A szembesülés drámai hexameterei

(miskolci traumafeldogozás)

‍

Egyáltalán nem ismeretlen jelenség tájainkon az, hogy a kommunizmus hurráoptimista iparosító lendületének a rendszerváltozás után nyögvenyelős, gyakorta drámaian hosszú privatizációs folyamat volt a „természetes” folytatása. Kevesebbet beszélünk viszont ennek az emberi vonatkozásairól, és hogy ez bizony eléggé kitapintható traumákat okozhatott, hiszen gyárbezárásokkal az emberek biztonsága, megélhetése ingott meg. Lakhelyemen, egyben szülővárosomban, Brassóban ennek a folyamatnak több középpontja volt, és a privatizáció mindenik ipari létesítmény esetében más-más történetet, átalakulást eredményezett, így kevésbé körvonalazható az, hogy miként van ma jelen ez a nyögvenyslős folyamat a város kollektív tudatában, tudattalanjában, annál is inkább, hogy látszólag könnyen helyezte át a hangsúlyt, nyargalt át a turizmusra. Egy biztos: egyik privatizációs folyamatról sem született a 21. században irodalmi mű, még kevésbé dráma, hiszen az egykori ipari terek valamiféle új funkciót kaptak, a továbblépés pedig nem ihleti meg az alkotókat, mert a drámai konfliktusnak nincs táptalaja.

Azért indítottam ennyire távolról a Zemlényi Attila és Kabai Lóránt (1977–2022) miskolci szerzők által négykezesként írt Vasgyári eklógák című, 2022-ben a Miskolci Nemzeti Színház drámapályázatának megosztott első díját is elnyerő pályaműről szóló gondolatsoromat, hogy egyértelmű legyen az az információs alap, amely a dráma központi témájával való azonosulásomat részlegesen lehetővé tette. Másfelől azért is fontos ez, mert más támpontom nagyon nincs is, amely alkalmassá tett volna arra, hogy a Miskolc város identitását 1867-es felépítése óta (Diósgyőri Acélművekként) alakító, a kommunizmus évtizedeiben pedig (Lenin Kohászati Művekként) alapvetően meghatározó ipari monstrum 1989-től máig kihúzódó agóniáját kellőképpen átérezhessem. Pedig itt éppen ez az alap, hogy a város meghatározó részén, 120 hektáros területen fekvő gyár Magyarország második legnagyobb városává emelte egykoron Miskolcot, majd porba ejtette 1989 után, hogy azóta sem sikerült egészében felállnia, valami mást létrehozni a ma már romossá, ócskavassá vált üzem helyén, egyben új identitásra találnia. Számomra itt inkább a méretekből, arányokból kitapintható a történet univerzalitása: méretes és fontos dolog ejtett maradandó és ma (Google-térképen) is látható, érezhető sebet egy közösségen.

A vasgyár romos, kísérteties hagyatékát a legelőkelőbb verses formában és tizennyolc jelenetben (ugyanennyi eklogában) megjelenítő szöveg 11 éven át íródott két szerzője közös szellemi műhelyében, amelynek találkozási felülete a MŰÚT című miskolci kortárs irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat volt, amelynek mindketten szerkesztői (voltak). S bár a szöveg formailag illeszkedni látszik a színházi textusok panoptikumába, tulajdonképpen kevés teret enged a színpadi eszköztár egyéb elemeinek egy klasszikus értelemben vett, színészek által átlényegített színrevitel esetén (olvastam a Miskolci Nemzeti Színház előadásáról, azonban annak műfaja „dramatizált felolvasószínház”, amelyben a szöveg „mozgatja” a színészt). A Vasgyári eklogák bravúrosan megírt költői négykezes, amelyből hiányoznak a négykezesség törésvonalai, azonban éppen a túlzottan, helyenként követhetetlenségig veretes mivolta miatt idegenkedik a színházi tértől, még annak ellenére is, hogy a görög tragédiák stiláris sajátosságait, nyelvi világát idézi meg. A vízválasztó ebben a történet kibontakozása, kibontakoztatása, nem utolsósorban annak követhető íve: Zemlényi Attila és Kabai Lóránt az enyészet lázálmának képsoraiba invitál minket, amelyet Pásztorok, Varjak, Munkások, Gyáregységparancsnokok, Romák, Pultosok és Pitbullok népesítenek be. Azonban ha nem olvastam volna, néztem volna utána a világhálón (interjúkban, riportokban, újságcikkekben, kordokumentumokban) azoknak a referenciáknak, amelyek a szövegben megjelennek, ezekből a lázálomszerű képekből, az eklogák dialógusaiból nagyon keveset tudtam volna meg arról, hogy mi is tulajdonképpen a Vasgyár sztorija, mi az alapvető konfliktus, és ennek melyek a jelenbeli folyományai, hozadékai (magyarán: az indok, amelyért e szöveg színházi, tehát szélesebb közönségnek szánt formát öltött). A dráma alcímét adó A Beteg Kisfiú legendájának mibenlétére is ugyancsak külső forrásokból szereztem tudomást, miszerint a kisfiú nem egy valós, valamikor létezett emberi lény, hanem egy (azóta már eltűnt) graffiti, amelyet a miskolci néplélek elevenített meg amolyan romok közé hazajáró szellemként, amellyel találkozni nem jelent jót.

