A „rettenetes” megfogalmazása és feloldása (2.)

Márton Árpád: Vázlat
Folytatás előző lapszámunkból
Szabó Lőrinc esetében dátumszerű pontossággal lehet a költő poétikailag éretté válásának pillanatát is megjeleníteni: 1920. május 4. Ugyanis az ötvenes években megtalálja az első olyan versét, amelyet – emlékezete szerint – valamilyen cenzúra ugyan eltiltott a Nyugatban való megjelenéstől, de az első nagyhatásúan megfogalmazódott vers a kriminalizálódott poétikai termékei közül. Leírja egy papírdarabra, és egy gombostűvel a vers eredetijéhez hozzá tűzi emlékezését, amelyben elbeszéli a vers bemutatását Babitsnak, és megeleveníti a mester kétségbeesett becsülését:
„Harmincnégy évvel ezelőtt, 1920 tavaszán, írtam ezt a próza-verset. Akkoriban hirtelen nagyon megcsömörlöttem azoktól az impresszionista-parnasszista kísérletektől, amelyekkel Babits Mihályt felkerestem, amelyekkel a barátságát megszereztem. Nyilván aktuális élmények hatása alatt írtam aztán, talán harmadik vagy negyedik prózai költeményként, ezt a verset. Délután elvittem Babitsnak. Könyvtárszobájában, a díványán fekve olvasta végig; utána remegni kezdett, s azt mondta, hogy »ennél nagyobb verset Vörösmarty óta nem írtak«. Minthogy addigi írásaimat csak kitűnő ígéreteknek tartotta, ez a dicséret egészen elkábított. Nem is tudtam hinni neki, és nyilvánvaló, hogy Babits dicséretében elsősorban a saját félelmei szólaltak meg. A verset a román megszállás alatt meginduló Nyugatban közölni akartuk, de a román cenzúra törölte. Később pedig már magam tartottam vissza, bármennyire hatalmas élményem fűződött hozzá. Az eredeti kéziratot most megtaláltam, s legépeltem, hozzáfűzvén ezt a történeti magyarázatot. Bp. 1954. április 18.”1
Vele „barátságát megszereztem”. Nemsokára, július 2-ától már lakásába is befogadja a mester. És ezzel elkezdődik egy évtizedig tartó küzdelmük.
Szabó Lőrinc pályakezdő évtizede a korában helyét kereső fiatal költő széttekintése a létező világban, és az ebben a létezésben az ember helykeresése. A metafizikai értelemben felfogott létező és a történelmi időben megnyilvánuló „rettenetes” sorsok elbeszélésének szembesítése. Poétikailag: a létezés jelenbeli állapotának rögzítése a vers kriminalizálódásával. A „rettenetes” felismerése. Megfogalmazása. Ennek formálását próbálgatja versen kívüli szövegek megalkotásával. Korábban egy Szent Ágoston-fordításba rejtett szövegben, a kozmikusba belegondolt pusztulás és a létezés összehangolásának elgondolásával, majd pedig egy csak napilapban publikált vers párbeszéd formájában rögzített mottójával.
A Szent Ágoston-szövegben 1925-ben ekként:
„De befogad téged a föld s az ég, mert te betöltöd őket? Vagy betöltöd, és túlcsordúlsz rajtuk, mert nem bírnak befogadni? S hova ömlik, ami megmarad belőled, ha már túlcsordúlt veled az ég s a föld? Vagy nincs szükséged semmire, hogy összetartson, te, aki mindent összetartasz, mert mindent, amit te töltesz meg, összetartva töltesz meg? Nem az edény, lelkeddel súlyosult sok edény, építi föl roppant vázaidat, mert széttörik a váza, törik az edény s te nem ömölsz ki belőle. S mert téged, Egész, semmi se bír befogadni egészen, részben fogad be minden, s minden ugyanabban a részben? Vagy egyik az egyiket, a nagyobb a nagyobbat s kisebbet a kisebb? Van részed, amelyik nagyobb, kisebb is van az egészben? Vagy mindenütt egész vagy és semmi se fogad be egészen?”2
A dialogizált mottóban pedig nemsokára ekként:3
A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni.
