A Székelyföld és a Szászföld határvidékén – Szülőföldem szociográfiai megközelítése

Márton Árpád: A kút és a ház
I. 1. A hatvanas évek derekától gyűjtöm a feljegyzéseket szülőföld-szociográfiámhoz, megírásával mégis adós vagyok. Pontosabban: amit a kilencvenes évek elején megírtam belőle Pegazus a háztetőn címmel, az csak a kezdet. A 93 évet töltött Dávid Gyula, aki a magyar szociográfia erdélyi műhelyeit bemutató Otthonirodalom című kötetemet és a Hazatérő szavak nyomábant is szerkesztette, most pályakezdő műfajom harmadik kötetét sürgeti. Akárcsak az otthoniak, akik az 1979-es Látóhegyi töprengések megjelenése óta várják a szülőföldnek kijáró „törlesztésemet”.
Nagyszüleim és szüleim nemzedéke már elment, sürget az idő, hogy az utánam jövők számára átélhetővé tegyem mindazt, amit az előttem járók az általuk megélt történelemből a sírba vittek. Vagyis: a múlt század eleji kivándorlásokat, a két világháború okozta pusztításokat, a kulák-korszakot, az ’56-os történéseket, a Ceaușescu-féle vészkorszak tudathasadásos állapotát, a ’89-es fordulat kínálta újrakezdés reményeit és megcsalatásait.
Emlékezetük feltámasztásához ki kellett várnom azt az időt, amelyben életviláguk eseményei a maguk „világfüggő” folyamataiban megmutathatják színárnyalataikat. A szociográfia műfaji törvényei szerint ugyanis a helyi történések tényvilágának értelmezéséhez nélkülözhetetlen az időtávlat, és fölöttébb szükséges a korszak értékvilágának bensőséges ismerete. Mindaddig nem tudtam érdemi munkát végezni, amíg nem jutottam megbízható adatokhoz például „világot járt” nagyapáim és édesapám frontszolgálatáról, fogságba hurcolásáról; e tekintetben előbb a Bécsi Hadtörténeti Levéltár volt segítségemre 2017-ben; majd a szovjet táborok magyar foglyainak adatbázisa 2020-ban; e nyomra vezetésből és Dupka György kárpátaljai barátom helyszínleírásából tudtam meg, hogy édesapám Azerbajdzsánban „építette a szocializmust”; arról pedig, hogy anyai nagyapám a galíciai bekerítéskor sebesült meg és a nagyváradi hadikórházban töltött hónapokat, a családi levelek közt fentmaradt iratokból értesültem, szüleim halálát követően.
Egy gyermekkori Péter–Pál-napi népdaléneklés közben egyszer csak felcsendült: „Kerek ez a zsemle / Nem fér a zsebembe. / Ketté kéne vágni, / Úgy kell megpróbálni. // Éljen, éljen Garibáldi!” Mire megszólalt egy fiatalasszony (Orbán Sándorné Szabó Ilus): „Jaj, ezt nem szabad! Be van tiltva…!”
Folklórgyűjtő egyetemistaként arra jöttem rá, hogy a népi emlékezet tudatfoszlányaiban még ott pislákolnak a magyar szabadságharc emlékei. Akkoriban arra voltam kíváncsi, hogy az egyházi anyakönyvek ezekről vajon mit őriznek. Így fedeztem fel, hogy a Fogaras tájékáról beszivárgó görögkatolikusok 1848/1849-ben váltak Raduból Rádullyá, Drăgiciből Daradiccsá, Opreaból Óprává, s ekként lettek egyben unitáriusokká.
Amikor értelmiségi barátaimmal a Nagy-Homoród mentén megpróbáltuk felgyorsítani a tudatos szellemi építkezéseket, már nem volt lehetőségem az alaposabb helytörténeti kutatásokra. A szekuritáté ugyanis időközben begyűjtötte az egyházi anyakönyveket; gyepesi nagyapám elsővilágháborús lovasképét is temetése napján láttam utoljára, 1979 szeptemberében.
A ’89-es fordulat utáni idők kellettek ahhoz, hogy a homoródmenti egyházközségek anyakönyvei Bukarestből visszakerüljenek a Hargita Megyei Levéltárba.

