A spaghettiwesterntől az Oscarig

Semmi bajom DiCaprióval, mégis teljesen azonosulni tudtam azokkal a bölcsmondókkal, akik a közösségi hálón szóvá tették: mindenki „odasvissza” van DiCaprio Oscarjától (végre!!!) – miközben alig esik említés Ennio Morriconéról, aki csaknem 600 film zenéjének megírása és sok évtizednyi karmesteri munkája után nyolcvannyolc évesen nyerte el az igazi Oscart. Igen, így kell mondanunk, hiszen Morricone eddig is Oscar-tulajdonos volt: 2007-ben teljes életművéért vette át az aranyférfit – de... az más. Ez most az egyedi és konkrét elismerés, nem a nagy öregnek járó, merőben tiszteleti gesztus.
A ma is ízig-vérig olasz Morricone és egykori iskolai padtársa, a legendás Sergio Leone filmrendező neve elválaszt­hatatlanul kapcsolódik össze. 1964-ben Leone volt ugyanis, aki felkérte Morriconét, hogy készítse el néhány betétdal hangszerelését az Egy maréknyi dollárért című filmalkotásához. Ekkoriban (s a következő évben) Morricone épp az Új hangzások névvel ellátott improvizációs csoport munkájában vett részt. Miközben Leonénak hangszerelt, a tagadhatatlanul John Cage hatása alatt álló Új hangzásokkal a zenei instrumentumok nélkül keltett hangvilág kísérletezésében jeleskedett. A következő Leone-filmekben (Volt egyszer egy Vadnyugat, A Jó, a Rossz és aCsúf, Egy marék dinamit, Volt egyszer egy Amerika) Morricone annyira éretten és művészi arzenáljának teljességében mutatkozott meg filmzenei alkotóként, hogy Leone megfordította a szokott sorrendet: mindaddig nem kezdtek hozzá a jelenetek kidolgozásához és forgatásához, amíg Morricone zenéje el nem készült. A rendező a kiváló minőségű zenéhez igazította a jelenetek ritmusát, s a forgatáskor nem egyéb, mint a hanglemezről lejátszott zene diktált Charles Bronsonnak, Claudia Cardinalénak, Clint Eastwoodnak vagy éppenséggel Henry Fondának.
Az olasz vadnyugati filmek zenéjében (ezt tükrözi amúgy a nem túl aranyos spaghettiwestern megjelölés) az amerikaiság konvencionalitásait nyilván sűrűn átszövi az olasz elem. Morricone esetében azonban ezt egyértelműen felülírja a nagyszabású és romantikus áradás. Másfelől azonban olyan fonikus elemeket is becsempészett zenéjébe, amelyek nem a magas zeneművészet és koncerttermi „felszerelések”, hanem a mindennapi testközeliség köreit idézi (lám, az Új hangzások nyoma!), így a taps, a fütty, a különféle súrlódások zaja, a parasztfurulya, a kisharang, a szájharmónika, a szövegtöredékeket vagy épp csak magánhangzókat éneklő emberi hang újból és ismét determinálja a Morricone-filmzenét, gyakran annyira, hogy ez képezi a premier plant, s a nagyzenekar mintegy alákúszik: bázist, testet, kontraszt-lehetőséget biztosít ehhez a banalitásból artisztikussá nemesedő síkhoz.
De mesteri az a tudás és kifinomultság is, amellyel Morricone a filmhangulatra rádolgozik – vagy épp ellenpontozza azt. A több száz film után – amelyek között ott találjuk a Koltai Lajos-féle Sorstalanságot (2005) is – ki sem csodálkozhat, hogy az irigységet, a féltékenységet vagy a kapzsiságot csakúgy zenébe tudja formálni, mint a nyargalást, a fülelést vagy a várakozást. Ha a pergődobbal alapozott indulótempón egy szál trombita képes a mexikóiságot történelmi léptékben is drámaivá tenni, hogy is ne formálódna Morricone partitúrájában világteljességgé az élet értelem-nélküliségének felismerése, az egzisztenciális vákuum, a szív megszakadásával fenyegető szerelmi reménytelenség a filmdrámák zenéiben...
Morricone csak a 80-as évek közepétől számít igazán „amerikai” sztárkomponistának (1986-ban, A misszió zenéjének megírása után hatalmasat ugrott az árfolyama), az egymáshoz semmiben sem hasonlító rendezőkkel – például Warren Beattyvel és Giuseppe Tornatoréval, Brian De Palmával és Mike Nicholsszal – mégis egyaránt szót tud érteni, allűrmentesen és szívósan képviseli saját művészi koncepcióját, miközben nem véti el helyét a filmegészben. Ám film ide, film oda, a tavalyi cannes-i Morricone-hommàge és a 2016-os Oscar után is Janus-arcú muzsikusnak mondja magát, akinek a film csupán „alkalmazott” múzsája, míg kortárs zenei munkásságát visszatérésnek tekinti fiatalon elhagyott szerelméhez. „Mi a különös ebben? – mondja erre nyolcvankilencedik esztendejében Morricone. – Ki ne akarna fiatalon a legjobb karmester, zeneszerző lenni? Olyan műveket alkotni, amelyekkel hozzájárulhat a korához és a zeneirodalomhoz?”