B: Nem lehet változtatni? Hisz ez még rettenetesebb!
Ez a mottó vezet a leépülő szerepek okozta kétségbeesés személyre vonatkoztatottságára, amely két költőtársa – Juhász Gyula és József Attila – később átélt pusztulásának előképe: „s mint cellábazárt néma őrült,/ki csak dühöng s ajtót nem lel sehol:/mellében futkos és ugat/egy új, vad, állati sikoly.”
A versbeli megfogalmazás modellje, „a szürkeruhás fiatalember”,4 aki példázatosságával magának Szabó Lőrincnek pályája első évtizedbeli pozícióját is megjeleníti, a kriminalizálódott világban magára vállalva a tehetetlenséget, a szereptelenséget, az emberi sorsként jelentkező cselekvésképtelenséget. Ugyanakkor ezzel a verssel kezdődik Szabó Lőrinc eszmélkedő korszaka, amely első négy kötetét követően – 1927 és 1928 idején – előkészíti az emberi sors kriminalizálódásából következő pozicionáltságát: amelyben rátekinthet a létezést az emberi szereptelenné válással szembesítő létköltészet bezáruló világára, megformálhatja a hagyományos lírai pozíciót végveszélyben láttató sorstalanná válás rettenetét, rátalálhat hatéves kötetbeli hallgatás után a Te meg a világ személyiséglátomásának elkövetkező felépítéséhez.
Első világirodalmi rangú kötetével, a létezést megrágalmazó Te meg a világgal éppen egy másik, klasszikus modernségű költőt, az ekkori szomszédságában, Budapesten a Siestában gyógykezelésen ápolt Juhász Gyulát látogatva lép bele újabb kötete megújuló poétikai világába.5 A beteget segítő alkalom egyben a Te meg a világ kötet költői módszertanának megalapozása. Az őrült költővel való „együttdolgozás” ahhoz a módszerhez segítette Szabó Lőrincet, amely a korábbi dramatizált lázadó perlekedéseket egységes szöveggé szervezhette. Az aktor és néző küzdelme nem más a vers szövegében, mint Szabó Lőrinc színjátéka az életben Juhász Gyula lelkéért. Ami az egyik ember számára néhány fájdalmas-világos pillanat maradt az éjszakába vezető útján, az a másik költőt megmentette a haláltól, költészete elnémulásától.
Az ebből kialakuló, világirodalmi érvényű poétikai verstípus születésének, tudatosodásának pillanatát szintén napi pontossággal dokumentálja Szabó Lőrinc egyik, kötetbe fel nem vett, de a Kilényi-hagyaték alapján Juhász Gyulával való találkozásaira utaló, krimit szimuláló költeménye, melyet az ekkor fordított, a háborúutániság személyiségromboló hatását bemutató Remarque-regényével is kapcsolatba hozhattam, bárha valójában Juhász Gyula személyes terápiájával kötődött össze, Babits után a klasszikus modernség másik magyar szerzőjével való kapcsolódásból alakított szövegformálásban: Találkozás (Pesti Napló, 1930. január 26.). Kedvenc szórakozását, a filmet utánozza-parodizálja. Ugyanakkor ennek során zajlik le a döntő versformáltsági váltás: a külvilági, a költőtől független narrációs történet áttevődik a mű tudati világába, szövegének dialogicitásában testesül meg.
„Menekűlsz és nincs kegyelem,/menekülsz valami elől,/– te tudod, mi a bűnöd!/Lelkednek vére melegen/ömlik és borzadva tűröd:/»Ments meg, ész, álarc, fegyelem!«”
A vers zárása ezáltal az aktor és néző szövegen belüli szembefordulását eredményezi a dialogikusan összefont szövegben. „Magamban”, a „rettenetes” megalkotásával, amelyet zártsága okán Pilinszky majd a Kant–Laplace-elmélettel vél azonosítani: „mondd, fáj? birod? – Szánalmamat/érzi futva benned a hála/s elrémülök, mikor riadt/tekintetedből visszacsap/a válasz,/mondván, hogy: ismersz,/magadat!”