2. Így tudtam meg, hogy apai nagyapám egy tizenkétgyermekes gyepesi családban látta meg a napvilágot, akik közül hatan érték meg a felnőtt kor határát. Minthogy másodszülöttként ő volt az első, aki a család támasza lehetett, 1905 végén hatodmagával kivándorolt Amerikába. A hamburgi kikötőből kifutó óceánjárónak (Graf Waldersee) 2546 utasa volt, többségük (2200) harmadosztályú hajójeggyel. Az utaslista szerint gyepesi volt Zoltán Anna, 28 éves, házas; Demeter Péter, 29 éves, házas; Moy Mihály, 38 éves, házas; Dombi Mózes, 30 éves, házas; Cseke Mózes, 18 éves, egyedülálló; Orbán Mózes, 24 éves, egyedülálló.

1905. december 29-én kötöttek ki az Újvilágban

Aki a 18. életévét töltötte, az lett (volt) az én nagyapám. Hogy miért éppen Chicago környékére igyekeztek? Miként az ottani Szabadság 50. évfolyamában olvasható, az előttük kiérkezettektől már értesültek az ottani kereseti lehetőségekről.
Az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívásának köszönhetően jutottam el 2014-ben Chicagóba, s így nemcsak a szakirodalomból, hanem a helyszínen is tájékozódhattam a múlt század eleji élet- és munkaviszonyok felől. Megtudtam, hogy az ácsmunkához értő nagyapám ágyra járóként kezdte, heti féldolláros keresettel; amikor már elérte az öt dollárt, dédnagyanyám hazahívta. A családi legendárium szerint azért, mert akkor már a Gyepes határában megvásárolt földek megműveléséhez szükség volt dédnagyapám mellett az ő munkaerejére is.
Kétszeresen is jól jártam ezzel.
Mert mi történt volna – tűnődtem el az Atlanti-óceán felett visszafelé jövet –, ha nem hallgat a hazahívó szóra? Chicagóban ma afroamerikaiak lakják a Magyarok utcáját.
Így elmondhatom, hogy gyermekkorom legnapsugarasabb nyarait köszönhetem a Gyepesbe küldött dollároknak.
Az aratást követő időszakot szerettem a legjobban, mert akkor csaknem egy teljes hónapra felköltöztünk a havasi kaszálókra. Nagyapám először a Kosárpatakán húzott fel esőtől/vihartól óvó kalibát, majd rendre a Vészkertjében, a Háromágúban, a Kisbükkfejében, hogy aztán felérjünk a Homoródfürdővel átellenben magasló Somosorr-ra. Ahol megpillantottam az első őzet. De a Háromágút sem felejthetem el, mert ott éltem át azt a drámát, amit Kányádi Sándor a Fától fáigban oly szívdobogtatóan megörökített: „Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban / fától fáig lopja magát a gyermek / Én istenem csak vissza ne / csak ne gyalog kellene / csak le ne menjen a nap a tisztásról/legalább a csengettyűt hallanám.”
Nem voltunk lovasgazdák, a gondjaimra bízott tehenek elvesztésekor nőtt meg a riadalom bennem; amikor a nap állásából ítélve már a megrakott szénásszekér elé kellett volna fognunk a jószágokat.

