A szabadulás útvesztői

Colson Whitehead A föld alatti vasút című regénye fontos kommentár az amerikai rabszolgatartó rendszer kegyetlenségének sokarcúságáról és a belőle való kimenekülés lehetetlenségéről. Megértéséhez hasznos Kathryn Schulz tanulmánya, mely a regény és az utóbbi években a populáris kultúrában is egyre nagyobb érdeklődésre számot tartó föld alatti vasútmetafora kapcsán kontextualizálja az amerikai nemzeti mítosszá vált, a rabszolgák északra szökését elősegítő 19. századi hálózat jelentőségét. Az általános képzetek ellenére a „vasút” nem egy központilag szervezett-irányított hálózat volt, hanem gyakran egymásról nem tudó egyének és kiscsoportok akciói révén történtek a menekítések, amelyekben a fehérek által (át)írt, utólagos visszaemlékezésekre épülő narratívák esetenként túlértékelik a fehér abolicionisták számát és szerepét; az újabb kutatások kiemelik, hogy a föld alatti vasút talán a legkevésbé népszerű menekülési mód lehetett, a legtöbb rabszolga nem is északra, hanem inkább Florida, Mexikó irányába, délkeleti őslakos amerikai közösségekhez stb. igyekezett, s leginkább a szabadsága kiváltásával próbálkozott szökés helyett.1 Innen nézve érthetővé válik, hogy a címben kiemelt motívum miért lesz csak esetleges szereplője a regénybeli történetnek: Whitehead nem pusztán a metaforát materializálta (a műben szó szerint értendő a föld alatti vasút, amelyről viszont nem derül ki, hogy ki építette, teljes működését senki sem látja át, gyakran az állomásfőnökök sem tudják, merre visz a vonal, vagy nem önszántukból foglalkoznak vele), hanem a mítoszának lebontására vállalkozott.
A cselekmény középpontjában Cora áll, tizenéves rabszolga egy gyapotültetvényen, az ő szökésének, saját sorsa és szökevény-állapota értelmezésének stációit ismerjük meg. A fejezetcímek szemléltetik a struktúrát: egy-egy mellékszereplő sorsát bemutató fejezetek váltakoznak azokkal, amelyek Cora tapasztalatait rögzítik különböző amerikai államokban, ahová egy kivétellel a föld alatti vasúttal érkezik. Mivel a mű a rabszolgaság és a kizsákmányolás különböző aspektusai megmutatásában, illetve a szabadságnak nem mint absztrakciónak, hanem konkrét lehetőségnek-lehetetlenségnek a definícióiban érdekelt, a cselekmény „földrajziasítása”, a terek kitüntetett jelentősége értelmezhető úgy is, mint az emlékhelyek tetten érésének kísérlete, ahogy arra L. Varga Péter hívja fel a figyelmet.2 Cora különböző tágabb-szorosabb terekbe kényszerül, melyek új tapasztalati módokat jelentenek, újfajta rálátást a világ működésére. A kirekesztettségen belüli kirekesztettség logikáját látja az ültetvényen, ahol a normától eltérően viselkedő nőket tömörítő kunyhóba száműzik rabszolgatársai, s az is nyilvánvaló, hogy nőként többszörösen kiszolgáltatott, a fehér és a fekete férfiaknak egyaránt. A „haladó”, a szabad színes bőrűek társadalmi integrálódását elősegítő programokat (valójában szifiliszes és sterilizációs kísérleteket) működtető Dél-Karolinában a múzeumban a rabszolgák sorsát bemutató diorámákban kell szerepelnie, így a történelmi igazság fogalma kérdőjeleződik meg számára; máskor padlás rejtekéből lesz rálátása az észak-karolinai gyakorlatra, mely szórakoztató parádévá avanzsálja a morbid erkölcsi tanulságként végrehajtott kivégzéseket. A mű elején megismert ültetvény ellenpontja a Valentine-farm lesz, amely a szökevények és szabad színes bőrűek önszerveződő közössége számára a szabadság utópikus terévé válhatna – és ahol Corának saját szobája van. De ahogy rájön arra, hogy az ültetvényen nagyanyjától örökölt apró kis kertecskéje csak illúziója annak, amit a magántulajdon jelent, úgy a szabadság elérése is káprázatnak bizonyul; hangsúlyozódik a színes bőrű közösség heterogenitása, az azon belüli különböző érdekek, s így nyilvánvaló: nincs egyetlen közös szabadságeszmény sem. A lány szabadságkeresése összefonódik az őt elhagyó, gyűlölt anya keresésével, akinek történetét az egyik legerősebben és legszebben megírt fejezet árnyalja; ilyen hatásos az Ethelről, a gyerekként misszionáriusi hivatásról álmodó nőről szóló rész is, míg a többi portréfejezet erőtlenebb, inkább csak a szándék élteti őket, hogy megmutassák a különböző lehetséges egyéni és csoportos (faji, gazdasági, érzelmi) motivációkat, amelyek fenntartják a rabszolgaság intézményét; azt, ahogyan mindenki igyekszik élősködni rajta, még akkor is, ha meg­győződéseit nem osztja.