Valójában ezzel zárul Szabó Lőrinc költői ifjúkora, a kriminalizált világlátás, és beletalál az aktor sorsképletét és a néző léthelyzetét összeszövő „rettenetes” világképbe.

* * *

Ezzel megszületik az a kegyelmi pillanat, amellyel Szabó Lőrinc mind a hazai, mind az európai irodalomban egy személyére alakuló, egyedi jellegű, de világirodalmi jelentőségű versalkotói formát alakít. Ez lesz a Te meg a világ 1933-ra kötetté szervezett világa. Benne a hagyományos költői poétika mint aktor a „rettenetes”-ként szemlélt létezéssel szembesül. Az aktor és a néző szólamának vitája ebben az öröknek vélt téridőben vállalja a sorsába zárt ember védekezését a pusztítására szerveződő erőkkel szemben. Nem elfogadással, hanem az oppozíció felépítésével zárja az ember köré a kiszolgáltatottság rendjét. Felfedezésére poétikájában büszkén, személyiségi szorongatottságában kétségbeesetten. Mintha a Te meg a világ személyiséglátomását egyfajta zárt rendbe, a „rettenetesség” szerkesztettségébe akarná zárni.
Nemzedéke kritikus személyiségei a kötet szerkesztését segítve dicsérték, tanácsaikkal várták,6 utókora a klasszikus teljesítménynek kijáró elismeréssel keresi már életében kánonbeli helyét.7
A legismertebb és egyben a legsikerültebben megoldott Te meg a világ-vers szerintem a Semmiért Egészen, amelyikben először sikerült a vers szövegében – méghozzá kezdő felütéssel – megjeleníteni magát a poétikai formációt jellemző kifejezést: „Hogy rettenetes, elhiszem,/de így igaz!”
„Az első két sorát éjjel gondoltam el, reggel megfogalmazva találtam a fejemben.” Ennek folytatása a konkrét vers alkotását kísérő külső alkalmatlanságok, melyeken keresztülverekedve magát megalkotja az önmagát és társát megkínzó tartalmat hordozó, önmaga által is csodált remekművet: „a többit még aznap délután írtam hozzá, az egykori Lánchíd kávéházban. Egy utcai ablaknál ültem tehát a Clark Ádám téri oldalon. Hogy kényelmetlenül ültem, arra még most is emlékszem, és csodálkozom, hogy ez a testi kényelmetlenség nem akadályozott meg, illetve nem késleltetett az írásban. Isten bizony, mondom, hogy közben csodálkoztam magamon, hogy hogy tudom folytatni és emelni ezt a nagyon magasról indult témát.”8
„Önző”? A vers mindegyik komponense külön-külön valóban „rettenetes” is. Amellyel maga a költő sem akar azonosulni. Ezért foglalja a teljes műalkotást egy olyan zárt kompozícióba, amelynek teljes rendjében – valójában önmaga létében – minden ember csakis ellenkezéssel létezhet.
Magam megéltem a versszerkesztésnek ezt a szituálását is. Nem is akárkivel hosszú vitában: egy rádiós szereplést remélve Latinovits Zoltántól, aki mindvégig elutasítóan taszította el magától a kötet és talán az egész Szabó Lőrinc-költészet legcsodálatosabb versének elmondását. „Nem vállalhatom ezt az önző verset” – távoztatta borzadva magától a Semmiért Egészent. A rádió környékén, a Múzeum-kert mellett sétáltunk.