3. Alighogy hozzáfogtam az összegyűjtött anyag rendszerezéséhez, egy Utunk-lapkivágat került a kezembe. Makár Alajost 1985-ben arról faggattam: mi a magyarázata annak, hogy Gyepes és Kénos annyira ihletően hat a festőművészekre? Válasza meglepő volt: „Mindkét falu zárt völgykatlanban fekszik, ahol a házakat, a csűröket valóságos dióerdő borítja. Ritka jelenség ez a zordonabb éghajlatú, diófát nem nagyon tűrő Hargita-alji övezetben. De festészeti szempontból nem is ez a lényeges, hanem a levegőnek a színre gyakorolt hatása. Amelyik valósággal arra kényszeríti a festőt, hogy nyomban ecsetet vegyen a kezébe.”
A zordonabb havasalji övezetben született Balázs Imre is elámult, amikor 1979 májusában a kénosi tetőről megpillantotta a lombsátorral borított piros cserepű falut. Valósággal nagybányai hangulata van ennek a tájnak – fűzte hozzá másnap a sóhegyek világából érkező Kusztos Endre.
Aztán következett az épített örökség, a parasztbarokk felfedezése.
Az is feltűnt festőbarátaimnak, hogy egy jellegzetesen unitárius vidéken csupa „szent-faluk” sorjáznak: Homoródszentmárton, Homoródszentpál, Homoródszentpéter. Ami eleve arról tanúskodik, hogy a reformáció és az ellenreformáció alaposan megváltoztatta a tájegység felekezeti arculatát. Egyedül a „világvégén” rekedt Homoródremete maradt meg tisztán katolikusnak, a hajdani parasztvár tövében fekvő Bágy pedig reformátusnak.
’89 utáni fejlemény, hogy Szentpálon és Szentmártonban kápolnájuk van a homoródkarácsonyfalvi plébánia filiáléinak.

4. A ’89-es fordulat után barátaimmal elérkezettnek láttuk az időt, hogy Jánosfalvi Sándor István unitárius lelkész 1858-ban írt és csak 1942-ben közreadott munkája (Székelyhoni utazás a két Homoród mellett) és Orbán Balázs Székelyföld leírása 1868-as kötete után egy friss kutatásokon alapuló, minden tudományágra kiterjedő felmérést indítsunk be. És a kilencvenes évek elején mintegy 30 erdélyi és magyarországi szerző közreműködésével megszületett A Homoród füzes partján című, két kiadást megért tanulmánygyűjtemény, amelynek alcíme pontosan jelzi szándékunkat és a kötet jellegét: Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről.
Akkoriban úgy gondoltam, hogy ennek a sokszempontú rálátásnak az előnyeit hasznosítva folytathatom a Pegazus a háztetőn továbbírását. Nem így történt, mert a kötet megszerkesztése után egyrészt más irányú kötelezettségek vették igénybe az időmet (egyetemépítés, Korunk-szerkesztés), másrészt bekövetkezett a „szülőföld – szülők nélkül” állapota (Szabó Gyula), így jobbára alkalmi látogatója voltam szülőfalumnak. Inkább lélekben voltam otthon, semmint valóságosan.
Így talált rám a budapesti Nap Kiadó felkérése, hogy Magyar Szemhatár elnevezésű sorozata számára szerkesszek kötetet a Székelyföld 21. századi állapotáról.
A vállalkozás magán viseli megszületésének sorspecsétjét. Hiszen a világméretű vírusjárvány a Székelyföldön is megbontotta az élet egyensúlyát, szokásrendjét; gazdaságfejlesztési megtorpanást idézett elő. Tudomásul kellett venni a korábbiaknál is súlyosabb terheket/gondokat. Olyanokat, amelyek túlságosan is igénybe vették a székely életrevalóságot, rátermettséget, kezdeményezőkészséget. Másképpen, mint ahogy azt a történelmi kataklizmák hátterével Bözödi György a felemelkedés két világháború közötti szigeteit kereste Székely bánja című szociográfiai művében. Vagyis: nemcsak a túlélés módozatain kellett – és kell – gondolkoznunk, mint a Ceaușescu-vészkorszakban, hanem mindenekelőtt a pandémiával bekövetkezett gazdasági- és értékválság meghaladásán.
Azt is mondhatnám, hogy Kárpát-medencei szinten átélt szülőföld-élménnyel ajándékozott meg ez a munka.