De más tekintetben is betolakodónak éreztem magam szövegolvasás közben, és ennek nemcsak a benne felbukkanó, tőlem egészében idegen borsodi és lovári szleng volt az oka, hanem például az a visszapörgetett, valós helyzeten alapuló múltbeli jelenet is, amelyben a hajdani üzemvezető, Énekes Sándor, a kommunista helyi potentátokra jellemző túlbuzgósággal egy fontos illetékes elvtárs, nevezetesen Vályi Péter miniszterelnök-helyettes életét sodorta tudatosan veszélybe egy 1973-as gyárlátogatás alkalmával, ez a számunkra is ismerős főbenjáró elvtársi „túlteljesítés” pedig az illető halálával végződött egy előre látható, szinte kiszámítható baleset folytán. A drámában ennek a történetnek a körvonalai alig megrajzoltak, ellenben a múltbeli képkockát felidéző jelenet drámai (nyelvi) töltetéből sejthető, mennyire fontos is ez a pillanat a városi legendáriumban, és a vasgyári „fátum” és „lélekvesztő” jelleg kifejezésében.

A dráma egyetlen kép- és jelenetsora, amelyben úgy éreztem, hozzám is szól, engem is megszólít ez a mű, az a vasgyári történetet kutató egyetemista lány, Auróra vívódása volt, miszerint neki úgy kell foglalkoznia, a köztudatba beemelnie ezt az örökséget több évtizednyi tudatos elhallgatás és privatizációs hangzavar után, hogy nagyjából már mindenki legszívesebben elfeledni, eltemetni szeretné. Együtt tudtam lélegezni a kutatása területéhez érzelmileg is kötődő fiatallal csalódásának pillanataiban is, illetve a Vasgyár területén tett látogatásának félelmetes, kísérteties momentumaiban is. Talán nem véletlen, hiszen itt a múltfeldolgozás buktatóinak – és az ezekhez kapcsolódó szenvedés – univerzális útvesztőiben kellett végigkísérni a szereplőt.

És akkor most jönne a „slusszpoén”, hiszen a fent leírtakat nem felrovom Zemlényi Attila és Kabai Lóránt Vasgyári eklógák című verses drámai jelenetsorának, hanem éppen arra igyekszem rávilágítani, hogy a helyi történetek nagyon hangsúlyosan szólnak a helyi közösséghez – mind formailag, mind stilárisan, mind pedig tartalom tekintetében. S bár vannak univerzális találkozási pontok, amelyeken kapcsolódni lehet a szöveghez, azonban ezek jobbára esetlegesek, nagyon függenek az olvasó/néző előzetes referenciáitól, tudás- és tapasztalathalmazától. Ez helyén is van így, hiszen a traumafeldolgozás nemcsak nominális, hanem hangsúlyozottan bensőséges folyamat. Amit viszont a városdrámából haza lehet vinni egy kiterjeszthető és alkalmasint módosítható változatban, az a következő gondolat: „Míg nem lesz Miskolc része a Gyár, és a Gyár része Miskolc, / addig csak eltakar, mindent újra elkapar ez a FAL.” A történet végén Auróra vezényli a falbontást, a többi szereplő pedig csatlakozik hozzá – ez itt a mentális-szimbolikus megoldás, amelynek viszont a gyár konkrét valósága esetében több műszaki akadálya is lehet éppen a méretei miatt. A köztudat szintjén azonban „bomlik a fal” a városdrámának a Miskolci Nemzeti Színházban Fandl Ferenc szignálta színrevitele által is. Immár hangja is van az ügynek, a közösségi továbblépés, megváltás lehetőségének, nem csak irodalmi dokumentuma. A fentebb leírtak fényében, egy lehetséges, városhatárt túllépő színpadi megvalósítás esetében áldásosnak látnék egy olyan populárisabb műfaji megjelenítést, mint a rockopera (Miskolctól sem idegen a rock). Persze, tudom, a szerzői utasításokban konkrét zenei idézetek, slágerekre tett utalások is vannak, azonban a veretes szöveg színpadi gördülékenysége tekintetében szükségesnek látok egy olyan támasztékot, amely egyben szárnyat ad neki, hogy fülbemászóan szóljon a közösségi múltfeldolgozás szükséges voltáról máshol is.

‍

Zemlényi Attila – kabai lóránt: Vasgyári eklógák. Prae Kiadó, 2023. 

‍