Az olvasói tudat éppúgy kiosztja az önzés apoteózisa jellemzést, miként az alkotója maga is készült élete során szembefordítani vele valamilyen elképzelhető ellentettjét. Hiszen a versről beszélve még a Vers és valóság diktálása idején, A huszonhatodik év készülte után is, mint önző versről beszél.
Aztán még a múlt század hetvenes éveiben, egy balassagyarmati előadásom során gondolatmenetemmel beleszaladtam a vers egészének feloldásába. Szerintem a dialógus két oldalára szerveződő beszéd, amely az aktor túlhangsúlyosodásával a személyiség széteséséhez vezetne, végül is a másik oldalon a néző kétségbeesését növeli. Ekként a szöveg dialogicitásának megtartásával megteremtődik a létköltészet egyensúlyban tartása a teljes szövegben. Létrehozva a beszéd és a hallgatás egyensúlyát biztosító ars poeticát. Hiszen ez nem más, mint az aktor szenvedéstörténetének elhelyezése a néző által a létezésben. A „rettenetes”‑re való rálátás „elrendezése” „magamban”. Az „ima a gyönyör, a gyönyör ima” egyensúlyának megteremtése. Miként József Attilánál az „Ugy segitett, hogy nem segithetett”, vagy: „Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.” Ahol a szintén „rettenetes” versbe belefér: „De én a párom mosolyogva várom” sor, sőt az oximoron kiteljesítése is: „mert énvelem a hűség van jelen”.
Miképpen történhet meg ez a csoda? A verset magában foglaló Te meg a világ kötet egésze éppen az egyes embert korlátozó, tárgyi mivolttá lefokozó kiszolgáltatottságát szemlézi az élő test és a környezet, a közösség és az Univerzum viszonylatában. Ebben a versben ezt az egyes embert gondolja el, mint megalázó rabtartót, és az így kiszolgáltatottá tett ember szenvedtetőjének szerepében figyeli meg az ember átélt kiszolgáltatottságát. Egyszerre jelenik meg mindkét szereplőben: szenvedtet, és maga is részese a szenvedésnek. „Magamban.” Egyszerre okozza és szenvedi a megalázottak és megszomorítottak szenvedését. A műalkotásba transzponálja egyszerre a bűnt és a bűnhődést. Ezért válik hitelesen kimondottá a feloldozás a vers végén. Nem egyszerűen valamilyen alkotói poént szerkeszt oda, hanem a létezésben való lét megoldottságának vágyakozását sugározza. Ezáltal az alkotás egésze igényli a szenvedés törlését, vonzza a megváltottság már idézett reményét: „és én majd elvégzem magamban,/hogy zsarnokságom megbocsásd.”
Hiszen éppen a Semmiért Egészenből kiindulva költője is eljut jövendőt tervező poétikájában a versben átélt és soha nem tagadott kegyetlenség feloldásának vágyáig, a verses jóvátétel tervezéséig: „A vers maximálisan önző küzdelem, […] Régóta tervezem (egy-két éve), hogy megírjam nem éppen valami ellensúlyát, de egy társversét, amelyikben hálát mondok a kapott hűségért, vagyis ebből a szempontból világítanám meg a kérdés lényegét. »Mindenért egészen«, vagy »Mindenért mindent« alapon.” Hiszen az 1953–1956 között készülő Káprázat-ciklusa, valamint a Tücsökzene 1957‑es zárófejezete, a Helyzetek és pillanatok darabjaiban éppen az ember viszonyaiban dialógussá szerveződő oximoron megformálásával, a „tragic joy” alkotássá szervezésével küszködik.