5. „Van a Székelyhonban, Udvarhelyszéken két kis, malmot hajtó folyó: mindkettőnek Homoród a neve – írta Jánosfalvi Sándor István 1858-ban. – […] Mindkettő a Hargitából ered […]. Párhuzamosan folynak le dél felé […], míg Homoród nevű, szép szász falunál összefolyván, együtt mennek bele a nem messze lévő Ugránál az Olt folyamába.”
Homoróddaróc 1224 óta határtelepülés volt a Székelyföld és a Szászföld találkozásánál; olyannyira, hogy a II. bécsi döntés után is itt húzták meg a magyar–román határt. Édesapám három hónapon át itt volt határőrszolgálatban 1944 tavaszán.
Hanem a visszavonuló német csapatokkal a daróci szászok is tovább mentek.
Döbbenetes élményünk volt Balázs Imrével, Kedei Zoltánnal és Kusztos Endrével, amikor 1979 májusában az Árpád-kori evangélikus templom kulcsát elkértük: az utolsó istentisztelet gótikus képe fogadott.
Kelet és Nyugat határát jelezte és jelzi ma is az Erdélyben továbbélő gótika.

6. Cseke nagyapám 1914. október 26-án került ki a galíciai frontra, 1916. június 16-án esett fogságba Volhiniában. Egykori egyetemi évfolyamtársam, Koszta István, aki a rendszerváltás után hadtörténésszé képezte át magát, azt adta tudtomra, hogy nagyapám a szerencsések közé tartozik, mert megúszta a császári és királyi 82-es gyalogezred szinte teljes megsemmisülését. Hogy aztán hadifogolyként Nyugat-Szibériába kerüljön, Máramarosszigettől 3890 km távolságra, Tobolszk kormányzóságba, Turnisk táborába. Minthogy a Hargita alatt hozzáedződött a téli erdőléshez, a szibériai viszonyok között is teljesíteni tudta a „normáját”, és nemcsak a sajátját, hanem az egyik székelyudvarhelyi kereskedőét is. Akinek a hozzátartozói aztán nagyapám számára is elküldték a hazautazáshoz szükséges vonatköltséget.

7. Ezek után akár azt a következtetést is levonhatnám, hogy egy többszörösen hátrányos helyzetben én egy „többszörösen szerencsés” családba születtem.
a) Cseke-nagyapám, miután „haza vágta magát” a Tajgából, csak akkor tette ki a lábát Gyepesből, ha vásár volt Szentmártonban vagy őrletni kellett vinni a kenyérnekvalót; olvasni viszont állandóan olvasott; nemcsak újságokat, könyveket is, főleg télidőben; ezt a – rám is átragadó – jó szokását Chicagóból hozta.
b) Anyai nagyapám, akinek én csak a fényképével ismerkedhettem meg, azért volt „szerencsés”, mert ha rokkantan is, de élve úszta meg az első világháborút.
c) A szerencse édesapámat sem kerülte el; Hanlari 223-es számú GUPVI-táborában egy tábori lap tartotta életben; az, amelyikből édesanyám keze írásából megtudta: fogságba esésétől négy hónapra fia született; az 1948-as zabaratáskor érkezett haza – ahogy később mondta – az „Ararát tövéből” (Máramarosszigettől 2570 km távolságból).
d) Hogy én hogy kerültem az életmentő tábori lapra? Alighanem úgy, hogy születésem előtt megúsztam halálomat.

II.

