kutatja, ezt akarja átélni, mondjuk ki: a szépséggel való találkozást. Mintha szépség nélkül az irányt veszítenénk el az életben. Hogy miért nehéz hozzáférni ehhez az iránytűhöz, hogy hogyan tudunk esetleg mégis hozzáférni – számomra erről szól A tó.
És van-e élet A tó után? Milyen irányban folytatódik Tamás Dénes kultúrtúrája?
A tó kéziratának lezárása és a szöveg megjelenése között elég sok idő telt el. Ez idő alatt még elkészült két kéziratom, egy verseskötet és egy újabb kisregény, amelyek most kiadásra várnak. Ezekben maradt az a beállítottság, ami megszülte A tót. Ha A tó a diagnózis a betegségre, akkor az új kisregényem a gyógyszer. A folytatás kérdése innen éleződik ki. Úgy gondolom, hogy utóbbi munkáimban egy olyan extremitás irányába vezettem el magam, ahol felsejlett egy ember nélküli világ gyönyörűen szörnyű képe. Onnan már nem lehet továbblépni. Vissza szeretném hozni magam, hiszen úgy érzem, a szépséget nemcsak a természetben, hanem ha sokkal nehezebben is, de az emberi viszonylatokban is fel lehet lelni. Ha még írni szeretnék, vissza is kell.
Tamás Dénes író, költő, irodalomkritikus, egyetemi tanár. 1975-ben született Sepsiszentgyörgyön. A középiskolát a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőben (1990–1995), egyetemi tanulmányait a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán (1995–1999), doktori képzését a Szegedi Tudományegyetemen (2004–2006) végezte irodalomelméletből. 2010-ben védi meg doktori címét a Krasznahorkai László regényuniverzumáról írott disszertációjával. Rendszeresen közöl novellákat, elbeszéléseket, verseket, esszéket, tanulmányokat, kritikákat folyóiratokban, több önálló verses-, próza- és esszékötete jelent meg. A csíkszeredai Sapientia EMTE társadalomtudományi tanszékének tanára. Legutóbbi kötete: A tó (kisregény, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2023). Szülővárosában él.