A Semmiért Egészenben már benne létező feloldásra még akkor sem érez rá, amikor a jóvátétel akarásának fájdalma már elmondatja az elégtétel igényét vele? Amikor egy másik Te meg a világ-versről, a Materializmus címűről már kimondja a Vers és valóságban: „a vers éppen annyira viselhetné azt a címet is, hogy »spiritualizmus«”.9
És még egyet meg kell a verssel kapcsolatban jegyeznem. Szabó Lőrinc arról gondolkodik, hogy ki is lehet e csodálatos versnek a modellje: „Hogy mi váltotta ki? Tízévi házassági és tizennégy-tizenöt évi szerelmi tapasztalat. Azonkívül az a helyzet, amelyben Erzsikével voltam. Évtizedekig úgy gondoltam, hogy ez a vers kizárólag Nagyklárának szól; újabban azonban azt látom belőle, hogy Erzsikének is üzen valamennyire. Úgy látszik, mindkettőjüknek ragaszkodtam a hűségéhez. Az egész hűség-hűtlenség-szerelem probléma nem lehetett más bennem, mint zavaros ködlés, és tudtam, hogy sokat kívánok, amikor ilyen odaadást kérek. Innen a befejezésben nyitva hagyott válasz: nem tudtam, mit ígérhetek hálából a hűségért. De bíztam magamban és az akaratomban, hogy fogok találni ellensúlyozó értéket.” Valójában ki kell mondani: a vers témája igazából nem (illetőleg: nem csak) a férfi–nő viszony. Hanem az ember közösségi illeszkedésének modellje. Miként élhet az ember emberek között, a változtathatatlan „rettenetes” sors megszabta adottságok közepette.

* * *

Egyben megmagyarázza, miért is kell mindennek megértéséhez ide idéznem Szabó Lőrinc találkozását József Attilával. Hogyan válik öntudatlanul József Attila személyével és poétikája okán a Te meg a világ szenvedő embereinek képzeletbeli modellje. Mintha a Szánalom című vers poétikai önjellemzésének egyik sora nem véletlen elszólás lenne: „saját sorsom tükre volt a barát”.10
József Attila mit fogadhatott egyetértő rajongással, és mivel vitatkozhatott poétikailag a mesterségben társával? A Te meg a világ narrációjában Szabó Lőrinc a versszöveg aktorának szereptelenné lefokozódását a szerepek állandóságával szembesíti. Az idő ugyanis az ő költői világában megtartja a szerepeket, csak azok hordozóit csereberéli. Szerepcserét hozhat, de a rend megváltozását nem ígéri. A háború után szocializálódó József Attila-nemzedék ugyanekkor egy újabb békében újra benne érzékelheti a változás lehetőségét. Számára az embernek a létezésben való elhelyezettsége egyben a változásra készség nyitottságát is jelenti.
Az öt év korkülönbség itt lényeges. Szabó Lőrinc – ha személyében mentve is maradt tőle – nemzedéki kötöttségében hordozza még a Nagy Háború terheit. József Attila már egy új nemzedék reményteljességét is – élete nyomorúságos keretei ellenére – életnyitó igényként átélhette. Éppen ezért nemzedéke reménységeiből építheti – saját léte minden kétségbeejtő volta ellenére – poétikáját. Ezt a nyitottság-sejtelmet ingyen kegyelemként mint politikai sugalmat korától megkapja. Míg Szabó Lőrincnek a Tücsökzenéig – a rászakadó személyes életrajzi eseményei ellenében – meg kell harcolnia. Míg Szabó Lőrincnek és kortársainak a „wastage” – a Mauberlay alapélményeként beszúrt hangsúlyos fogalom –, a veszteség-látomás volt az indulás poétikájának a meghatározója, addig József Attila számára a törvény „fölfeslésének” tudata nemzedéki adottságként jelentkezhetett költészete indulásától. Szabó Lőrinc nemzedéke oximoronjában meghatározóként benne marad a „rettenetesség”, és csak rejtekútként, sejtelemként jelentkezik a torz ellenében az ideális vágyakozása. Így poétikája – egész pályáját meghatározóan – a „rettenetes” hurcolásával vállalhatja bármilyen feloldás reményét. Ezzel a teherrel kapcsolódhat József Attila halálát követően a Harc az ünnepért poétikai elgondolásával, majd a Tücsökzenében és azt folytatva a József Attila-i poétikához hasonlóan, másféle megoldásokat feltételező világokat is versébe álmodó költészethez. Az ideális téridő álmának narratívájához. A huszonhatodik év, a Káprázat-ciklus, és a „valami szép” személyiséglátomásának megalkotásával a „rettenetes” világ szándékolt „jóvátételéhez”. Illetőleg a jóvátétel szándékának poétikai igényéhez. A József Attilára emlékező interjú, ha nem is jut el a Semmiért Egészen megértéséig, de a belőle származó „jóvátétel” igényéig igen. Poétikai gyakorlatáig is. Az interjú ennek a poétikai gyakorlatnak lesz – szerintem – felvillantása. Az arsbeli nyugodt kidolgozásnak már csak helyettesítője.