Whitehead mindezt nagyon távolságtartó, szenvtelen hangon beszéli el, ami a regény egyik erénye: nincs szükség könny­fakasztó pátoszra, a tényként sorolt mindennapi atrocitások oly rettenetesek, hogy az ingerküszöböt önmagukban elérik. A regény más tekintetben sem szépeleg: az elnyomás a sorsközösségben lévő rabszolgák körében is kitermelődik – intrikáik, gyűlölködéseik közepette kevésszer jelenik meg az a fajta szolidaritás, amire számítanánk; ráadásul Corából sem alkot túl szerethető karaktert csupán azért, hogy együttérzést váltson ki: „Máson látni láncot, és örülni, hogy nem te hordod – ennyi jószerencse van engedélyezve a színeseknek, de még ezt is beárnyalja a félelem, hogy mi vár legközelebb.” (239.)
Ennek ellenére A föld alatti vasút nem egy túl jól megírt regény. A cselekményalakítás a hollywoodi típusú történetmesélés fogásaira épít, ami nem lenne akkora gond, hisz a fordulatok annak a szándéknak rendelődnek alá, hogy minél többféle rétegét meg lehessen mutatni annak a társadalomnak, amely fenntart egy ilyen rendszert, és hogy nyilvánvalók legyenek a jelennel való párhuzamok is. („Cora úgy gondolta, új bevándorlóhullámok váltják majd fel az íreket is, más, de ugyanolyan nyomorult népek közül valók, s a folyamat megismétlődik. A gépezet dohog, zúg, és működik tovább.”) A megmutatás viszont gyors vázolás marad – 300 oldalban ugyan, de minden bekezdés olyan, mintha csak összefoglaló lenne. Az idősíkok váltakozásai, az éles vágások sokszor zavarosak (lehet, hogy az angol igeidőrendszer alkalmasabb a múltbeli események közötti viszony érzékeltetésére, s ez magyarul nem jön át); a szereplők megformáltsága is elégtelen, például a Cora szökéseit segítő Caesar vagy Király sem teljes értékű figuraként jelenik meg, hanem narratív eszközként. Nem kevésbé zavaró a mű didaktikussága: szinte oldalanként találunk tanulságos tételt, magyarázatot a mindentudó E/3 narrátortól vagy valamelyik szereplőtől. Ez a vázlatosság nem pusztán elidegenítő, nem csak a befogadás lehetőségein ront. Például a rabszolgavadász alakja kidolgozatlansága révén beletorkollik a „főgonosz” sémájába, s azáltal, hogy az ő és társai „típus” voltát a nar­ráció többször hangsúlyozza, szembemegy a regénynek azzal a hangsúlyos törekvésével, hogy árnyalt képet nyújtson, s a rabszolgaságot és a mindent leigázó „amerikai imperativus”-t (243.) éltető attitűdöket ne csak izolált esetekként tüntesse fel, hanem intézményesültségükre mutasson rá.
Sári B. László észrevétele, hogy a regény mint műfaj/forma válik alkalmatlanná A föld alatti vasút esetében,3 inkább úgy pontos, hogy Whiteheadnek nem sikerült a regényforma lehetőségeit kihasználnia. Ennek ellenére a 2017-ben elnyert Pulitzer-­díjat tematikus megoldásai és szemlélete igazolják, amelyek révén elementáris erővel kimozdít azokból az önmegnyugtató tév­képzetekből, amelyekkel a rasszizmust és az idegengyűlöletet akár Amerikából, akár innen nézzük.

Colson Whitehead: A föld alatti vasút. Ford. Gy. Horváth László, 21. Század Kiadó, Bp., 2017.
Jegyzetek 1 Kathryn Schulz: The Perilous Lure of the Underground Railroad. The New Yorker, 2016. aug. 22., https://www.newyorker.com/magazine/2016/08/22/the-perilous-lure-of-the-underground-railroad2 L. Varga Péter: „Aki látni akarja az országot, az vonatozzon”. Dunszt, 2018. máj. 11., https://dunszt.sk/2018/05/11/aki-latni-akarja-az-orszagot-az-vonatozzon/3 Sári B. László: A szökés metaforája. Magyar Narancs, 2019/15, https://magyarnarancs.hu/konyv/a-szokes-metaforaja-118829/?orderdir=novekvo