1. Jóllehet a Nagy-Homoród mente egyik kicsiny falujában láttam meg a napvilágot, édesanyám elbeszéléseiből már gyermekkoromtól úgy „ismertem” Kolozsvárt, mint Recsenyéd hét határának megannyi titkát. Szüleim 1938 nyarán keltek egybe, s előbb Brassóba, majd Kolozsvárra mentek „szerencsét próbálni”. Kellett a pénz a földvásárláshoz, a házépítéshez.
Édesapám, valahányszor elkeseredett, mindig ezzel kezdte világváltozásokat idéző „összeomlás-történeteit”: a bécsi döntéssel odaveszett a Brassóban szerzett vastengelyű szekere; amikor Kolozsváron kezdett volna jól alakulni a sorsuk – bekerülhetett a Magyar Postához postakocsi-kísérőnek –, behívták Homoróddarócra, határőrszolgálatra; majd kivezényelték a frontra; jöttek az oroszok, jöttek a románok, vitték fogságba; a kollektivizálással odalettek az `1952-ig megszerzett földek és gazdasági felszerelések; `56-ban újabb leégés következett, mert pár komájával együtt kilépett a közösből; aztán visszaállt, hogy én bejuthassak az udvarhelyi gimnáziumba; `90-ben visszakapta ugyan a földjeit, de akkor már édesanyám ment el mellőle. Örökre.
Pár évig úgy látszott, hogy Kolozsváron kárpótolja őket a „magyar világ”-nak nevezett történelem. Egy magyar borokat forgalmazó újdonsült anyaországi vendéglőtulajdonos fogadta fel őket. Édesapám csaposként, édesanyám szakácsnőként tette nélkülözhetetlenné magát az Erzsébet út elején nyílt Kecskeméti-féle vendéglőben. Igyekezetüknek és megbízhatóságuknak köszönhetően szoba-konyhás lakáshoz jutottak az akkori Horthy Miklós (ma: Horea) úton, szemközt a vasútállomással – Asztalos Lajos kutatásai szerint valószínűleg a 116. szám alatt. Amennyire előny volt ez második életkezdésükben, épp annyira hátrányukra fordult a második világháború végkifejletében. Semmijük nem maradt Kolozsvár 1944. június 2-i bombázását követően. Későbbi életükben mégis mindent ahhoz a négy esztendőhöz viszonyítottak.
Kolozsvárt édesanyám annak is utána járhatott, hogy miért kerüli el a gyermekáldás. A sokat emlegetett Kese György nőgyógyász (1906–1977) eredményes kezelésének köszönhetően épp azelőtt lett várandós velem, mielőtt édesapámat behívták volna frontszolgálatra. Hogy világra jövetelem előtt megúsztam halálomat, azt közvetve egy recsenyédi honvédnak, Dáné Gábornak köszönhetem, aki 1944 nyarán „történetesen” az Árpád (ma: Traian) úti Hadtestparancsnokságon teljesített tizedesi szolgálatot. A telefonvonalak éjszakai lehallgatásából tudta meg, hogy napokon belül számítani lehet Kolozsvár bombázására, és másnap már rohant is édesanyámhoz: az első vonattal induljon haza Recsenyédre.

2. Édesapám kényszerű távolléte idején édesanyám végzett odahaza minden férfimunkát – akárcsak a társukat hazaváró komaasszonyai –: szántott, kaszált, aratott, csépelt, mikor minek volt a rendje.
Mint legyes időbenaz igába fogott barom,megrázkódik időnként a rét:miként a pók, úgy vonszoljaáldozatát egy-egy kasza.Anyám karján ülök,ki fél kezével az ekét tartja.
És ahelyett, hogy hálás lennék neki, amiért nem tett le a barázda végére, a szántószekér árnyékába, ahol egyebet sem lehet tenni napestig, csak gügyögni a tovacikkanó tücsköknek, a mesélő pillangóknak meg a fecsegő madárfiaknak – ahelyett, hogy most szépen ülnék, mintha hangyabolyban lennék, mintha darazsak marnák a testem: eszeveszettem rugdalózom anyám ölében,
és szaladnék is már egészen a patakig, pedig tudom, hogy nem vine messzire a lábam, de azért szaladnék, szaladnék, hogy lerázzam magamról a hangyákat, és lesodorjam a darazsakat; vagy még inkább repülnék a repülni tanuló madárfiakkal olyan messzire, ahol az eső születik… De hiába minden veselkedésem: anyám nem tesz le, nem mer letenni, hisz még az állatot sem hagyják Isten számában, és ahogy bír, emel mind magasabbra…
Anyám karján ülök,
ki fél kezében a világot tartja…

3. Édesanyám minden vágya az volt: ha felnövök, Kolozsvárt végezzek egyetemet.
Amikor közeledett az egyetemi felvételim ideje, édesapám eladta egyetlen jófajta bivalyunkat, a Jucit, és a homoródszentmártoni őszi vásárról hazahozott helyette egy fejőstehenet – egyetem ide vagy oda, a család tej nélkül nem maradhat –, a különbözetet pedig átadta nekem: „Eredj, fiam, próbálj szerencsét!”
Édesanyám ragaszkodott ahhoz, hogy ő kísérjen fel Kolozsvárra. Az állomás épülete, a főtéri Szent Mihály-templom, a Mátyás-szobor, az Egyetem, a Farkas utca mind-mind megnyugtató otthonosságot sugallt, és a gyermekkorból „jól ismert” részletek egykettőre hozzásegítettek ahhoz, hogy birtokba vegyem azt a várost, ahol tulajdonképpen meg kellett volna születnem.