Érdekes a kierőszakolt interjú rejtélyessége. A csodálat, becsülés és vitatkozás jelenségét elmondja, de nem említ a vita tárgyáról semmilyen aktuálisan jellemzőt. Miként életében is néhány ironikus megjegyzésen kívül csak egyszer, a Vers és valóságban utal egy konkrét vitájukra. A Célok és hasznok között című versről11 emlékezve: „Egy alkalommal József Attila, mikor a Németvölgyi úton nálunk járt, és amikor bizonyságot tett róla, hogy szinte az egész Te meg a világot könyv nélkül tudta, az utolsó strófájával vitatkozott velem, tiltakozva annak a gyanúnak a »jogossága« ellen, hogy a fiatalok valahogy, mint én, előbb-utóbb szintén tönkremennek. »Miért mennének tönkre?! Ezt hinni semmi ok sincs.« – Most gondolok rá, hogy 6 év múlva a vonat elé ugrott.” Ez az egy konkrét vitatéma jelzi, hogy míg Szabó Lőrinc élete végéig (a Vers és valóság magyarázataiig) összekötötte a szerepet a sorsát viselő, a mindennapokban „rettenetesen” szenvedő emberrel, József Attila poétikájában hangsúlyosan szétválasztotta az – akárha szenvedő – embert a létezésében hozzá kötődő szenvedtető szereptől.
Miként József Attila poétikája nyitott volt a sors és lét szembesítését illetően, Szabó Lőrinc a Tücsökzenéig (sőt mindvégig?) összefonta a kettőt, ezúttal, mintha a lediktált vitájukat folytatná, éppen magának József Attilának szerepét és személyét is belevonja versébe. Szembesítve kettejük ars poeticáját. Egyik legsajátosabb, leginkább meg nem tervezett versébe. Avagy talán leginkább előre rettegve várt, vitájukat záró költeményét? Az Est 1938. január 16-i számában megjelent Werthert fordítva és mindig című verse ekként nyílik a gyász fájdalmasan magasztos ünnepélyévé. Melyet a Te meg a világ idején, a Werther-regény fordításának befejezésekor abbahagyott, majd a sors mindkét áldozatának szerepét s személyét összevonva az idős, beteg költő, és ifjú vitatársa halála után, maga létszemléletét igazolandó fájdalmasan fejezett be: „Hat héten át tested börtönében/mentem veled a halál felé,/»szörnyű sorsod« percről-percre éltem,/úgy megkínzott, mint a magamé,/s mikor aztán dördült a revolver/s eltemettek és »pap nem kisért«,/félig már én is a túlvilágról/sírtam tovább érted s magamért.”
