.svg)
Fejér Bernadett munkája.
Volt a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémiának egy tiszteletbeli tagja, aki, bár nem tartozik a legismertebb komponisták közé, kétségkívül helyet talált a zeneirodalmi kánonban. Nem kevés művet írt, de kevés maradt fenn a közösségi emlékezet rostáján. Júliusban van százhetven éve, hogy Ottorino Respighi Bolognában meglátta a napvilágot.
Már kisfiúkorában megmutatkozott, hogy leginkább a muzsika köti le a figyelmét, hegedülni tanult. 1891-ben beiratkozott a Liceo Musicaléba, egy év múlva pedig már a zeneszerzés mesterségével kezdett barátkozni. 1902-ben Szentpétervárra utazott, itt a nagy Rimszkij-Korszakov bővítette hangszerelési tudását. Nem fér hozzá kétség: Nyikolaj Andrejevics műhelyében Respighi mindent hasznosított, amit csak lehetett, a Rimszkij-Korszakov megtestesítette orkesztrációs igényesség és fantázia egész életművét áthatja.
Bolognába visszatérve zenekarokban hegedült, brácsázott, zongorázott, vezényelt. Közben rövid ideig Max Bruch vette szárnyai alá Berlinben. Sokat tanult Debussy és Richard Strauss műveiből is, elsősorban a kompozíció és a stílusok vonalán.
1913-ban kinevezték a római Santa Cecilia Akadémia zeneszerzéstanárává. Tizenegy esztendő teltén a Santa Cecilia igazgatója lett, két év múlva mégis visszavonult, hogy a zeneszerzésnek éljen. Tanári állását azonban a zeneszerzői mesterképzőben fenntartotta, itt számos jeles tanítványa volt – többek között Farkas Ferenc, akinek elévülhetetlen érdemei vannak a kolozsvári zenészképzés terén is.
Respighi az 1916-ban írt Róma kútjai című zenekari darabjával – illetve a folytatásként született Róma fenyőivel és a Római ünnepekkel – lett mondiális hírű szerző. A Róma kútjait azonnal felvették repertoárjukba a világ legnevesebb karmesterei és zenekarai, így zeneszerzői hírneve szinte futótűzként terjedt.
Eszményként és bármikori ihletforrásként Respighi számára ott tornyosult a barokk kor Itáliájának dallami hagyatéka, zenei étosza, sőt néhány művét még korábbi, reneszánsz és középkori témák ihlették, ezek feldolgozásával két antik tánc- és áriasorozatot készített (műveire ismételten ráragasztották az „új-régi” zene címkét). Az itáliai barokk hagyományainak nagyra értékelése azonban akkor is megmutatkozik, amikor nem barokk témát dolgoz fel. Ilyen műveknek számítanak a fentebb sorolt, egyenként négytételes szimfonikus költemények is, amelyekben elsősorban a zenei színezés mesteri burjánzása ragadja meg a hallgatót, a dallami invenció maga mintegy csak kiszolgálója a hangtablók hatásainak. A három szimfonikus költeményt összefoglalólag „Római triptichonnak” is szokták nevezni.
A Róma kútjai (1916) igazi impresszionista szimfonikus költemény. Respighi maga is ír erről a partitúra első lapján közzétett programban: „Ebben a szimfonikus költeményben a zeneszerző azokat az érzéseket és látványokat kívánja kifejezni, amelyeket Róma négy kútja keltett benne abban a napszakban, amikor jellegük a leginkább összhangban van a környező tájjal, és amikor szépségük a legékesebben szól a szemlélőhöz.” Respighi mintha csak Monet ikertestvére volna, aki elkíséri a festőt a roueni székesegyházhoz, hogy annak mindenféle fénye-színe közel kerülhessen a befogadó szemhez és lélekhez. A Róma kútjainak ősbemutatója 1917 márciusában volt, de az igazi sikert 1918 hozta meg, amikor Milánóban Toscanini vezényelte – aki egyébként váltig támogatta és ösztönözte a Róma kútjainak elkészültét.
A Róma fenyői (1924) a „triptichon” második darabja. (A fenyvesek rendjén elsőbben a Villa Borghese, majd a katakombák, a Giancolo és végül a Via Appia fenyői a tételek témái.) A római közönség és a kritika kedvezően fogadta a szimfonikus költeményt, vélhetőleg ez is közrejátszott abban, hogy egy év múlva már Budapesten is bemutatták. A gyakorlatilag szerzői estnek számító hangversenyen Respighi maga dirigált.
A Római ünnepeket szerzőnk 1926 és 1928 között írta, négy tételének témája az ókori Róma négy ünnepe. A darab premierje New Yorkban, a Carnegie Hallban volt 1929. február 21-én, a drága öreg Toscanini vezényelte a New York-i Filharmonikusokat.
A három Róma-darab közül ez a mű a leghosszabb, a legösszetettebb. Respighi feltehetően tudatosan törekedett a korszak zenei és más stílusainak egységbe foglalására. Egyformán merít Stravinsky korai korszakából, Bartók, Schönberg, Debussy, Ravel és Richard művészetének szelleméből. Respighinek ez a műve a legkevésbé programmal alátámasztott a három szimfonikus poéma közül.
JAKABFFY TAMÁS