4. Ritkán szoktam előre jelezni hazaérkezéseimet. A levél ugyanis csak jó öt-hat nap múltán jutott volna édesanyám kezébe. Ennyi idő alatt annyi minden történhetett egy országjáró riporterrel; rendszerint például az, hogy a jelzett időben az ország egészen más csücskében leledzem. A távirat rossz ómen, kímélnünk kellett egymás idegeit vele; a telefonüzenetet pedig vagy átadják a szomszéd faluból, vagy nem. Ezért aztán édesanyám ösztönös megérzéseire bíztam magam. Mert olyan még nem fordult elő, hogy ő ne tudta volna holtbiztosan, mikor érkezem. Olyanynyira nem szokott csalódni megérzéseiben, hogy amíg nem városról szállították falunkba a kenyeret, érkezésem előestéjen diadalmas arccal jelentette édesapámnak: holnap sütni fogunk. És nyomban hozzá is látott a szitáláshoz. Amiből tudhatta Ararátot-látó apám, hogy másnap együtt üljük körül a békesség asztalát.
Renitens későn kelő létemre hazautazásaimat mindig úgy intéztem, hogy lehetőleg hajnalban érkezzem. Hogy újból és újból megbizonyosodjam a „hiszem, mert képtelenség” mágikus erejéről? Mindig lobogott a tűz a kemencében, szép magasra nőtt a tészta a tekenőben. Mellesleg a csodaszámba menő és immár kiveszőben lévő hajnali rituálé nem is nekem szólt, hanem az unokáknak: ha még hirtelenebbül megyek el, mint ahogy érkezem, legalább házikenyeret vihessek magammal a gyerekeimnek.
Nem voltam én mindig későn kelő persze. Holott a szemem már diák koromban is nehezen alkalmazkodott a – kakasszóval hírül adott – hajnalhasadáshoz. Elég volt édesapám szöszmötölése a félhomályban, s én máris pattantam ki az ágyból. Vakáció ide vagy oda, tiltotta az önérzetem, hogy bevárjam kíméletesen hangzó, ám annál félreérthetetlenebb ébresztését: „Négy óra múlt, fiam, a tehenek mindjárt elrágják a jászlat…”
Abban az időben a szüleim jó másfél évtizeden át fejőgondozók voltak a közös gazdaságban. Tizenöt-húsz tehén ellátása, fejése hárult rájuk, amellett hogy a mezei munkából is ugyanúgy kivették részüket, mint mások. Építeni akartak, hát meg kellett fogniuk a dolog végét. Örültem, hogy két-három hónapon át én is segítségükre lehetek. Ettől ugyan még nem jutott kevesebb gond édesanyámra, de legalább a ház körüli dolgokat kapkodás nélkül elvégezhette reggeliben, amíg indulnunk kellett a mezőre.
Ezeknek az ébresztés nélküli ébresztőknek köszönhetem, hogy szülőföldem immár a hajnal színváltozataival él bennem. Mentem édesapám mellett, egyik gübbenőből a másik ásításba lépve, és egyszer csak szokatlan látvány verte ki szememből az álmosságot: a messzi földről kenyérnekvalóval hazatérő kápolnásfalusi szekeresek vonulása. Ahány szekér, annyi lobogó fáklya, és a gyeplőt egyikben sem tartotta kezében a gazda: a gabonára dőlve, pokróccal betakarózva az igazak álmát aludta. A lovak mégis mindig hazataláltak.
Azóta sokszor felvillant előttem ez a kép. A szülőföld az, ahová behunyt szemmel, megeresztett gyeplőszárral is eltalálhatsz.