József Attila halála után érezte szükségét – éppen a vers és szereplőinek összekötöttsége okán – a lezárásának: „A fordítás lelkileg megkínzott a szerelem és a halál témája miatt, pedig akkor még az is hozzájött az én örök sötétségemhez, hogy néhány nap alatt egész sereg halál vagy öngyilkosság történt. Ezekre utal az 5. strófa, melynek egy sora József Attiláról szól, mint barátomról: »mozdonynak futott a második«”.12
Az egész vers ezáltal, mint kényszeres befejezés, tulajdonképpen visszautalhatott valahai poétikai vitájukra, hiszen utóbb a Vers és valóságban egyértelműen egy Wer­ther-versre utalja vissza a fordításhoz köthető Goethe-mottóra mutatva, mint a szereplők és a szerepek összekötöttségének a vonatkoztatottságára: „A mottó: idézet a Marienbadi elégia első részéből.” A mottó az 1938-as kötetben: „Még egyszer kimerészkedsz, könnyes árnyék,/A napvilágra?” – József Attiláról szól, nem a fordítás (1933), hanem a vers befejezésének idején:13 „Akkor kezdtem írni ezt a verset,/meg is írtam a legelejét…/…Azt folytatom most, a töredéket,/mert hiába telt el négy-öt év,/ma is érzem és látom a romlást,/a gyors csapdát s a lassú hinárt,/a nyomort, a szenvedélyt, szorongást/s a gonosz megváltót, a halált.”
A vers ezáltal éppen a szerepvesztés és a szereplők versbehívása okán válik a különböző poétikák megjelenítőjévé. Ez a vers lesz talán az utolsó Te meg a világ-­vers. A gyász fájdalmával poétikailag diadalmaskodó. Amely mégis feladja a majdani Fellini-filmek kísértetvonulásáig vezető feladatot, amely ha évek során át, de elvezet a Tücsökzene József Attiláéhoz simuló személyiséglátomásához. Egy diadalmasnak feltűnő poétika átvezeti a tragikus sorson a műalkotást a változtathatatlanság bezártságából a megálmodható szabadulás álmának látomásaiig. Juhász Gyula és József Attila halálos sorsa vezet el a „rettenetes”-t feloldó oximoron hitelesítéséhez.

(folytatás a következő lapszámunkban)

Jegyzetek 1 Szabó Lőrinc emlékezése Áradás, áradás! című verséről. A gépiratos feljegyzés eredetileg a vers kéziratához tűzve maradt a hagyatékban, először a Kritika 1978/12. számában publikáltam. MTA KIK Ms 2271/217. A román megszállásról téved a költő, Lázár Júliának 1920. május 29-én öt, a Nyugat 1920/júniusi számában megjelenendő versről ír, de a lapban csak négy szerepel. https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_PIMU_Im_17/?query=301&pg=302&layout=s [letöltés:2021-10-23.]2 Szent Ágoston: Isten dicsérete. „a Confessiones I–IV. alapján fogalmazva” Az autográf tisztázat és fogalmazványa a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában, V. 3802 jelzet alatt.3 Szabó Lőrinc: Tízezer magyar gyermek. Pesti Napló, 1927. április 17., 66.4 Valószínűleg Hilscher Rezső, aki ekkoriban az Újpesten kialakított Egyetemi Szociálpolitikai Intézet szociológusa, Szabó Lőrinc kapcsolódását is segítette kétségbeejtő helyzetükre ráébredő költőtársaival. Berda József megjelenő verskötete számára ajánló sorokat is írat vele. És éppen a Tízezer magyar gyermek című vers vezeti figyelmünket a Te meg a világ poétikailag legizgalmasabb verseiig, amelyekben éppen a Szabó Lőrinc-i költészetnek a rejtekútja jelzi előre a Tücsökzenével utóbb berobbanó poétikai fordulatot. Éppen e mottóban leírt szó válik hangnemjelölő fogalomként a Semmiért Egészen című versben felütésszerűen alkalmazott, már versbe is foglalt hangsúlyos kifejezéssé.5 Péter Lászlóval, a példás filológussal egyeztetve határozhattam meg monográfiáim 1974-es kötetében: a szegedi Somogyi Könyvtár Kilényi-gyűjteménye alapján bizonyos, hogy Szabó Lőrinc 1929-es költői válsága utáni újra megszólalásának első darabjai, a Találkozás és A belső végtelenben című versek Juhász Gyulával hozhatók összefüggésbe, a Halálfélelem címűt pedig a Szegeden megjelenő Széphalomban éppen költőtársának ajánlja kétségbeesése és tisztelete jeléül. Ez is bizonyítja, hogy kettőjük találkozása, a lelkileg beteg költő látogatása nemcsak egyoldalú humanitárius jócselekedet, a hangoztatott terápia önmaga későbbi vallomása szerint is a saját poétikáját alakító önterápia (Szabó Lőrinc: Találkozások Juhász Gyulával. Válasz, 1937. május, 257–265; Tasi József: Szabó Lőrinc és Juhász Gyula. Adalékok egy barátság történetéhez, ItK, 1983/6., 652–659.)6 A költő saját költészetének jelentős megváltozásáról is beszámol már Halász Gábor [Szabó Lőrinc Villon-fordításai, Protestáns Szemle, 1932/3. 203 sk]. Végül a változást Németh László igazolja vissza, ehhez kéri a költőtől az utóbbi évek verskivágatait, hogy tájékozottan írhassa meg portréját [Szabó Lőrinc, Nyugat, 1931/2., 236–240. In Uő: Készülődés: A Tanu előtt. Magyar Élet, Bp., 1941, 214–221]. Szabó Lőrinc pedig kihasználja Németh László kérését, és tanácsát kéri, miként válogassa össze a kivágatok alapján a kiadótól a Goethe-fordításért cserébe biztosított új kötetlehetőségbe verseit: „Igaz, közben végigolvastam 1926-tól való teljes versanyagomat, elrendeztem az egészet, dátumok szerint, kb. 100 verset, és írtam egy hosszú levelet melléjük Németh Lászlónak. Az 1927‑es és 28‑as részben még elég sokat kell majd változtatni, a többin úgyszólván semmit. Ma reggel aztán expressz-ajánlva feladtam az egész óriás-vastag levelet. Kíváncsi vagyok, milyennek látja majd ezt a 2 kötetnyi anyagot N. L.” – írja nyaraló feleségének a költő Budapestről 1931. augusztus 3‑án.7 Szegi Pál: Szabó Lőrinc. Magyar Csillag, 1943/2., 57–65.; Szentkuthy Miklós: Szabó Lőrinc. Magyar Csillag, 1943/2., 66–77.8 Szabó Lőrinc: Vers és valóság, i. m., 61.9 Szabó Lőrinc: Materializmus. Pesti Napló, 1928. május 20. 12. Uő: Te meg a világ, i. m., 14–16; magyarázata a Vers és valóságban, i. m., 53.10 Szabó Lőrinc: Szánalom. Pesti Napló, 1936. január 12. 17. In Uő: Különbéke, Athenaeum R.-T., Bp., 1936, 175–176.11 Szabó Lőrinc: Célok és hasznok között. In Uő: Te meg a világ. Versek. Pantheon-kiadás, Bp., 1932, 8–9.12 Utóbb erről a Vers és valóságban – éppen a diktálást rögzítő Flóra előtt – emlékezett (i. m., 107). Majd Kodolányi leírása hitelesíti Szabó Lőrinc a pusztulás szerepének a személyhez kötött gyászoló döbbenetét: „Elkövetkezett azután egy ködös, szomorú, sötét téli nap, amikor délben is lámpák égtek az utcákon, és a villamosok csörömpölve, az autók eszeveszetten dudálva cammogtak a homályban; megérkezett Az Est szerkesztőségi szobájába a jelentés: József Attila öngyilkos lett. Mikor ezt a géppel írt szöveget mi a Magyarország szobájában megkaptuk, és Szabó Lőrinc rekedten, hangosan felolvasta, dermedt csend zuhant ránk. Lőrinc vastag szemüvegét levéve, az asztalra borult, és ujjaival a hajába markolt. Mindenki összeszorított szájjal meredt maga elé. Csend volt.” (Kodolányi János: Visszapillantó tükör. Magvető, Bp., 1968, 343.)13 Megjelent Az Estben 1938. január 16-án.