5. A véletlen úgy hozta, hogy édesapám hetvenkettedik születésnapjára érkeztem haza 1986. június 7-én este. Csöndes borozgatás közben egyszer csak szóvá tettem: legfőbb ideje, hogy végre kíméletesebben bánjon az egészségével. A múltkoriban is mennyire ránk ijesztett, amikor elkapta volt az a hideg eső kaszálás közben a mezőn! Azt sem tudtuk, hogy a vese- vagy a tüdőgyulladástól féltsük-e jobban…? Miért lót-fut megállás nélkül még most is naphosszat? Miért hajtja magát a hetvenen túl is annyira? Amit akart, elérte: a két keze munkáját dicsérő családi ház felér egy életművel. Hiszen egész életében ehhez gyűjtött, ezt építette. Ami pedig a megélhetéshez kell, úgy-ahogy kikerül…
– Hull a cserép a házról, fiam; a csűrt is teljesen újra kellene födni, annyira foghíjassá vált…
Tekintete valahová a messzeségbe révedt. Nem akarta, hogy észrevegyem, mennyire fáj neki: bár három nagy világomlás után mindig újra tudta kezdeni az életet, erejéből és tehetősségéből arra mégsem futotta, hogy az anyai nagyapám által építtetett istállót is újrarakassa. Kíméletesnek szánt – ám korántsem épületesre sikeredett – gondolattal rukkoltam hát elő:
– Legjobb lenne az egészet lebontani…
– De könnyen beszélsz, fiam! És aztán ki épít másikat helyette…?!
– Minek másikat, édesapám? Tudtommal az öcsémnek sem az a leghőbb vágya, hogy…
– Akkor sem hagyhatom fedél nélkül szegény tehenet, ameddig csak kaszálni tudok neki…
– És a tinó…? Meg az idei borjú…?
– Inkább fojtottam volna meg őket, amint az anyjukból kijöttek…?! Nem vitt rá a lélek. A gazdaság istállójába sem vezethettem be egyiket sem, mert az éjszaka leple alatt vittek be oda éppen eleget…
– Ha ez így megy tovább, maholnap kaszálás közben jön édesapámért a Nagy Kaszás…
– Bár legalább egy csikóm nyargalásznék a kertben – sóhajtotta elnyújtottan.
– Még csak ez hiányzik! Hát nem elég, ami van…?!
– Tudod, fiam, mostanában gyakran eszembe jut, hogy milyen szép csikókat nevelt annak idején Nagy Gábor bácsi. Pedig akkoriban már alig volt ára a lófélének. Most pedig egy pár harmadfű csikóért autót lehet venni. Nem fájna többé az én fejem, hogy mi lesz ezzel a csűrrel, ha legalább egy olyan csikóm lehetne, amilyeneket Gábor bácsi nevelt…
Már nem tudhatja meg édesapám, hogy középiskolás éveim máig sugárzó élményével ajándékozott meg akkor este. A régóta elhunyt Nagy Gábor bácsi nevének hallatán először arra gondoltam, hogy, lám, holtában is mennyire hasznos lehet az ember, ha életében szépre, jóra, nemes dolgokra törekedett; ha azt tette, amit önmagáért és másokért – akár a körülmények ellenére – tennie kellett. És egyszer csak magam előtt láttam Gábor bácsit, amint jön elő kedvenc csikójával a májusi kertből. Aztán egyetlen, alig hallható füttyjelre a kiscsikó párnaként terült feje alá a gyepre. S mivel a szemem láttára történt mindez, később már abban sem kételkedtem, aminek szemtanúja nem lehettem. Évekig jártam ugyanis csodájára ennek a csikónak. Hanem egyszer – hiába mentem. Érdeklődésemre, hogy merre keressem, újracserepezett házukra mutatva Gábor bácsi azt felelte: „Hát nem látod? Felszállt a háztetőre…”

Elhangzott az E-MIL Vannak vidékek konferenciáján, Sztánán, 2021. szeptember 31-én.